Udvarhelyi Erzsébet: Mesterség–művészet

„Mindig minden az emberről és az emberért szólt ebben a világban.”

Kádár Tibor festőművész kolozsvári, kalotaszegi, székelyföldi gyökerű képzőművészként a rendszerváltás évétől alkot Magyarországon. „Kalotaszeg festője” jelenleg Veszprémben él, alkotásaira jellemző a monumentalitás, az erős ecsetvonás, a rendkívüli játék az árnyékokkal, a figurális ábrázolás. A művész freskókat, díszleteket is készít; alapító tagja volt a Figuratív Csoportnak, valamint óraadó tanára a Kolozsvári Képzőművészeti és Iparművészeti Egyetemnek.

Kalotaszeg festője. A román államhatalom nem tűrte, hogy bezárt kapukat festett. Visszavágyik?

Állandóan, minden pillanatban. Nálunk a szólásszabadságot a művészetben is korlátozták. Amikor a nacionalista politika elfajult, és a két nemzetet a politika összeugrasztotta, akkor volt az a pillanat, amikor el kellett hagynom Erdélyt. Őseim apai részről kalotaszegiek, anyám részéről kunok voltak. 20 éves koromban találkoztam Kallós Zoltánnal, a vele való Kalotaszeg-járás határozta meg „kalotaszegiségemet”. Akkor döbbentem rá, hogy Kalotaszeg nem annyira színességében, mint inkább a Kós Károly által felismert szerkezeti, architektonikus mélységekben rejlik. Inkább a konstruktív része a fontos, a mindennapisága, nem annyira az ünnepélyessége, habár ünnepei, mint például a pünkösd, legszebb ékkövei a magyar népművészetnek. Tanulmányoztam Kalotaszeg architektonikus oldalát: a templomok kazettás mennyezeteit, a szikes, száraz, omladozó dombokat, a csűr-, pajta- és faszerkezeteket, a temetői kopjafákat, a fiatornyos templomokat, egy ősi kultúra gyöngyeit. Innen jöttek azok a mélyszürke, barna színek, amikben csillog a tűzpiros muszuj, a kalotaszegi szoknya és a mellyrevaló. Ady mondja, hogy a szürke-barnából emelkednek ki az élénk színű öltözetek. Székelyföldön is vannak gyökereim. Székelyföldet Nyírő és Tamási munkássága által ismerjük meg. Ráadásul csodálatos természeti adottságokkal rendelkezik és nemcsak a táj, hanem az emberek is megmaradtak tisztának.

Ön az aranyat és az ezüstöt a kompozíció részeként használja. Az arany és az ezüst az Ön művészetében puszta mesterség, technika?

Az arany és az ezüst időtálló, van egy olyan belső fénye, ami más anyagnak nincs. Ahogy a bársony is különbözik a szövettől, az aranyban és az ezüstben is különleges fények lakoznak. Fiatal koromban sok ikont készítettem, ezekben szükségszerű volt az aranyfüst használata. Az alkotásaimban először ezüstöt kezdtem használni, csodálatos ezüstfehér volt, ami a szürkéken keresztül átalakul a sötétté. Dinamizálja az alkotást. Megmozdul tőle a kép, mozgalmassá válik. Az absztrakt festészeti periódusomban is használtam az ezüstöt. Az Adriai-tenger isztriai habjaiban ott hullámzik az ezüst. Ha megmozdul a kép előtt a néző, a kép is mozog vele együtt. Az arany nemcsak dekoráció, hanem a nemesség, a gazdagság, a transzcendencia jele, elsősorban pedig a totális fényt jelenti.

A költő Géczi János állította először párhuzamba művészetében az ezüstöt, a vizet, a halat a keresztény kultúrával. Ön keresztény művész?

Az alkotás és a transzcendencia ikertestvérek, rokonok. Krisztus az egyik legnagyobb alkotó. Természetesen az embernek alkotott. „Nekünk színezte a hajnalt, az alkonyt, az emberek arcát” – ahogy azt Babits is mondja. Minden alkotás közelít az Isten felé. Nagyon nyitott számomra a világ. Elsősorban keresztény kultúrájú, másodsorban európai gyökerű a művészetem. Keresztény ember vagyok és keresztény alkotó.

Szakrális alkotó is?

Igen, minden becsületes alkotás szakrális is, nemcsak keresztény.

Az Utolsó vacsorát háromszor is megfestette. Honnan vette a bátorságot ahhoz, hogy az apostolokat háttal ültesse asztalhoz Krisztussal?

Az apostoloknak az a dolguk, hogy szembenézzenek minden nehézséggel. Krisztus soha nem fordít hátat a feladatnak, a nehéz körülményeknek. Az apostolok sem fordítottak hátat a világ problémáinak. Ez a világ fordított hátat a szépnek, az igaznak és az öröknek. A bibliai nyelvezetet, jelrendszert azért használom, hogy könnyebben tudjak kapcsolatot teremteni az emberekkel. Az európai ember kultúrája elsősorban mitológiai és keresztényi, ilyen értelemben az apostolok ennek a kapcsolatrendszernek, jelrendszernek a képviselői, közvetítői, megjelenítői. Az európai embernek a saját kultúrája kell, hogy fő energiaforrása, fő lelki, szellemi tartaléka legyen. A bibliai történetek általánosan ismert jelrendszerével próbálom a jelen problémáit boncolgatni és vizuális nyelvre fordítani, ilyen módon ezzel a vizuális nyelvi rendszerrel közelíteni a nézőhöz.

Didaktikus alkotó?

Nem akarok didaktikus lenni, ettől függetlenül a jelen problémái természetesen megérintenek.

Köztudott önről, hogy szeret mesélni.

Sokat tanultam Krúdytól. Szindbád egy jelenség. Ő a „tekergő”, a „gazember”, a „széplelkű”, a „költői”, maga a csoda, a „szélhámos”, a „szegény”, de „gazdag”. Komplex emberi magatartás, komplex érzések megtestesítője. A szépnek, a szépségnek nőkön, vizuális élményen és az élet fizikai valóságán keresztül történő értékelése a Krúdy-életmű, mesebeli tájak, emberi érzések sorozata. Krúdy egyfajta vizuális élménytenger megfogalmazója. A lehetőség végtelen Szindbád meséiben. „Lehetnék fésű egy nő hajában” vagy „lehetnék egy gyöngy a rózsafüzérben a nő derekán” – mondja Szindbád. Ha akármi lehet, akkor lehet éppen egy New York-i éjszakai bárban és lehet a velencei karneválon is.

Metafizikus csend van a velencei karnevált ábrázoló képein, pihenés, félálom, ébredezés, meditáció. Miért a karnevál utáni hangulatot festi, mikor ott a lehetőség a tobzódás ábrázolására is?

A karnevál után mindig van egy döbbenetes csend, amikor az ember rádöbben, hogy a valóság más, a karnevál csak átmeneti állapot. Mindig a karnevál utáni hangulat érdekelt, ebben látom a metafizikát. Valaminek a végét és valaminek a kezdetét, állandó ciklikus megújulását. Az általam használt ősi maszkok autentikusak. Minden maszk egy emberi magatartást, társadalmi ranglétrát, mentalitást, személyiséget testesít meg. Szinte mindenki, aki velenceinek számít, jelen van a maszkokban, a dózsétól a gyilkosig. Számomra nagyon érdekesek a bohócfigurák. Ők a „maszkok maszkjai.” Nagyon színes a paletta, úgy, ahogy a normális világban is létezik. A hétköznapokban nem teszi fel az álarcot az ember, mégis sokszor „viseli”. Aranyban csillog, alszik és ébred Velence.  Ha Velencébe megy az ember, szerelmes lesz ebbe a miliőbe, a városba. Építészeti csoda, eklektikus, néha muszlim, néha pogány, a csodálatos kelet keveredése a gótikával és a reneszánsszal. Ráadásul egy olyan miliőben, ami az állandó mozgást és a tükröződést sokszorosan hangsúlyozza.

Mit gondol a mai világ „elüzletiesedéséről”?

Nincs a legjobb véleményem róla. A képzőművészeti világra is rátelepedett az üzlet. A galeristák nem vállalnak felelősséget a fiatal generációért, hanem a bevált, már értékkel rendelkező művekkel foglalkoznak. Van, amikor ez jó, viszont hiányzik a fiatal generáció támogatása. Egyre inkább „iparággá”, üzletté válik a művészet, és ily módon prostituálódik. És még ennél is nagyobb probléma, hogy eltűnik a nemzeti művészet. A művészeti alkotások nem hordják magukon az adott nemzet, kultúrkör „kézjegyét”. Nem tudni, hogy egy festményt orosz, svéd, japán, esetleg New York-i festő készített-e. A művészcsinálás és a „tescósított” művészet is sért. Hajdan a művészeti kritika alázattal követte az alkotási folyamatot, most a művész követi a művészeti kritikát. Napjainkban a művészeti kritika szellemi diktatúrája folyik. A festészet óriási üzlet, ellentétben a zenével, ahol a művészeti kritika egészséges utakat jár.

A művészetkritika anarchiája belegázol az eddig elfogadott európai ízlésbe. Manapság már nem beszélünk európai erkölcsi normáról, nem beszélhetünk európai esztétikai értékekről. A szépség fogalmát az érdekes, a különleges helyettesíti. Lehet, hogy ki kellene találni az új irányzatoknak egy új meghatározást. A fő probléma abban rejlik, hogy az új művészeti interpretáció a szépség mint esztétikai érték helyett nem hoz konstruktívat, nem tudja megoldani a fennálló problémákat. Meggyőződésem, hogy a nézőben igény van a szépre és a jóra, szeretné azt is látni a vizuális művészetben. Nem merjük kimondani, hogy Mednyánszky és Munkácsy művészete megrázó, döbbenetes, emberi legalább annyira, ha nem jobban, mint nagyon sok túlértékelt kortársáé.

Fiatal képzőművészekkel is foglalkozik, akiknek a mesterséget tanítja elsősorban. Miért fontos ez?

Fontos, hogy mesterséget is adjunk a fiatalok kezébe. Mesterség nélkül nincs képzőművészet, nem tudunk kifejezni önálló gondolatokat. Manapság a fiatalok nem ismerik a mesterséget és ez nem az ő hibájuk. Ez az oktatási rendszer nagy hibája. Fontos lenne, hogy a tudás birtokában kezdjenek alkotni.

Vannak példák arra, hogy jó iskola komoly fiatal alkotókat nevel. Például a Kolozsvárról indult és Berlinben működő Plan 2 Képzőművészeti Csoport. Ezekre a csoportokra jellemző az összetartás. Az őszinte, komoly és becsületes oktatás volt a jellemzője még Ceacescu idején is a kolozsvári főiskolának. Olyan neves esztéták tanítottak, mint Bretter György és Földes László és olyan festők, grafikusok és szobrászok, mint Szervátius Jenő, Miklósi Gábor és Feszt László. Ők gondolkodásra és mesterségre tanították a diákokat.

A magyarországi képzőművészeti oktatás gyengélkedik.

Az absztrakt avíttnak gondolja a figuraábrázolást. Ön, mint a Figuratív Csoport alapító tagja, mint gondol: maradt még mondanivalója az európai képzőművészetnek az emberi arcról és testről?

Van jó művészet és van rossz művészet, mindegy, hogy absztrakt vagy figuratív. Éppen ezért nem tartom avíttnak az elvont művészetet, viszont napjainkban fontossá vált az ember és az emberi tevékenység, az ember által alkotott világ megjelenítése a vizuális művészetben. Általában a 20. századig minden az emberről szólt a festészetben. Az impresszionizmussal elkezdődött egy olyan folyamat, amelynek során fontosabb lett a nyelvezet, a forma, mint a tartalom. Innentől kezdve a művészet irányzatokká bomlott. Minden irányzatnak van egy vége, ami folytathatatlan. Nagyon sokan nem tudják, hogy nem érdemes rosszul értelmezetten folytatni egy Mondriant vagy egy Matthieu-t, Soulage-t. A szerkezet, a precizitás, a struktúra, maga a vizuális nyelv nem öncélú. 

Divat azt állítani, hogy a figuratív művészet már mindent elmondott a világról. Ez nem igaz. Amíg van új arc, amíg új ember születik, új szellem is születhet. Ez a forrás nem apadhat ki a modern korban sem. A Sixtusi kápolna freskóin az egész emberi gondolkodás jelen van és ez ma is aktuális. Giottótól és Rubljovtól ma is merítjük a nagy hitet. Ez nem múlik el soha. Számomra napjainkban a modernitás egyfajta visszatérést jelent az emberhez, az emberi archoz, az ember lelkéhez és szelleméhez, az ember alkotta környezethez.