Őrsy László SJ: Ötven évvel később – él a zsinat

A modernkori egyház életében az ötven évvel ezelőtt kezdődő II. Vatikáni Zsinat (1962–1965) volt a megújulást hozó magvetés. Most a vetés és aratás között vagyunk. A mi nemzedékünk feladata vigyázni arra, hogy az elvetett magok gyökeret verjenek és elinduljon a növekedés. Aztán gondoznunk kell majd a fejlődő növényeket is, hogy beérjenek az aratásra.

a

A cikk üzenete egyszerű: a zsinat él, és kötelességünk tanítását támogatni. Él, hiszen a Lélek lendülete, mely a zsinatot „okozta”, folytatja működését az egyetemes egyházban. Korunk katolikusainak ezért naponta azt kellene mondaniuk, hogy: Adsumus, azaz „Jelen!”, ahogyan a püspökök mondták hangosan a Szent Péter bazilikában a zsinat minden ülésének megkezdésekor. E szó jelzi a közösség szándékát, hogy nyitott kíván lenni, és a Lélek munkáját szeretné végezni.

A most mondottak a zsinatnak Lumen gentium kezdetű, az egyházról szóló dogmatikus konstitúcióján alapszanak, melyben a következő állítás olvasható: „Isten szent népe fogyatkozás nélkül ragaszkodik a hithez, helyes ítélettel egyre elmélyül benne, és egyre inkább alkalmazza életében.”(12) Így is fogalmazhatnánk: Isten népe birtokolja a Hagyományt, fogyatkozás nélkül hűséges hozzá, és képes ennek megfelelően rendezni életét.

Isten rendelése szerint ők, vagyis a mai hívők, a zsinat hiteles örökösei. Ha pedig ez így van, akkor ők kötelesek folytatni a zsinat törekvéseit a hit mélyebb megértése végett, és gyakorlatilag munkálkodni az egyház megújulása érdekében.

Helyzetünk jobb megértésének kulcsaként szolgálhat és segíthet a Magvetőről szóló szentírási példabeszéd (vö. például Mk 4,1–9). A zsinat volt a magvető, mi pedig most Isten szántóföldjének munkásai vagyunk.

Ötven évvel a zsinat után Isten szántóföldjén különböző helyzeteket látunk: egyes helyeken az elvetett magok küszködnek a köves, sziklás talajjal, hogy gyökeret verjenek benne, másutt már zsenge palánták növekednek, és igyekeznek terjeszkedni, megint másutt nagyra nőtt fák nyújtózkodnak az éltető napfény és a meleg eső felé. Kétségtelenül változatos és bonyolult ez a panoráma. A sokféle állapotban levő növényeknek éber, bölcs és tapasztalt gondozókra van szüksége.

Ötven évvel a zsinat után feladatunk és kötelességünk felmérni mindazt, amit a zsinattól örököltünk, és folytatni annak munkáját – nem a szó szoros értelmében vett egyetemes zsinatként, hanem szünodoszként, ahogy az őskeresztények értették ezt a görög kifejezést, vagyis azok közösségeként, akik egyazon úton vándorolnak az egy és azonos ígéret földje felé.

A zsinat utáni első években fényesnek és ígéretesnek látszott a jövő. 1965. december 8-án, a zsinat bezárásának napján, Yves Congar, a zsinat egyik vezető teológusa ezt írta a naplójába: „A mai napon az egyház a világba küldetett, a nemzetekhez, a népekhez. Ez egy kezdet, mely most nem Jeruzsálemből, hanem Rómából indult ki. A zsinat robbanásszerűen fog kiterjedni a világra. A zsinat számára ez most pünkösd napja, azé a pünkösdé, amelyet XXIII. János pápa mondott meg előre.”

Congar gondolatát az első század egyháztörténelme sugallta. A jeruzsálemi pünkösd után néhány évtized alatt az evangélium az egész széles római birodalomban robbanásszerűen elterjedt. Ma azonban, mintegy ötven évvel a zsinat után, sok gondolkodó ember, Congar reményképétől eltérően úgy vélekedik, hogy a zsinat hatása fogyóban van. Amit régebben nagyjelentőségű eseménynek tekintettünk, azt most egyesek jelentéktelennek tartanak.

Akárhová megyünk is, napjainkban ezeknek az embereknek a kérdéseit halljuk. Például, kérdezik: Mi történt a liturgiával? A zsinat szándéka az volt, hogy visszanyúlva az ősi, gazdag hagyományokhoz, megújítja a liturgiát, ám azt látjuk, hogy a zsinati reform folytatása helyett egyesek visszatérnek a tridenti zsinat miseformájához. Sokhelyütt egyazon időben és egyazon helyen az új és a régi liturgia között kell a híveknek választani. Ez a katolikus egyház történelmében eddig sohasem látott helyzet: az egység szakramentuma, a szentmise megosztja a közösségeket!

Mi történt a zsinati [testületi] elvvel? Az ortodox egyházak, akik testvéregyházaink, ismételgetik, hogy a keleti és nyugati egyház között addig nem képzelhető el az egység, amíg mi nyugatiak vissza nem térünk az egyházkormányzat tekintetében az ősi hagyományhoz, amelyben a zsinati elv és a [pápai] primátus kiegyensúlyozott harmóniában megfért egymással. Ez az igény bizonyosan nem eretnekség-szagú. Akkor ugyan miért nem törekszünk az egységre, azon az áron is, hogy meg kell változtatnunk néhány nem alapvető fontosságú gyakorlatunkat?!

Újabban sokan kérdezik ezt is: Ha a zsinat ötvenedik évfordulóját ünnepeljük, ugyan miért nem sürgetnek bennünket inkább a zsinat tanulmányozására, mint a katolikus egyház katekizmusának olvasására? E katekizmus tiszteletre méltó, és minden része azzal a tekintéllyel rendelkezik, amely az illető rész forrása. De ugyan miért, tényleg miért fordítsunk időt és energiát a katekizmus különféle forrásainak tanulmányozására, amikor tanulmányozhatnánk – tanulmányoznunk kellene – a zsinat okmányait, amelyek az egyház tanítása szerint a Szentlélek segítségével születtek meg?

Mindezek a kérdések jogosak, és akik felteszik őket, komolyan gondolkodó emberek. De még ha a kérdések nem volnának is helyesen megfogalmazva, akkor is megfontolt választ érdemelnek. Lehet, hogy a kérdések indítéka az igazság fényét kereső, őszinte lelkiismeret.

Az egymással ellentétes hangulatok – az ujjongó remény, illetve a sötét depresszió – követése helyett térjünk vissza a magvető példázatához. Általa egészségesebb látásmódra tehetünk szert. Congar annak idején megérezte a magban rejtőzködő isteni erőt, de elfelejtette, hogy a talaj, amelyre esik, lehet köves és elutasító is, még magában az egyházban, Istennek szántóföldjén is. És nem számolt az ellenségekkel sem, akik majd konkolyt vethetnek a tiszta búza közé (vö. Mt 13,24–30). Lényegében azonban igaza volt. A zsinat által hirdetett Isten igéje teli volt fékezhetetlen energiával. Ez az energia valamikor, az Isten által meghatározott időben, biztosan ki fog robbanni.

Mindazok, akiket elkeserít a megújulás lassúsága, és emiatt kérdezgetik: Mi történt? – meg kell érteniük, hogy Isten országában a dolgok nem emberi mértékek szerint alakulnak. Az igazság küzdelme az elismeréséért talán lassúnak tűnhet a mi mértékeink szerint, és próbára teheti türelmünket. Isten gondolatai azonban mindig friss erőre kapnak, és nem hagyják magukat elfojtani. Amikor kiutasítják őket, törekszenek visszatérni. A Szentlélek indításait nem lehet megállítani.

Mindenesetre, mint Isten szántóföldjének munkásai, mi most egészen más körülmények között munkálkodunk, mint azok, akik ötven éve tették ezt. Nagyjából megállapíthatjuk, hogy mennyire jutottunk a zsinat dokumentumainak megvalósításában, és némileg számot vethetünk arról is, mit kell még tennünk. Az a feladatunk, hogy munkához lássunk.

Természetes, hogy amikor egy ilyen szent és kockázatos vállalkozásba bocsátkozunk, tudatában kell lennünk, hogy nem fogjuk meglátni munkánk eredményét. Lehet, hogy nem leszünk ott az aratók között. Ez azonban nem számít. A lényeg: saját szerény szerepünk teljesítése az isteni színjátékban. A nekünk megadatott idő alatt elő kell mozdítanunk a jó ügyet, amennyire tőlünk telik, és a nekünk megadatott eszközöket kell használnunk. A helyes kérdés így hangzik: Mit kell tennünk, hogy segítsük a zsinat hatását, éspedig nemcsak annyira, hogy életben tartsuk, hanem úgy, hogy virágozzék és terjedjen?

Elő kell mozdítanunk az egészséges fejlődésnek megfelelő környezetet, és sürgetnünk kell néhány alapvető előrelépést az egyház alkotmányos működésében és rendszerében. Az alább felsoroltak között sok dolog – bár nem valamennyi – megvalósítható a jelenleg érvényes jogszabályok keretein belül. És persze a jogszabályokat meg is lehet változtatni.

A helyes környezet kialakítása érdekében szükséges a Szentlélekbe vetett bizalom, jó hangulatú vitákra való készség és az Isten szántóföldjén uralkodó szabadság légköre.

A Szentlélekbe és az egymásba vetett bizalom híján minden fáradozásunk hiábavaló lenne. A zsinat XXIII. János pápának a Szentlélekbe vetett bizalmából született. Ezt a bizalmat kimondta a pápa már a zsinat összehívásának első meghirdetésekor, és később megerősítette, mondván, hogy egy új pünkösdi Szentlélek-kiáradásban reménykedik. Tudatában volt annak, hogy csak a Szentlélek olyan bölcs és erős, hogy képes összetartani és hatékonnyá tenni egy ekkora gyülekezetet. Később, amikor a zsinati atyák elutasították a pápa vezetésével előkészített és neki tetsző okmány-tervezet legtöbbjét, János pápa tovább bízott a zsinaton összegyűlt püspökökben. Megérezte a püspökök megnyilatkozásainak hátterében működő Szentlelket, és tanult a püspököktől, miközben vezette őket.

Jó hangulatú viták csak a bizalom légkörében folynak. Jó hangulatú viták nélkül pedig alig haladhat a hit megértése. Az utóbbi évtizedekben gyakran hallottunk olyan előadásokat, amelyekben egy-egy igen komoly előadó kényes teológiai kérdésekben úgy beszélt, mintha ő mondaná ki a végső szót. Pedig magányosan gondolkodó embert aligha lehet keresztény teológusnak mondani. Azért nem, mert Isten a kinyilatkoztatást egy közösségnek adta. Soha senki sem lehet olyan kiváltságos, hogy az egész kinyilatkoztatást egyedül őrzi saját emlékezetében. Az igazság a közösségben folytatott eszmecserékben mutatkozik meg.

Értelmes beszélgetések vagy viták csak a szabadság légkörében folyhatnak. Amikor félelem uralkodik el az emberek elméjén és szívén, a személy méltósága csorbul. Az emberek ilyenkor óvakodnak attól, hogy belső küzdelmeikről, a jó és rossz szellemekkel folytatott vívódásaikról beszéljenek. Vagy elnémulnak, vagy – ami még rosszabb – szép szavakkal elpalástolják valódi gondolataikat. Ha egy közösségben effajta titkolódzások folynak, a jó hangulatú vitáknak befellegzett.

Ha sikerült megteremteni az Istenbe vetett bizalom légkörét, és jó hangulatú vitákat folytatunk egymással a szabadság légkörében, akkor kell figyelmünket az egyháznak a következő évtizedekben felmerülő néhány sürgető szükségletére összpontosítani.

Ilyen szükséglet például az, 1) hogy a püspökök intenzívebben legyenek tudatában saját hivatásuknak; 2) hogy megtaláljuk az egyházban az igazságszolgáltatás új módját és 3) hogy megvalósítsuk a megkeresztelt, de egyházi szolgálatra föl nem szentelt személyek nagyobb részvételét az egyházi közösség kormányzásában.

1) Ami a püspököket illeti, a Lumen gentium kezdetű dogmatikai konstitúcióban van egy mondat, amelyet elméletileg bőségesen kommentáltak már, de a gyakorlatban nem sok hatást ért el. Így hangzik: „A püspökszentelés a megszentelés hivatalával együtt felruházza a püspököt a tanítás és a kormányzás hivatalával is, amelyeket azonban természetüknél fogva csak a püspöki kollégium fejével és tagjaival való hierarchikus közösségben lehet gyakorolni.” (21)

Magyarán: a Szentlélek az egyedüli, aki (a püspökszentelés szentsége által) megadja a püspöknek a hatalmat, hogy pásztorként vezesse a nyáját, és ez után jelöli ki a pápa az ilyen hatalommal felruházott püspök számára az általa vezetendő egyházmegyét. Ebből következik, hogy minden püspök elsősorban a Szentléleknek felelős. Az ilyen hierarchia képezi a közösség vezetésében az egészséges egyensúly alapját, vagyis: a pápa az egység biztosítéka, a püspökök pedig a sokféleség képviselői. Semelyik püspök sem csupán a pápa végrehajtó közege egyházmegyéjében, és semelyik pápa sem működhet jól püspöktestvéreinek segítsége nélkül.

2) Ami az egyházi igazságszolgáltatást illeti, az 1983-ban kihirdetett egyházi törvénykönyv (Codex Iuris Canonici) gondosan felsorolja és határozottan kijelenti a hívők jogait. Ám, amint a jogtudósok jól tudják, a jogok kijelentése nem ér sokat, ha nem léteznek olyan bíróságok, amelyeknek megvan a kellő működési autonómiájuk, láthatóan igazságot szolgáltatnak, hosszú késedelmek nélkül működnek, és megvannak az eszközeik ítéletük érvényesítésére. Kétségtelen, hogy vannak egyházi bíróságaink, de nagy szükség van magának az igazságszolgáltatás rendjének alapos javítására.

3) Végül, de nem utolsósorban, az egyháznak az eddiginél sokkal szélesebb körben kellene bevonnia a megkeresztelt, egyházi rendre fel nem szentelt hívőket szervezeti és kormányzati működésébe. A nem fölszentelt keresztények körében sok, nagy természeti és kegyelmi képesség hever parlagon, és ennek következtében nincs hasznára a keresztény közösségnek. Ez a 129. kánon szerkesztőinek egyáltalán nem szükségszerű elméleti nézete miatt van így, amelyet e kánonba foglaltak: „A kormányzati hatalom gyakorlatában a világi krisztushívők a jog előírása szerint közreműködhetnek.” Jól figyeljünk! A kánon azt írja, hogy „közreműködhetnek” és nem azt, hogy „részesedhetnek”. A két kifejezés között óriási a különbség. A „közreműködhetnek” kifejezés passzív engedelmességet sugall. A „részesedhetnek” kifejezés viszont aktív részvételt jelentene. A kánon e megfogalmazásának nincs alapja az egyházi Hagyományban. A Hagyomány csak azt állítja, hogy világiak nem részesülhetnek abban a hatalomban, amit kizárólag csak a püspöki felszentelés adhat. Az egyházkormányzás számos ténykedésének végzéséhez nincs szükség az egyházi rendre való felszentelésre. A világiaknak ennyire radikális kizárása a kormányzati hatalomból újdonság az egyház kétezer éves történelmében. Az új kánoni szabállyal szemben a legvilágosabb ellenpéldával szolgálnak a bizánci császárok és császárnők (akik biztosan nem kaptak papi vagy püspöki felszentelést), akik az egyháztörténelem első évezredében összehívták az egyetemes zsinatokat. Ha pedig valami részvételnek számít a kormányzásban, ez aztán az.

Végkövetkeztetésül: Ötven évvel a zsinat után e folyóiratcikk nem a múltat ünnepli, hanem inkább előre tekint, a jövőbe. Kiindulópontja a következő diagnózis: a zsinat él és életjeleit mindenfelé tapasztalhatjuk. Nemzedékünk feladata, hogy munkálkodjunk Isten szántóföldjén, tápláljuk a palántákat és támogassuk a még zsenge fácskákat. A többit pedig bízzuk az aratás Urára.

Fordította: Bárdosy Éva

(Őrsy László jezsuita, a Georgetown Egyetem professzora, az egyik legismertebb és legtekintélyesebb kánonjogász és teológus az USA-ban. Fenti írása először az America magazinban jelent meg 2012. október 8-án, A Time to Harvest címmel.)