Szilvay Gergely: „Azt követem, amit kötelességemnek érzek”

Az oktatás mai működéséért felelek, és azért, hogy megteremtsem az átalakuló oktatásügy szabályozási környezetét. Hogy mit hoz a jövő, azt nem tudhatom, a jóslás nem az én területem” – Dr. Hoffmann Rózsa oktatásért felelős államtitkárral beszélgettünk.

A Heti Válasz idei felsőoktatási rangsorában második lett a Pázmány Péter Katolikus Egyetem az ELTE mögött, aminek a bölcsészkarán vezette a Pedagógiai Intézetet, mielőtt kormányzati megbízást vállalt. Büszke a korábbi munkahelyére?

Most is, és akkor is büszke voltam, amikor ott tanítottam. Nagy dolog, hogy így fejlődik az egyetem,
hiszen – eltekintve a több mint három évszázados, megszakított múlttól – húsz éve alapított intézményről beszélünk. Miközben a világban évszázados universitasok működnek és versenyeznek azért, hogy különböző listákra felkerüljenek, egy fiatal magyar egyetem ilyen mértékű fejlődése nagyon biztató. A  gyökerek persze sokkal régebbre nyúlnak vissza, hiszen a PPKE az ELTE mellett a másik jogutódja a Pázmány Péter által alapított nagyszombati egyetemnek, nemrég közösen ünnepelték alapításuk 375. évfordulóját. Stabil háttér nekem, hogy még mindig az állományába tartozom, jelenleg fizetés nélküli szabadságon vagyok.

Esetleg vissza is menne tanítani oda a kormányzati szerepvállalása után?

Ez attól függ, hogy mikor kerülne sor rá: nem szeretnék jövőidejű személyes vállalást tenni. Jelenleg az oktatás mai működéséért felelek, és azért, hogy megteremtsem egy, a jelenleginél sokkal eredményesebb és színvonalasabb rendszer szabályozási környezetét. Valamint gondoskodnom kell arról, hogy az óvodától az egyetemig minden gyermek és a gyermekkorból kinőtt fiatal megfelelő nevelésben, oktatásban részesüljön. Hogy mit hoz a jövő, azt nem tudhatom, a jóslás nem az én területem. A Jóisten kezében vagyunk mindannyian, azt az utat járom, amire vezérelt. Teszem a dolgom, ameddig ez a rendelésem.

A PDSZ elnöke, Mendrey László nemrég úgy nyilatkozott, hogy „akármilyen ígéreteket is tesz az államtitkár, a kormányzati hierarchiában fölötte állók azt bármikor sztornózhatják”.

Nincs a világon olyan demokratikus berendezkedésű ország, amelynek a kormánya úgy működne, hogy a pénzügyeket felügyelő miniszter döntése nélkül lehet szakpolitikai döntéseket hozni. Akárki is ülne Matolcsy György és az én helyemben, semmi sem történhetne másként. A szakpolitikai elgondolásokhoz többnyire pénz kell, a tervek valóra válthatóságát pedig a kormányzati szándékon túl az ország gazdasági lehetőségei határozzák meg. Az Országgyűlés tavaly decemberben
a nemzeti köznevelésről szóló törvénybe foglalta a pedagógusok életpályamodelljét,
a nyáron tárgyalt jövő évi költségvetési törvénytervezetében is ott szerepel
az életpályamodellre szánt összeg. Hogy ezt elértük, azt óriási eredménynek tartom.

Nem a nemzetgazdasági miniszter mondta azt, hogy mégsem ad pénzt az oktatásnak, hanem az Európai Unió teremtett olyan helyzetet, ami miatt felvetődött, hogy a pedagógusok magasabb illetményrendszerének bevezetésére négy hónappal később kerülhet majd sor. Egyebek között ez az ára annak, hogy hazánk ne essen el ezermilliárdos nagyságrendű fejlesztési pénzektől. Ugyanakkor a bejelentés pillanatától kezdve az ország felelős vezetői kivétel nélkül mind azt hangsúlyozzák, hogy amennyiben a jövő nyárra Magyarország gazdasági teljesítménye növekszik, előteremtik az életpályamodell forrásait. Nincs okunk a félelemre, legfeljebb
a kiszámíthatatlan válság elmélyülésétől, a velünk szemben támasztott irracionális követelésektől kell tartanunk. A kormány számításai szerint a gazdasági növekedés nagyobb lesz, mint amivel az Európai Unió számol. Határozott véleményem, hogy nem szabad feladni, keményen dolgozva tovább kell menni a megkezdett úton.
A hangsúly ugyanis nem a béremelésen van, hanem a köznevelési rendszer teljes megújításán, ami nem képzelhető el a pedagógusok bérének rendezése nélkül.

Hogyan fér össze a szubszidiaritás katolikus eredetű alapelvével az iskolák állami kézbe vétele?

Az oktatási rendszer a közjót szolgáló egyik legnagyobb és legfontosabb állami rendszer, közszolgálat, amit nem lehet teljes mértékben kiszolgáltatni a helyi döntéseknek. Az államnak felelősséget kell vállalnia azért, hogy minden polgárának az azonos színvonalú neveléséről, oktatásáról gondoskodjék. Az elmúlt két évtizedben nem ez történt. Amikor kialakult az önkormányzati szintű iskolafenntartási rendszer, az az akkori helyzetben jó iránynak tűnt, hiszen a szabadság nevében a korábbi, kommunista, túlcentralizált és kézi vezérléssel irányított rendszer lebontásáról szólt. Az „államtalanítás” azonban túl jól sikerült, egy idő után már a tananyag előírásának a lehetőségét is kivették az állam kezéből. Minden oktatási mutatónk romlott, szinte a rendszer ellenére csodák csodájára arattak sikert a magyar fiatalok a nemzetközi versenyeken, a diákolimpiákon. A mérhető eredményeken túl, a köznapi tapasztalat
is azt mutatja, hogy az iskolából, egyetemről kikerült diákok felkészültsége egyre aggasztóbb. A szubszidiaritás nagyon fontos alapelv, de nem írhatja felül az állam közszolgálati és kötelező felelősségvállalási elvét, melynek csak akkor tud eleget tenni, ha döntési lehetőségei vannak. Ha a szubszidiaritás elve alapján minden iskolában azt lehet tanítani, amit akarnak, akkor én azt elutasítom.

A létrejövő oktatási központok át tudják majd látni vajon azt a rengeteg intézményt, amit működtetni fognak?

Azt állítom, hogy éppen a jelenlegi fenntartói rendszer átláthatatlan. A fenntartói feladatok állami átvételét követően százkilencvennyolc tankerület irányítja egységes szabályok és feltételek mellett az iskolákban folyó szakmai munkát a jelenleg kétezer körüli, a legkülönbözőbb helyzetű intézményfenntartó önkormányzat helyett.
A százkilencvennyolc járási központ a garancia arra, hogy az iskola és a fenntartó között szoros együttműködés épüljön ki, s ne kerüljön túl nagy távolságra egymástól. Persze, a fizikai távolság valamivel nagyobb lesz, mint most. Jelenleg a polgármesteri hivataltól két sarokra van az iskola a falvakban, a település vezetője akkor sétál át, amikor akar. Talán nem is jó, hogy túl gyakran át is sétált. Számtalan esetben olyan „jogokat” gyakoroltak az önkormányzati testületek, amelyek veszélyeztették az iskola szakmai önállóságát. Ezentúl az iskola pedagógiai programját nem az önkormányzat fogja jóváhagyni: a programot és a házirendet, az SZMSZ-t, az éves munkatervet
a nevelőtestület fogadja el, és az igazgató hagyja jóvá.
Mi ez, ha nem szubszidiaritás? Azt viszont előírja az állam, hogy például a János vitézt és a trianoni országcsonkolást tanulják meg és véssék az agyukba és a szívükbe a gyermekek.

Még 2009-ben az előző, szocialista kormány hozott egy szabályozást, amely bevezette a gender mainstreaminget az óvodákban. Azóta nem került a kérdés az érdeklődés középpontjába, mi lett ennek a sorsa?

Az óvodai nevelés programjának ezt a passzusát kormányra kerülésünk után néhány hónappal átfogalmaztuk, így most az úgy szól, hogy mindenfajta hátrányos megkülönböztetés tilos. Soha nem titkoltuk, hogy a leghatározottabban elutasítjuk azt a nevelési elvet, amely hátrányos megkülönböztetésnek minősíti, ha a lányoknak megtanítják a női, a fiúknak a férfi szerepeket. Az embert a Jóisten kétneműnek teremtette, s ez meghatározza a sorsunkat. Elfogadom, hogy egyeseknek megváltozik a szexuális identitása, de ezt a köznevelési rendszerben nem kell mintaként beállítani.

A tanárok munkaidejének 80 százalékát az új szabályozás szerint az igazgató osztja be. Eddig 20, illetve 22 kötelező órája volt a pedagógusoknak, a fennmaradó időben készültek az óráikra. Most ha idejük 80 százalékában beosztják őket, nem félő, hogy kevés idejük marad a felkészülésre?

A negyven órából a törvény 32-t utal az igazgató hatáskörébe. Ebben a 80 százalékban benne van az is, hogy órára készülhet a tanár, a maradék nyolc órát viszont teljesen a maga szája íze szerint osztja be. A tanítási órák száma nem emelkedik. Nem fogadható el, hogy a tanárok úgy viszonyuljanak a saját munkájukhoz, hogy csak annyi a dolguk, hogy órát tartsanak. Egy tanári kar nem óraadó pedagógusokból, hanem nevelőkből áll. A tanároknak az iskolában több időt kell a gyermekekkel tölteniük, ez elementáris társadalmi igény, a tapasztalat és a felmérések is azt mutatják, hogy a gyermekek egyre nagyobb hányada nem kap otthon elég törődést, délután senki nem vigyáz rájuk. Ezért az iskolának délután négyig a gyermekek rendelkezésére kell állnia. Száz ötletet fel tudnék sorolni, hogy miként lehet ezt megoldani. Az új munkarendhez lényegesen magasabb fizetéseket rendeltünk, ami tisztes megélhetést biztosít a pedagógusok számára. Ma ugyanis a tanárok 70 százaléka másodállásból szerzi meg a jövedelme egy részét. Az új munkaidő szabályozás és a magasabb bérezés csakis egyszerre léphet életbe.

A konzervatív egyetemeszmény szerint az egyetemnek nincsenek közvetlen praktikus céljai, nem feladata a munkaerőpiac kiszolgálása, hanem a művelt, szabad ember nevelése. Ön hogyan látja ezt?

Csakhogy a konzervatív egyetemeszményt időközben felváltotta a tömegképzés. Álláspontom szerint a mai felsőoktatási rendszernek egyszerre kell szolgálnia a tudományt és a gazdaságot. Az első európai egyetemek valóban csak a szellemi élet szolgálatára jöttek létre, valamelyest az ókori filozófusok iskolájának reinkarnációjaként. A klasszikus egyetemeszmény valóban a tudomány műveléséről szólt, eszerint a professzorok és a hallgatók közös munkája folytán gyarapszik a tudomány. Évszázadokon keresztül ez azért nem okozott fennakadást, mert lassabban fejlődött a világ. Viszont később, a tudomány fejlődésével a természettudományos végzettségű emberek ezt a tudást a gazdaságban kamatoztatták. A felgyorsult világban érthetően egyre nagyobb hangsúllyal jelenik meg a magas szinten képzett munkaerő biztosításának igénye. A nemzeti felsőoktatási törvény a szellemi értékek létrehozása, az értelmiségi utánpótlás mellett a magasan képzett munkaerő biztosításában határozza meg az egyetemek célját. A többarcúságot úgy tudja megoldani a rendszer, hogy különféle intézményekbe, képzéstípusokba csatornázza be a fiatalokat. A közvetlen munkaerő-utánpótlás a felsőfokú szakképzés és részben az alapképzés, a tudományos utánpótlás a mesterképzés és a doktori képzés feladata. Az előbbi fő színtere a főiskola, az utóbbié az egyetem.

A magyar GDP 60 százalékát a szolgáltatói szektor termeli, nem az ipar és a mezőgazdaság. A statisztikák szerint a munkaerőpiac teljesen felszívja a közgazdászokat, bölcsészeket, jogászokat is, a kormány viszont a hangsúlyt a természettudományos, mérnök-képzésekre helyezi. Miért?

Mert példák sor igazolja, hogy azon országok értek el a gazdasági fejlődés terén kiemelkedő eredményeket, melyek a felsőoktatásban megerősítették a természettudományos, informatikai és műszaki képzést. A mindenkori kormányok felelőssége, hogy az ország jövője, fejlődése szempontjából mérlegeljék, hogy a költségvetésből, az állampolgárok adóforintjaiból milyen képzéseket támogat. A mi kormányunk arra az elhatározásra jutott, hogy azokat a képzéseket támogatja elsősorban, amelyektől a gazdaság gyorsabb rendbehozatala, Magyarország felemelése várható. Ugyanakkor a választás szabadságát minden fiatal számára biztosítani akarta, ezért hozta létre azt az új diákhitelt, amely a legszegényebb sorban nevelkedők számára is megteremti a továbbtanulás lehetőségét bármilyen szakon.  A diákhitel megoldja azt a problémát, hogy szegény diákok is jelentkezhessenek államilag nem támogatott képzésre.

Az idei év kihívásai, megbízatásának felelőssége nyilván sok erőt kívánt. Hogyan tud töltekezni? Hogyan készül az ünnepekre?

A természetben, a templomban, zenével, könyvekkel körbevéve magam és a családom körében.

Milyen reményekkel tekint az új évre?

Hiszek abban, hogy nemzeti imánknak az a ritkán idézett sora, amely Istentől azt kéri, hogy „hozz reánk víg esztendőt”, felülkerekedik a balsorsot idéző és vizionáló mentalitáson.