Madocsai Bea: Gyerekek a családi viharban

Válnak a szülők. Kétségbeesett, dühös, összeomlott felnőttek között riadt, csalódott, haragvó, szomorú gyermekek. „Mi lesz most? Hol lesz az otthonom? Hogyan zajlanak ezentúl az ünnepek? Szerethetem-e továbbra is mindkettőjüket? Most, hogy »összedőlt a világ«, ki törődik az én érzéseimmel?” – teszik, vagy inkább tennék föl a kérdést, ha meg tudnák fogalmazni és ha lenne, aki meghallja…

Segíts, hogy kimondhassa

„Csak a saját sebem kezelésére futotta az erőmből” – emlékezik vissza egy édesanya az első időszakra, amikor egyedül maradt a kisfiával. Pedig a gyermek sem kisebb veszteséget él meg: nem ülhet többé a szülei között a kanapén a családi fényképeket nézegetve, nem ölelhetik át egymást hármasban a karácsonyi gyertyafényben, nem szaladhat be a konyhába a kertből, ahol az édesapjával lapátolták a havat, hogy az édesanyjának elújságolja, mit végeztek. Hiszen vagy egyik vagy másik nincs ott, és ez nagyon fáj. S a gyermek nem mondja. Talán meg sem tudja fogalmazni.

Gergő négyéves volt, amikor a szülei elváltak. Karácsony közeledtével a nagymamája megkérdezte tőle, milyen ajándékot kér a Jézuskától. „Azt szeretném, hogy úgy sétáljunk, hogy egyik kezemet anya fogja, a másikat apa”.

A váláskor nagyon sokat számít a nagyszülők, barátok segítsége, akik játszanak a gyermekekkel, olyan helyzetet teremtve, amelyben felszínre tud törni belőlük a szomorúság, a félelem, a neheztelés. A nagyobb gyermekeknek, akik szavakba tudják önteni a fájdalmukat vagy haragjukat, újból és újból meghallgatásra, megértésre van szükségük. A válságos időszakban ezt jobban meg tudják kapni a környezetükben élő kívülállóktól, mint az érintett szülőktől. Bárcsak a pedagógusoknak, a rokonoknak, a közösség tagjainak volna elegendő idejük, figyelmük és türelmük ahhoz, hogy a kis- és nagykamaszoknak ne magukban kelljen vergődniük a sötét gondolataikkal és kínzó érzéseikkel!

Állásfoglalásra kényszerítve

Az ötéves Kincső boldogan szaladt láthatáskor az érte jövő édesapja felé. Mielőtt önfeledt kacagással vetette volna magát kitárt karjaiba, hátrapillantott édesanyjára, és hirtelen megállt, megmerevedett. Látta az anyja rosszallását, így vége lett az örömnek.

Sokszor annyi sérelem és düh halmozódik föl az elvált szülőkben, hogy nehezen viselik, ha a gyermekük nem áll melléjük az ítélkezésben, a haragtartásban. Miért megy szívesen ahhoz a gazemberhez, aki képes volt elhagyni bennünket? Miért nem veszi észre, hogy az a hárpia tette tönkre a családot? „Az a »gazember« az édesapám, aki ha együtt biciklizünk, megfeledkezem a gondjaimról. Az a »hárpia« az édesanyám, aki észreveszi, ha valami bánt, mielőtt kimondtam volna!” – mondhatná a gyermek, ha ki merne állni az éppen szidott, távol levő szülő mellett.

A bonyolult érzelmek és történések szövevényét teljességgel és tárgyilagosan senki nem látja át, a váló szülők sem. A barátok, rokonok pedig már elég felnőttek ahhoz, hogy tudják, sosincs egy teljesen „ártatlan” és egy „velejéig romlott”, így aztán többnyire kitérnek a nyílt állásfoglalás elől, főleg ha azelőtt mindkét féllel jóban voltak, és a jó kapcsolatot továbbra is mindkettőjükkel fönn akarják tartani. Eddig is látták a gyengéiket, a rossz tulajdonságaikat, mégis szívesen jártak össze velük, ezután sem akarnak hátat fordítani annak a félnek sem, akinek talán meg is mondják kereken, hogy hibásnak tartják a döntését, erkölcstelennek a cselekedetét, elítélendőnek a magatartását. A gyermek azonban még nem tudja megkövetelni magának azt a jogot, hogy ne kelljen véleményt mondania, és megélhesse az érzéseit, még ha annak az apja vagy az anyja nem is örül.

Amikor a szülő elvárja, hogy a gyermeke állást foglaljon a felnőttek ügyében, őmellette állva ítélkezzen, az olyan, mintha azt mondaná: „Nem akarom, hogy szeresd a másikat! Ameddig én haragszom, te is tedd azt! Ne a saját érzéseddel törődj, hanem azonosulj az enyémmel! Ha szereted a másikat, azzal engem bántasz meg, amit nem akarsz, ugye? Ha szívesen vagy vele, szembe kell nézned a sértettségemmel, vagy azzal, hogy én vonom meg tőled a szeretetemet!” Ezeket a mondatokat persze így nem mondják ki a felnőttek, de a gyermekek mégis pontosan veszik az üzenetet.

Tudja meg az igazat?

A gyermeknek szüksége van mindkét szülőjére, még ha valamelyikkel ritkábban van is együtt. A saját identitásának felfedezéséhez fontos, hogy azonosulni tudjon vele. A válási harcok hevében a szülők, sokszor a haragvó környezet is a gyermek füle hallatára teregeti ki a másik fél szennyesét, mondja el mindazt, ami lerombolja a másik szülőről alkotott képét. Ha valaki ilyenkor figyelmezteti őket: „ezt talán ne a gyermek előtt…”, akkor jön az ingerült válasz: „csak hadd tudja meg az igazat!” Az a bizonyos „igaz” azonban az egyik fél igazsága. De még ha valóban úgy is van! Érdekes, hogy máskor az ismeretek átadásában meg tudjuk várni, hogy gyermekünk megérjen annak a befogadására. Ezúttal miért nem? Inkább a nyakába zúdítjuk azt, ami egy felnőttnek is sok, nem számolva annak következményeivel!

„Már serdülő koromban egyre több olyan tulajdonságot fedeztem föl magamban, amit apámban is láttam, és amire nem lehettem igazán büszke. Akkoriban amúgy is »rosszban voltam« magammal, bár a kamaszkor válsága nem hangos lázadással, hanem néma magambafordulással jelentkezett – mesélte a fiatal pszichológus-hallgató. – Anyám sosem mondott apámról semmi rosszat, sőt azt sem engedte, hogy más ezt tegye. Bele se merek gondolni, mi lett volna, ha valami gonosztevőnek festette volna le őt, aki hazug, tisztességtelen, beszámíthatatlan, s ezt éppen abban az időben hallottam volna, amikor önmagamat igyekeztem meghatározni. Megrémített volna, hogy egy gazemberre hasonlítok, és föladtam volna…”

Ha előzőleg minden rosszat elmondtunk a másik szülőről, a reménytől fosztjuk meg a gyermeket az efféle mondatokkal: olyan vagy mint apád, olyan vagy, mint anyád! Előbb-utóbb gyermekeink a mi hibáinkat is észreveszik, azonban egyáltalán nem szeretnénk, ha másvalaki nyitná rá a szemüket, méghozzá akkor, amikor fontos nekik, hogy inkább a jó tulajdonságainkat lássák.

Nincs szükségünk rá…

Elment, megcsalt, mással él… Nem baj, megleszünk nélküle – jelenti ki az egyik szülő a gyermeke nevében is. Mindent meg is tesz, hogy kiiktassa a másik szülőt az életükből. Harcol, hogy a lehető legrövidebb legyen a láthatás ideje, hogy azon kívül ne „zaklassa” telefonon vagy interneten a gyermeket, talán még azt is kimondja, hogy az lenne a legjobb, ha egyszer s mindenkorra eltűnne az életükből. Csakhogy… Csakhogy a gyermeknek igenis szüksége van rá. Lehet, hogy jól látja az egyik szülő, hogy a másik nem áll a helyzet magaslatán, és igen keveset képes nyújtani a gyermeknek: de arra a kevésre szüksége van!

Brigitta apa nélkül nőtt fel. Néhány éves volt csak a szülők válásakor, s az anya úgy döntött, ha már így alakult, jobban meglesznek kettesben a lányával, mintha a gyerek miatt továbbra is kapcsolatban kellene lennie a volt férjével. Amikor Brigitta akkora lett, hogy meg tudta fogalmazni a hiányt amiben felnőtt, és elkezdte apját felkutatni, az már nem élt. „Sosem tudtam megbocsátani anyámnak, hogy megfosztott az apámtól!” – fakadt ki a már ötvenes éveiben járó nő.

„Mindig fájó szívvel engedtem el a gyermekeket az apjukhoz. Láttam, hogy vonakodva indulnak el, s tudtam, hogy napokig unatkozni fognak, vagy végig a tévé előtt ülnek. Háborogtam magamban, hogy mi értelme az együtt töltött időnek úgy, ha nem is foglalkozik velük. Mivel igen távol élt tőlünk, »tömbösítve« volt a láthatás, hosszú ideig, ám ritkán voltak vele a gyermekek. A serdülőkori válságban lévő nagylányom egyszer ragyogva jött haza. »Apa megölelt, és azt mondta, milyen gyönyörű, nagy lánya van!« Erre az egy mondatra volt akkor szüksége, és senki mástól, mint az édesapjától! Akkor láttam, jól tettem, hogy nyomasztó kétségeim ellenére mindent megtettem, hogy a gyermekek eljárjanak az apjukhoz – idézi fel Vera.”

Lehet, hogy az egyik szülő úgy véli, hogy a másik nem látja el megfelelően a hivatását, de lássuk be, nekünk sem mindig egyszerű elég jó szülőnek lenni. És egyáltalán nem hiányzik, hogy a másik fél állandó kritikus tekintetét érezzük magunkon, aki ugrásra kész, hogy belekössön abba, amit és ahogy csinálunk. Ő is biztos fölszabadultabban látná el a szülői feladatát, ha bíznánk benne. És ha akár csak egy keveset is tölt a (közös!) gyermekünk „szeretet-tankján”, akkor a kis hibák bőven beleférnek! Könnyű belecsúszni a kicsinyes egymás-bírálásába, de ha az egyik eláll ettől, abból nagyon jó gyümölcs származik, melynek első élvezője a gyermekünk lesz.

A kisebb rossz

A válás által érintett gyermekekről szólva nem hagyhatjuk említés nélkül, hogy vannak esetek, amikor mindenki számára megkönnyebbülés a szülők szakítása.

Nem ritkán találkozunk olyan helyzettel, amelyben az apa és az anya már nem társai, hanem ellenségei egymásnak, a családi otthon nem a béke szigete, hanem háborús övezet, s szinte mindegy, hogy tányércsapkodós vagy egymáshoz nem szólós fajtájában folyik-e a csata, a gyermekek számára elviselhetetlen a légkör. A maradék szeretet megmentése érdekében a kisebb rossz az, ha szétválással vetnek véget egymás „öldöklésének”, a lelki terrornak, a fizikai erőszaknak, a másik megalázásának, semmibevételének.

„Hálás vagyok anyunak, hogy megtette a lépést, és elvált” – Edit ezt a gimnázium utolsó évében fogalmazta meg, amikor már maga dönthette el, mennyi időt tölt az apjával, s bizony az az idő sosem telt felhőtlenül.

Katalin még csak középiskolás volt, amikor három testvérével közösen könyörögtek a szüleiknek, hogy költözzenek szét. „Azóta békességben élünk, és az öcsém sem pisil be”.

Mindig dönthetek

Nyilván elkeseríti az egyedülálló szülőket, hogy nem tudják megadni a gyermeküknek azt, amit szerettek volna: hogy ép, teljes családban nőjenek föl. Ha már megváltoztathatatlan tény, hogy a szülők útja kettévált, érdemes megtalálni a módját, hogy a gyerekek (meg persze a felnőttek is) a lehető legkisebb sérüléssel megússzák. Nem árt tudatosítani, hogy minden helyzetben van lehetőségünk dönteni.

Amikor elindul tőlem a gyermekünk, dönthetek úgy, hogy nem nehezítem meg neki az elszakadást azzal, hogy elsírom neki, milyen magányos leszek nélküle, hanem megnyugtatom, mennyire örülök, ha jól érzi magát a másik szülőnél, és majd várom vissza.

Amikor ott tölti a hétvégét vagy a szünidőt, eldönthetem, hogy végigkesergem-e, vagy a magam javára fordítom-e ezt az időt. Végre belefoghatok egy hosszabb regénybe, meglátogathatom a távol lakó kedvenc nagynénémet, esetleg elmehetek egy AVE-kurzusra, ami egyedülálló szülőknek szól, és abban segít, hogy ismét vidám, nyugodt, derűs ember legyek, és sorstársakkal beszélgethetek a megbocsátásról, újrakezdésről, gyermeknevelésről.

Amikor nálam van a gyermek, dönthetek, hogy a nyakába zúdítom-e a másik szülővel kapcsolatos sérelmeimet, vagy érdekes programot találok ki, ami erősíti kettőnk kapcsolatát. Elhatározhatom, hogy ha lehetőség adódik, néhány pozitív dolgot elmondok a volt házastársamról neki. „Örülök, hogy olyan szépen rendben tartod a holmidat, mint édesapád!” „Gyönyörű hangod van, édesanyáddal is mindig jó volt együtt énekelni!” Érdemes kipróbálni: ezek a másikat dicsérő mondatok gyógyítják a gyermeket, feloldják a feszültségeket és nagyon jó hatással van a gyermeknek a kapcsolatára azzal, aki ezeket mondja.

Amikor aggódom a gyermekért, dönthetek, hogy elbizonytalanítom-e azzal, hogy lépten-nyomon rácsörgök telefonon, és már maga sem tudja, hogy szabad-e jól éreznie magát a másik helyen, vagy leülök imádkozni, és Isten kezébe helyezem a dolgot.