Horváth Árpád SJ: Illír-rác Madonna

Egy maroknyi délszláv népcsoport saját hagyományai iránt érzett ragaszkodásának köszönhetjük, hogy teljes pompájában megújult egy értékes, az évszázadok során csaknem teljesen elkormozódott festmény: a Duna melléki rác-horvátok kegyképe, amelyet a maga korában igen neves oltárképfestő, Falkóner József Ferenc készített 1792-ben.

aA magyar köznyelvben a „rác” népnév elsősorban a szerbekre vonatkozóan terjedt el, de gyakran illettek ezzel a kifejezéssel olyan más népcsoportokat is, amelyeknek délszláv nyelvjárásait a többségi magyar környezet nem értette, például a bácskai bunyevácokat, vagy a mai magyar főváros környékén megtelepedő dalmát, bosnyák, szlavón származású horvátokat is. A katolikus vallású és horvát származású „rác” közösségek tagjait az anyakönyvek kezdetben illírekként említik, mára már csak a Budapest környéki Érden, Százhalombattán, Ercsiben, Tökölön, valamint a Kalocsa környéki Bátyán és Dusnokon maradt belőlük néhány család, amelyek gondosan ápolgatják őseik emlékét.

Az Ercsiben őrzött Illír-rác Madonna kegykép valószínű egy korábbi festmény adaptált másolata, melynek prototípusát valahol Lengyelországban kellene keresnünk. A Madonnát e festményen királynői öltözetben látjuk gyermekével a bal karján, mindkettőjük fejét korona ékesíti. Különös, hogy Mária ezen a festményen áll, és nem ül, mint ahogy a királyi kellékekkel ellátott Madonna-ábrázolásokon általában lenni szokott. A gyermek az egyik kezében egy keresztes glóbuszt tart, a mindenre és mindenkire kiterjedő „uralom” királyi szimbólumát. A Madonna szabad kezében azonban nem csak egyszerűen a királyi portrékról ismert hatalmi jelkép, a jogar látható, hanem egy fehér liliom, a tisztaság, az Istennek felajánlott élet, a teljes önátadás szimbóluma. A gyermek jobb kezével saját anyjára mutat, aki az egész univerzumot megjelenítő kék palásttal a vállán szelíden mosolyog ránk. Ennek az univerzumnak arany a szegélye, az arany pedig az örökkévalóság színe, az Istenhez tartozás színe, mint ahogy a szentséget jelentő glória is a koronával együtt mindig aranyszínű. Ez az Istennek tetsző, megszentelt élet az, ami a sötét háttérből mintegy kiviláglik és mosolygós érzéssel töltheti el a festmény előtt elidőző embert.

A Duna jobb partja a hódoltság mintegy százötven éve alatt csaknem teljesen elnéptelenedett, hiszen ez a terület a Balkán mélyéről, Budán át, egészen Bécsig csatározó török hadak állandó felvonulási terepének számított. A ferences barátok közvetítésével mégis éppen itt próbálták megvetni a lábukat a Magyarországra kerülő különböző horvát népcsoportok. Az elvadult ugaron az első generációk élete korántsem lehetett könnyű, új lakhelyükön kezdetben a töröknek és az elmenekült régi földesurak helytartóinak is adózniuk kellett. Annak rejtelmét, hogy a gyakran legyűrhetetlennek tűnő viszontagságok ellenére az ember mégis képes valahogy erőt meríteni és tovább vinni azt, amit kell, e kegykép talán segíthet megérteni. A világmindenség aranyszegélyű palástjával a vállán ránk tekint ugyanis egy barátságos arc, s noha a háttérben ott tátong a sötétség, az élet mégis könyörületes tud lenni, mindennapjaink sötétsége ellenére a mosoly lehet a meghatározó. Ehhez azonban bíznunk kell Istenben: egyik kezünkben a liliom, a másik kezünkkel pedig a reményt kell megtartani, az új életet, amit a gyermek jelenít meg, és akit végső soron csak Isten adhat meg nekünk. Az Istenbe vetett feltétlen bizalom és az Isten ajándéka között megszülető mosoly egymásnak szól, ugyanakkor olyan többletet jelent, amely már nem emberi, de aminek, ha jól megnézzük ezt a kegyképet, talán mi magunk is részesei lehetünk.