Horváth Árpád SJ: Összhangban a Vatikánnal

Antonio Spadaro „különös dolgokról ír” – jegyezte meg XVI. Benedek pápa, amikor a viszonylag fiatal jezsuita szerzetest a Vatikán jóváhagyásával kinevezték a legrégebbi olasz kulturális folyóirat, a Civiltà Cattolica főszerkesztőjévé. A patinás egyházi lap cikkeire azóta a szekuláris média is egyre többször felfigyelt. A főszerkesztő nevéhez fűződik a kibernetikus teológia (Cybertheology) főbb kérdéseinek a megfogalmazása.

Hogyan válik valaki az egyház egyik legtekintélyesebb folyóiratának főszerkesztőjévé?

A Civiltà Cattolica esetében először is jezsuitának kell lenni hozzá. Ezt a folyóiratot kezdetektől fogva jezsuiták írták, és az Apostoli Szentszék ezen a gyakorlaton jelenleg sem kíván változtatni. A legrégebbi olasz nyelven megjelenő egyházi sajtótermékről van szó, amit 1850-ben alapítottak, amikor Itália politikailag még nem is volt egységes. A Civiltà Cattolica volt az első egyházi folyóirat, ami már nem latinul, hanem olasz nyelven jelent meg. Az akkori Itáliában ez roppant nagy jelentőséggel bírt, mint ahogy az is, hogy ebben a folyóiratban nem annyira teológiai és filozófiai kérdéseket boncolgattak, hanem a kulturális, politikai és szociális problémákra keresték a lehető legjobb alternatívákat. Mivel – író ember lévén – korunk problémái engem is érzékenyen érintenek, nekem is jelentek meg tanulmányaim a lapban.

Mindig is érdekelt például az a kérdés, hogy hogyan adhatjuk át a megváltozott kommunikációs körülmények között a keresztény üzenetet? Az információs társadalom kérdései minket, hívő embereket is érintenek. A válaszok pedig az alapját képezik mindannak, amit angol nyelven úgy lehet nevezni, hogy Cybertheology. Voltaképpen a kibernetikus tér, azaz a média, az internet és az új technológiák teológiáját értjük alatta, illetve mindazokat az összefüggéseket, amelyek hatására gondolkodásunk a hitről, Istenről, közösségi életünkről lényeges változásokon megy keresztül. Elsősorban ezekre az írásaimra figyelt fel a pápa, illetve hivatkozott az olasz média. Valószínű, így merült fel a gondolat, hogy lehetnék akár én is a folyóirat főszerkesztője.

Igaz, hogy a folyóirat cikkeit a Vatikánnak kell jóváhagynia?

Az együttműködés az Apostoli Szentszék és a szerkesztőség között kezdetektől fogva nagyon szoros. Mint ahogy szerzetesrendünk, a Jézus Társasága és az egyház sem két külön valóság, szerkesztőségünk is igyekszik összhangban maradni az Apostoli Szentszékkel. Csakugyan igaz, hogy a Civiltà Cattolica minden egyes számának nyomdába küldése előtt egyeztetünk a Vatikánnal. Írásaink azonban nem minősülnek az egyház hivatalos megnyilatkozásainak. A lap a Jézus Társaság tulajdona, jezsuiták írják. Rendi hagyományainknak megfelelően mi éppen az egyház peremterületein vagyunk hivatottak keresni a párbeszéd és a termékeny együttműködés lehetőségeit az elbizonytalanodottakkal, más felekezetűekkel, más kultúrák képviselőivel, a másként gondolkodókkal. Ilyen körülmények között kifejezetten biztonságot jelent számunkra, ha valós együttműködés köt minket össze az egyház központjával.

Nem jelent nehézséget, hogy az írások szerzői csak jezsuiták lehetnek?

Mivel havonta kétszer jelenünk meg, továbbá figyelembe véve azt a tényt, hogy a jezsuiták száma jelenleg Olaszországban is csökken, néha bizony nem kis kihívást jelent, hogy korunk kulturális, gazdasági és szociális kérdéseihez magas színvonalú írásokkal tudjunk hozzászólni. Sokat jelent számunkra, hogy szükség esetén fordíthatunk más jezsuita kulturális folyóiratokból, azaz számíthatunk a jezsuita rend tágabb köreire is, nem csak az olaszokra. Mindezekkel együtt én nagyon is előremutatónak tartom, hogy Társaságunknak van egy ilyen folyóirata, ahol a szerzők egy közösségben élnek, együtt gondolkodnak. Voltaképpen elkötelezett közösségi életünk gyümölcsének lehet tekinteni ezt a patinás, ám ma is nagyon aktuális folyóiratot. Az is lehet, hogy ez így egyedülálló a világon.

Kik olvassák a folyóiratot?

Körülbelül 10 000 előfizetőnk van. Közöttük sokan papok és szerzetesek. A Vatikán előfizeti a folyóiratunkat minden egyes nagykövetének szerte a világon, ami megtisztelő számunkra. Elsődleges célközönségünk azonban mégsem a klérus, hiszen mi csak részben térünk ki teológiai vagy filozófiai kérdésekre. Számos egyházi szaklap tárgyalja a katolikus egyház társadalmi tanításának aktualitását, lelkiségi, szociális vagy akár liturgikus kérdéseket is. Mi elsősorban korunk kulturális jelenségeire figyelünk, amelyekhez természetesen hitünk és vallási életünk szempontjából közelítünk. Szeretnénk, ha írásaink által megszólítva éreznék magukat azok a nyitott szívű világi kortársaink, akikben él az érdeklődés a keresztény üzenet aktualitása iránt.

Megosztana velünk néhány konkrét kérdést, amelyekre a kibernetikus teológia választ keres?

Például az ajándék, a megajándékozottság, vagy egyházias nyelven, a kegyelem kérdése. Az ajándék fogalmához hozzátartozott, hogy valaki ajándékoz meg engem, azaz konkrét személytől kapom, akinek érzései, tekintete, gesztusai vannak. A megajándékozás során talán meg is ölelnénk egymást. Az ajándék meglepetés is lehet, de mindenképp olyan emberi kvalitások kommunikációja, ami a világhálón keresztül egyszerűen nem jöhet át. Az internetes játékok esetében például az ajándékot ki kell érdemelni. Azon van a hangsúly, aki kapja, mert ügyes volt, mert „megdolgozott” érte. De ki adja, ki jutalmaz meg? Egy rendszer, aminek nincs arca. Aki a tapasztalatait a megajándékozottságról így éli meg, vajon mit érthet meg abból, ha azt hallja, hogy Isten feltétel nélkül szeret, hogy Isten az Élet, hogy a másik által szól hozzám, és nemcsak szavakkal, hanem a közösségben megélt örömeink és fájdalmaink, sorsunk húsbavágó játékszabályai által is? Alapvetően megváltoznak a fogalmaink az emberi kapcsolatokról, és az igényeink is a közösségi életre. Ha az interneten követhetem a szentmisét, miért mennék el templomba? Lehetséges minőségi kapcsolatokat ápolni elsősorban a Skype nyújtotta lehetőségek által? Ilyen körülmények között mit jelent az egymásnak szentelt idő, és hogyan juthat idő Istenre? Az, ahogyan egymás számára jelen vagyunk, egészen mást jelent most, mint amikor nem volt internet, okostelefon, vagy akár csak telefon, ami által a távolból is hallhatjuk egymás hangját. Ezek a kapcsolatainkat meghatározó és lényünk mélyét érintő gyökeres változások még folyamatban vannak. Igazából csak kérdéseink lehetnek, amelyekre azonban nagyon fontos már most keresni a választ.

A kibernetikus teológia által kutatott változások tetten érhetők a kortárs szépirodalomban is?

Irodalmárként én az irodalmat mindig is a megtestesülés fényében értettem. Tényleg hiszem, hogy Isten tevékeny a világunkban, és a szépirodalom a közöttünk élő Isten tevékenykedésének a lecsapódása, a valóságunk tükre, ami által Isten szól hozzánk. Ha Isten képmásai vagyunk, életünk és életkörülményeink Isten jelenlétének nyomai. Nem kellene félnünk attól, hogy Istent keressük és megtaláljuk a nagyon egyszerű dolgokban, emberi kapcsolatainkban, érzéseinkben, vágyainkban. Érdemes tehát figyelnünk, és ebben a kortárs szépirodalom segítségünkre lehet. Attól tartok, az egyházat újra és újra megkísérti az a törekvés, hogy nagyon komplex módon mutasson rá a közöttünk élő Isten misztériumára. Érdemes komolyan vennünk a mai ember népi kultúráját, és nem csak azt a kultúrát, amit a múlt évezred hagyományozott ránk. Így olyan értékekre találhatunk, és olyan kritikákkal szembesülhetünk, amelyek az előrehaladás alternatíváira utalnak.

Sokat foglalkozik az amerikai irodalommal is…

Ha azt nézzük, hogy mely civilizáció az, amely globális szinten jelenleg a legnagyobb hatást gyakorolja, akkor az Amerikai Egyesült Államokat aligha tudjuk megkerülni. Én nem mondom, hogy ez jó vagy rossz, ez tény. Gondoljunk csak a filmiparra vagy az életnek azokra az élményeire, amelyeket a Facebookon regisztrált százmilliók osztanak meg egymással. Az amerikai szépirodalom az európaihoz képest általában véve jóval egyszerűbb. Kontinensünk irodalmi műveit olvasva sokszor az a benyomásom, hogy az események az emberek fejében játszódnak, és hogy ettől jó egy mű. Engem azonban nagyon fáraszt, ha azzal szembesülök, hogy előbb be kell költöznöm a szerző fejébe, hogy egyáltalán ráérezzek arra, amit valójában mondani akar. Ehhez képest az amerikai irodalmat csakugyan érheti az a vád, hogy a valóságnak jóval naivabb interpretációját adja, hogy megfeledkezik az ember szemeiről, amiből az európai olvasó jobban meg tudja érteni a történelmet és következményeit, vagy rá tud érezni viszonyaink bonyolultságára. Tényleg nem biztos, hogy az amerikai olvasók többségének lenne ehhez türelme. Az amerikaiak stílusa és hozzáállása az élet kihívásaihoz számomra sokkal könnyedebbnek tűnik. Nem bánják a vakmerő fordulatokat, és talán éppen ezért bátrabban, nagyobb bizakodással élik meg a mindennapjaikat, ami természetesen lecsapódik az irodalmukban is. 

Kiknek az írását ajánlaná az olvasóinknak és miért?

Három nevet mondanék: Raymond Carver, Walt Whitman, William Carlos Williams. Nem is számítanak már igazi kortársaknak, de nagyon emberiek, írásaik egyszerűek, mégis mélyek. Főleg a verseiket szeretem…

Jó lenne, ha itt, Olaszországban és egész Európában is képesek lennénk ismét észrevenni azokat az egyszerű dolgokat, amikre az amerikai irodalomban rácsodálkozhatunk. Az életnek más értékes összefüggései is vannak, mint a kifejtett munka és a pénzben kifejezhető siker. Az életnek mélységei is vannak. Olaszország jelenlegi gazdasági helyzete miatt komoly kihívásokkal néz szembe, amelyek akár pozitív hatással is lehetnek ránk. Újra kell gondolnunk a prioritásainkat és értékeinket. Talán túlságosan bíztunk abban a képességünkben, hogy kézben tudjuk tartani a saját életünket. Ez az elbizakodottság szinte a kultúránkká vált. A munka gyakran fontosabb volt, mint az élet. Most nekünk is rá kell jönnünk, hogy a munka nem minden. Hiába dolgozik az ember sokat, a várt eredmény nem biztos, hogy meglesz. Sőt, elért sikereink is meginoghatnak, amitől csorbul a biztonságérzetünk. Én most mégis azt gondolom, hogy éppen ez a bizonytalanság, amibe a hazám most került, jelenthet egyúttal esélyt is számunkra, hogy figyelmünket újra az élet lényegére irányítsuk.