Nemeshegyi Péter SJ: Hit és párbeszéd

A nem keresztény vallásokkal szemben a keresztények hosszú időn keresztül nagyon elutasító álláspontot képviseltek. Úgy gondolták, hogy miután Isten kinyilatkoztatta magát egyszülött Fia, Jézus Krisztus által, más vallásoknak nincs mondanivalójuk. 

Igaz, a keresztény hitnek a görög kultúrkörben való elterjedése során a görög bölcselők filozófiai Isten-fogalmából sokat átvettek a keresztény gondolkodók, de a görögök, rómaiak és más népek vallásgyakorlatait és mitológiáját a leghatározottabban elvetették, sőt hazug ördögi szemfényvesztésnek minősítették.

A keresztény gondolkodók felfogása akkor kezdett módosulni, amikor az Európán kívüli országok felfedezésének korában ezeknek magasrendű kultúrái az európaiak számára ismertté váltak. Az ottani népek vallásaira vonatkozólag azonban csak a 20. század közepe táján jelentek meg egyes keresztények írásai, akik a nem keresztény vallások értékeit kezdték kiemelni. Ennek az új szemléletmódnak nyomán adta ki a II. vatikáni zsinat az egyház és a nem keresztény vallások kapcsolatáról szóló nyilatkozatot (Nostra aetate). E nyilatkozat hangvétele pozitív. A zsinat szerint az emberek a különböző vallásoktól várnak választ az emberi lét kérdéseire, például, hogy mi az ember, mi az élet értelme és célja, honnan ered a szenvedés, melyik út vezet a boldogsághoz, főképpen pedig, hogy mi az a misztérium, amely átöleli létünket amelyből eredünk, és amely felé tartunk.

A nyilatkozat ez után felsorol és röviden jellemez néhány fontos vallást, és aztán hozzáteszi: „Így a többi vallások is szerte a világon különféle módokon próbálnak megoldást adni az emberi szív nyugtalanságára azáltal, hogy utakat, tudniillik tanításokat és parancsolatokat, továbbá szent szertartásokat ajánlanak. A katolikus Egyház semmit sem utasít el abból, ami ezekben a vallásokban igaz és szent. Őszinte tisztelettel szemléli ezeket az élet- és magatartásformákat, tanításokat és erkölcsi parancsolatokat, amelyek sokban különböznek attól, amit ő maga hisz és tanít, mégis nem ritkán tükrözik annak az Igazságnak sugarát, aki megvilágosít minden embert.” E pozitív értékelés alapján buzdítja az egyház híveit, hogy párbeszédet folytassanak más vallások követőivel, és ez által ismerjék meg, becsüljék és támogassák a náluk található lelki, erkölcsi és társadalmi-kulturális értékeket.

Párbeszéd és hithirdetés

A nyilatkozat szerint tehát a más vallásokkal való kapcsolat egyik formája a barátságos párbeszéd. Ugyanakkor a nyilatkozat azt is mondja, hogy a keresztény egyháznak szüntelenül hirdetnie kell Krisztust, akiben az emberek megtalálhatják a vallásos élet teljességét. Tehát két feladata van az egyháznak és híveinek: az egyik a párbeszéd, a másik az evangélium-hirdetés. Egyik sem helyettesíti a másikat. Mindkettő szükséges ahhoz, hogy a mai világ jobb világgá legyen.

A párbeszédhez hozzátartozik, hogy a beszélgető partnerek hajlandók legyenek egymástól tanulni. Ha valaki azt hiszi, hogy minden igazságot és az életvitelre vonatkozó minden útmutatást már tökéletesen ismer, akkor semmi értelme annak, hogy másokkal párbeszédet folytasson. Amikor tehát a nyilatkozat arra buzdít, hogy más vallásúakkal párbeszédet folytassunk, egyben arra is ösztökél, hogy valamit tanuljunk tőlünk. Minthogy a nyilatkozat szimpátiával felsorolja más vallások néhány értékes elemét, ezek alapján elgondolkodhatunk azon, hogy mit tanulhatunk tőlük. Az alábbiakban tehát, a teljesség igénye nélkül, felsorolnék néhány értékes pontot, amelyet jó lenne más vallások követőitől eltanulnunk.

India vallásai

 A nyilatkozat elsőnek India vallásairól beszél, és a következőket mondja: „Így a hinduizmusban az emberek az isteni misztériumot kutatják, és kimeríthetetlen gazdagságú mítoszokkal és a bölcselet mélyreható törekvéseivel fejezik ki, szabadulást keresnek létünk nyomorúságaiból aszketikus gyakorlatokkal, elmélyült meditációval, vagy szerető bizalommal Istenhez menekülve.”

A „hinduizmus”-elnevezést európai vallástörténészek találták ki, és nem szerencsés. Helyesebb lenne „India népeinek vallásai”-ról beszélni. Az Indiában élő népek vallásai ugyanis legalább annyira különböznek egymástól, mint Nyugaton az izraelita, keresztény és muszlim vallás. Viszont igaz, hogy találhatunk az indiai vallásokban igen értékes elemeket. India kétségkívül ma a világ legvallásosabb országa. Az indiai emberek minden gondolatát, cselekedetét, egész életét áthatják a vallások.

Közös vonásuk a szent, végső, láthatatlan isteni Valóság iránti tisztelet és vágyakozás. Ezt jó lenne tőlük megtanulni, hiszen ahogy Szent Pál mondta: „A látható: ideigvaló, a láthatatlan pedig örökkévaló.” (2Kor 4,18) Mi, nyugati emberek, hajlamosak vagyunk a bennünket körülvevő látható világba belefeledkezni, és a láthatatlan örök Valóságot elfelejteni, pedig „Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk.” (ApCsel 17,28)

A láthatatlanra való ráfigyeléssel kapcsolatos az indiai vallásoknál a bensőnkre való ráfigyelés. Bennünk lakozik maga az Isten. Bensőnkben, lelkünk mélyén történnek a döntő események és elhatározások. Helyesen mondja a II. vatikáni zsinat: „A lelkiismeret az ember legrejtettebb magva és szentélye, ahol egyedül van Istennel.” (GS 16) Mi nyugatiak hajlamosak vagyunk a külső dolgokba szétszóródni, lázas tevékenységbe menekülni, ingereket halmozni. Pedig csak „egy a szükséges” (Lk 10, 42), és ez az „egy” a bensőnkben rejtőzik.

India vallásai különböző utakat tanítanak, amelyek e felé az „egy” felé segítenek. A nyilatkozat külön megemlíti az Isten iránti szerető bizalom útját, amelyet szanszkrit nyelven bhakti margának neveznek. Igaz, ennek az útnak követői Istent más nevekkel illetik, mint mi, de az imáikban, verseikben, énekeikben kifejeződő, Isten iránti boldog, szerető odaadás lelkülete nagyon szép vonás.

Másik szép vonása az indiai vallásosságának a minden élőlénnyel szembeni szolidaritás érzéke. Igaz, mi keresztények hisszük, hogy az Isten megengedte az embernek a növényi és állati eledellel való táplálkozást, de az emberen kívüli élőlények értelmetlen pusztítását, rombolását, bepiszkítását, vagy pláne állatok kínzását semmiképpen sem hagyja jóvá az Isten. Az Isten által szépnek teremtett természetet illik megőrizni és megcsodálni.

Még egy dolgot tanulhatunk az indiai vallásosságtól: azt, hogy az imánál, a lelki összeszedettség érdekében fontos a fegyelmezett testtartás. Igaz, minden tevékenység közepette, minden helyen és időben lehet imádkozni, de amikor kifejezetten az imára szenteljük időnket, akár közösségben, akár egymagunkban, sokat segít, ha testtartásunk is fegyelmezett, összeszedett, tiszteletteljes.

Buddhizmus

A zsinati nyilatkozat második helyen a buddhizmusról beszél: „A buddhizmus különféle formáiban fölismerik e mulandó világ radikális elégtelenségét, s olyan utat tanítanak, melyen az emberek áhítatos és bizakodó lelkülettel elérhetik a tökéletes szabadság állapotát, vagy a saját törekvésükkel, illetve felsőbb segítséggel a megvilágosodás legfelső fokára juthatnak.”

A buddhizmust az indiai Sziddhárta Gautama herceg alapította, aki az i.e. 6. vagy 5. században élt. A rákövetkező korokban a buddhizmus különböző irányzatai jelentek meg, amelyeket nem lehet egy nevezőre hozni. A zsinati nyilatkozat szövege igyekezett közös vonásaikat kiemelni, és ugyanakkor a különböző irányzatokat is megemlíteni. Japán, ahol életem felét töltöttem, buddhista ország. Számomra öröm volt megállapítani a kereszténység és a buddhizmus közötti hasonlóságokat. Soroljunk fel néhányat:

Mind az igazi keresztény, mind a buddhista tudja, hogy elmúlik e világ, és ezért nem tekinti a pénzt, az élvezetet vagy a hatalmat végső életcélnak. Mind a keresztény, mind a buddhista meg van győződve arról, hogy a végső, örök Valóság: Irgalom és Jóság. Mind a keresztény, mind a buddhista tudja, hogy nem szabad másoknak ártani, másokat eszközként felhasználni, vagy pláne megölni. Mind a keresztény, mind a buddhista hiszi, hogy jónak lenni jó. Mind a keresztény, mind a buddhista békét őriz lelkében, és azt igyekszik terjeszteni az emberek között. Mind a keresztény, mind a buddhista tudja, hogy minden a szíven múlik, és hogy a tiszta szívből születik a jó gondolat, érzés, szó és cselekedet. Keresztény meggyőződésemet erősítette, hogy láttam: a buddhisták ugyanazokat a dolgokat tartják fontosnak, amelyeket mi fontosnak tartunk.

Ezen felül említsünk meg néhány pontot, amelyekben sokat tanulhatunk a buddhistáktól. Először is megtanulhatjuk tőlük azt, amit már az indiaiak vallásossága is sugallt: a minden élőlénnyel való szolidaritás érzését. Más megokolással ugyan, de hasonló módon fordulhat a keresztény ember a fákhoz, virágokhoz, bogarakhoz, madarakhoz, halakhoz és mindenféle más állathoz csodálkozó és tiszteletteljes lelkülettel. Erre Jézus és hűséges tanítványa, Assisi Szent Ferenc adott nekünk jó példát.

Egy másik pont: az Ősirgalomról szóló buddhista tanítás megerősíthet bennünket abban a meggyőződésben, hogy – amint Jézus mondta – „az Isten jó.” (Mk 10,18) Jézusnak e mondását alapul véve kell értelmeznünk az egész Bibliát, nehogy félrevezessenek azok a tökéletlen istenfelfogások, amelyek régi bibliai szövegekben találhatók. Az Abbáról, a jó Istenről szóló jézusi kinyilatkoztatás az egyetlen mértékadó tanítás a keresztény ember számára. Jézusnak e tanítása nyomán fogalmazott így János 1. levele: „Szeretet az Isten” (1Jn 4,8), és magasztalta így Istent Szent Pál: „Áldott legyen Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene.” (2Kor 1,3) Továbbá: az erőszakmentességről szóló buddhista tanítás segíthet abban, hogy a keresztények jobban kövessék Jézusnak az erőszakmentességről szóló tanítását (Mt 5,38–48). Hányszor elfelejtik a keresztények, hogy Jézus „országa” nem olyan ország, amelyért szolgáinak harcra illene kelniük (Jn 18,36). II. János Pál pápa nyomatékosan kért bocsánatot a keresztényeknek azon bűneiért, akik erőszakkal igyekeztek érvényt szerezni saját felfogásuknak. Megtanulhatjuk még a buddhistáktól a csend kultúráját. Manapság állandóan lárma-kulisszákkal vesszük körül magunkat. Még az istentiszteleteken is állandóan kell valamit mondani vagy énekelni. Pedig a figyelmező csendben hallatszik jól Isten suttogása.

Megtanulhatnánk még a buddhisták lelkiségétől az egyszerűséget. Nem díszek halmozása, nem az imák retorikus kibővítése, nem a teológia bonyolultságai, nem a szabályok sokasága vezetnek közelebb Istenhez, aki maga az Egyszerűség. Minden, ami isteni, csodálatosan egyszerű. Japán buddhista szentélyei ennek az egyszerűségnek felülmúlhatatlan példái.

Végül Buddhának a Végső Valóság mibenlétére vonatkozó csendhallgatása megtaníthat arra, hogy az Istenről szóló minden beszédünk végtelenül elmarad az ő Valósága mögött. Ezért mondhatták az ókori egyházatyák, hogy csak a csendhallgatás dicséri illő módon a minden beszédet meghaladó Istent.

Konfucianizmus

A zsinati nyilatkozat a vallások értékeinek felsorolásánál nem beszél a konfucianizmusról, bizonyára azért, mert Kung mester (Konfucius) nem vallásalapító volt, hanem erkölcsi mester. Minthogy azonban egész Kelet-Ázsia népeinek életére és viselkedésére nagy és jótékony hatást gyakorolt és gyakorol e tanítás, soroljunk fel néhány dolgot, amit tőle tanulhatunk. Például a következőket:

A helyes erkölcsös cselekvés: abszolút érték. E cselekvés tanulással és önneveléssel szerzett belső meggyőződés gyümölcse. A legfőbb erény az emberiesség, vagyis az, hogy másokkal, másokért élünk, másokkal törődünk, másokért felelősséget vállalunk, másokat tisztelünk. Ez vezet az egyén boldogságához és a társadalom békéjéhez. Erkölcsös embereket kell megbízni a közügyek vezetésével. Az emberek egymással együttműködve teremtsenek békés társadalmat. Mindenki figyeljen másokra, és az illedelmi szokásokat megtartva élje családi és társadalmi életét. Az így élő ember Kung mester szerint követi az „Ég parancsát”. Az „Ég” szó pedig, Kung mesternél, minden valószínűség szerint, az Istent jelenti.

Taoizmus

A zsinati nyilatkozat nem beszél a taoizmusról sem, bár alapítójának, Laocenek tanítása nagy értékeket rejt magában. Nem térhetünk ki ezek részletes ismertetésére, csak egy gyönyörű mondását idézzük, amely Jézus legsajátosabb tanítására emlékeztet: „Jó a jókhoz / és jó a gonoszokhoz: / ez az erény jósága.” (Tao te king, 49.)

Izraelita vallás

A zsinati nyilatkozat beszél még az iszlámról és a zsidó vallásról is. A zsidó vallásra vonatkozólag, többek között, ezeket mondja: „Ezért az Egyház nem feledkezhet meg arról, hogy az ószövetségi kinyilatkoztatást annak a népnek közvetítésével kapta, melyet Isten a maga kimondhatatlan irgalmasságából arra méltatott, hogy megkösse vele az ó szövetséget; s hogy annak a nemes olajfának gyökeréből táplálkozik, melyre ráoltattak a nemzetek olajágai.” Ennek következtében jó dolog a liturgiánkban is nagy helyet elfoglaló ószövetségi Bibliát olvasgatni és megismerni. Arra azonban ügyelnünk kell, hogy az ószövetségi Szentírást a Jézus-esemény által újraértelmezve olvassuk. Csak így lesz ez keresztények számára is „Isten igéje”.

Iszlám

Az iszlámra vonatkozóan a nyilatkozat különösen kiemeli, hogy a muszlimok „Istent leginkább imádsággal, alamizsnával és böjtöléssel tisztelik.” Mi keresztények is megtanulhatjuk tőlük, hogy ne szégyenkezzünk mások szeme láttára imádkozni, és hogy a szegények megsegítését az Isten által parancsolt természetes kötelességünknek tartsuk. Ugyanakkor persze arra is vigyáznunk kell, hogy ne emberek tetszését keresve mutogassuk imádkozásunkat, böjtölésünket és alamizsnálkodásunkat, hanem mindebben Jézus tanításának megfelelően, a mennyei Atya tetszését keressük.

Más vallások fogyatékosságai?

A fentiekben kiemeltünk más vallásokban található néhány értéket, de nem tértünk ki a különböző vallásokban mutatkozó fogyatékosságokra. Ilyeneket is lehetne sorolgatni. A keresztény hitben ingadozó emberek számára ez talán hasznos is lehet, de e helyett kövessük inkább Szent Pál tanácsát: „Mindent vizsgáljatok meg; ami jó, azt tartsátok meg! Mindenfajta rossztól tartózkodjatok!” (1Tessz 5,21) Azt, hogy mi a jó, és mi a rossz, a legegyszerűbben úgy tudhatjuk meg, ha Jézusra nézünk. Ahogy ő élt, amit ő tanított, ami az ő lényege volt, az a jó. Ezért joggal mondjuk, hogy „ő az Út, amely az életre vezet.” (Mt 7,14; Jn 14,6)