Marton Árpád: A hangok haladnak a kiteljesedés felé

„Az én dolgom, hogy szeretetet osszak. A zene szeretet” – mondja Rév Lívia zongoraművész, aki kilencéves kora óta játszik nagyközönség előtt. Párizsban él, világszerte tart mesterkurzusokat. Lemezfelvételeit és ritka koncertfellépéseit a közönség és a kritika is felsőfokokban méltatja.

m„Minden ember küldetéssel érkezik a földre. Egyesek elcsüggednek, nem ismerik föl úti céljukat, vagy megfeledkeznek róla. Ők porrá és hamuvá lesznek végül. Mások lélekké és szellemmé alakulnak az évek alatt. Néhányan végül az angyalok közül érkeznek a földre. Ők, a kevesek, angyalalakban járnak-kelnek köztünk.” A fenti sorok Rév Lívia portrékötetének bevezetőjéből valók. Sokunk kedvenc zongoraművésze nem fogy ki a meglepetésekből: az ötvenes években lemezkarriert csinált Franciaországban, a hatvanas években Anglia körülrajongott koncertzongoristája lett, a hetvenes években meghódította a világot, a nyolcvanasokban a CD-piacot, a kilencvenesek végén visszahódította hűtlen hazáját. Újabban a komolyzenei videomegosztó portálok sztárja. Legutóbb valaki tapintatlanul kiírta a neve mellé: 97. Nem mintha szégyellené a korát. Ám a stílus nem illik Rév Líviához. Ő így szokta mondani: „száz, mínusz három”. Mivel a 2008-ban megjelent portrét rendre újabb meg újabb bejegyzésekkel egészíti ki, most közrebocsátom az évek során, vasárnap délelőtti telefonbeszélgetések és párizsi zongorázások alkalmával összegyűlt adalékokat.

Előttünk Mozart 284-es, úgynevezett Dürnitz-szonátája. Voltaképpen a 311-es a-moll szonáta lassútétele miatt vettük elő a Mozart-szonátákat, de a váratlanul kezdődött muzsikálásnak sehogy sem akar vége szakadni: egyik csodaszép Mozart-tétel követi a másikat, egész kis zeneestet varázsolva körénk.

R. L.: Hallgasson ide. A maiak folyton azt hangoztatják, hogy mivel Mozart nem írt dinamikai utasításokat, dinamika nélkül kell játszani. (Szemléltetés hangzik föl, amely tökéletesen imitálja például Glenn Gould és némely régi zenészek „sallangtalan” modorát.) – Azt mondják: nincs kiírt dinamikai utasítás, tehát ezeket a nyolcadokat egyformán kell játszani. Tessék: merő kalapálás az egész. Hát hogy lehet nem észrevenni, hogy ezek a hangok haladnak a kiteljesedés felé? Miért volna szükség rá, hogy Mozart ideírja: crescendo, amoda meg, hogy diminuendo? A hangsúlyok, mint a lélegzetvétel, helyükre teszik a dolgokat. Egyáltalán nincs benne semmi bonyolult: Mozart egyszerre csak elkezd énekelni!

A zongoristának meg kell fejtenie a zene lényegét. Miért írt Chopin ennyi hangot, ha egyszerűen nincs idő, hogy megszólaljanak? Nézze csak meg a Chopin op. 10. harmadik, Gisz-dúr etűdjét. A kotta lento utasítást ad, és a kiadók – állítólag Chopinre hivatkozva – 100-as metrumot írnak elő. Nem hiszem el, hogy Chopin így játszotta volna! Hallottam egyszer Richterrel: tartotta magát az előírt tempóhoz, és én bizony majdnem leestem a székről. Ha 80-as tempó körül játsszuk, előbukkannak a darab csodálatos szépségei, és én így is játszom, bárki bármit mond Chopinre hivatkozva, mert Chopin muzsikája számomra többet mond el az ő szándékairól.

Ezt érezhették meg a BBC kritikusai is, amikor minden idők legjobb noktürn-felvételéül választották Lilike lemezét.

Nagy izgalommal vártam, amikor lengyelek előtt kellett először Chopint játszanom. A szülőházában rendezett fesztiválon az van szokásban, hogy a közönség a kertben hallgatja a koncertet, és nem is látják a művészt, aki a nyitott ablakokon túl játszik. Nagy-nagy öröm volt, hogy a koncert után azt mondták: olyan érzésük támadt, mintha maga Chopin játszott volna odabent… Különben az az érzésem, mi magyarok a nyelvünknek köszönhetjük, hogy érezzük a zene hangsúlyait, azokat a pilléreket, amelyek előreviszik a zenei folyamatot. Itt egy kérdés – és Mozart a következő periódusban meg is válaszolja. Ha egyhangúan játszom, arra hivatkozva, hogy nincs kiírt utasítás, elsikkad az egész mű jelentése. Borzalmas dolgokat hallani emiatt még sztárzongoristáktól is.

Kissé különös, hogy Párizsban él egy zongoraművész, aki végigtanította a legjelesebb amerikai egyetemeket, és akit a kritika egyebek mellett a legjobb Debussyinterpretátorok között emleget, lemezeit Richter és Michelangeli Debussy-játékával együtt elemzik – és ezt a művészt sem kinevezett, sem vendégprofesszori címmel nem tisztelte meg a párizsi Conservatoire.

Nem vagyok a „francia tradíció örököse”. Egyszer volt szó egy tanári állásról, mégsem lett belőle semmi – állítólag körbe kellett volna látogatnom a tanári kart, és elbeszélgetni velük zenei kérdésekről. Nem tudom, ha megteszem ezt az udvariassági gesztust, mi lett volna a vége, mert a franciák zenei felfogása tökéletesen idegen a miénktől. Én személy szerint is kompetensnek mondhatom magam ez utóbbiban, hiszen mesterem, Varró Margit a Liszt-növendék Szendy Árpád tanítványa volt, berlini tanáromat, Robert Teichmüllert pedig Brahms tanította. Egyszer egy verseny zsűritagjaként megemlítettem egy tanárnak, hogy a növendékének nem jó a ritmusa. Tudja, mit felelt? „Az engem nem érdekel.” Teljesen más szakmai elveket vallunk, így hát egyáltalán nem csoda, ha jóformán nem tartanak itt számon – a karrieremet is Angliában alapoztam meg, nem Párizsban.

Michelangeli egyik, Párizsban megrendezett zongoraversenyén történt. Kötelező darabként Beethoven G-dúr Rondóját hirdették meg. Csakhogy Beethoven két G-dúr rondót komponált, így az egyik japán versenyző tévedésből nem a kötelező darabbal lépett fel. Fantasztikusan játszott, és ezt a zsűri is látta, a nemzetközi szabályzat értelmében Michelangeli mégis kénytelen volt kizárni őt a versenyből. Láttam a szegény emberen, hogy rettentően megviselte az, ami történt. Odamentem hát hozzá, és azzal vigasztaltam: ne bánkódjon az elszalasztott díj miatt, inkább higgyen a tehetségében, mert ő az, aki a versenyzők közül karriert fog csinálni. Ma talán már igazat ad nekem: Mitsuko Uchidának hívják.

A versenyek tehát nem sokat mondanak. Ha olyan emberek kapnak lehetőségeket, mint amilyeneknek a lemezeivel találkozik az ember, ötven év múlva senki sem fogja tudni, ki volt Bach, ki volt Mozart! Ezért mindig azt kötöm elsőként a tanítványaim lelkére: „Ne engedjétek, hogy az emberektől elvegyék a zenét!” Zene nélkül ugyanis nincs emberhez méltó létezés! Az embert a művészet teszi emberré!

Csakhogy manapság a szépet összetévesztik a tetszetőssel, a katarzist meg a látványossággal.

Hallgassa csak meg Schubert Gesz-dúr impromptujét! Mindenki ezt akarja játszani, de mindenki elsiklik afölött, micsoda könyörtelen dráma van itt a balkézben! Ez az impromptu maga Rigoletto tragédiája! Olyan érzésem támad, mintha az Erlkönig Schubertje szólna itt, az utolsó év Schubertje a négy impromptuben, csakhogy míg a dalok Schubertje nagy költők verseit énekelte meg, az impromptuk Schubertje már a saját tragédiáját!

Rubinstein egyszer azt mondta nekem: Chopin balladáit akkor fogja igazán szépen játszani, ha már eleget szenvedett. Mely nemzeteknek van csodálatos folklórjuk? A németeknek és a franciáknak alig akad egypár szép népdaluk. A magyaroknak, oroszoknak, a lengyeleknek és a spanyoloknak pedig? Ők szenvedtek a legtöbbet Európa nemzetei közül! Számukra a zene menedéket jelentett a szenvedések között! Soha nem felejtem el az első zenét, amit a háború után hallottam. Al Jolson énekelt egy gramofonlemezen. Nem lehetett könnyek nélkül hallgatnom. Abban a spirituáléban minden, de minden emberi szenvedés benne volt, mindaz, amit mi is átéltünk.

Néha elgondolkodom: nem csodálatos, hogy a magyar föld ilyen nagyságokat termett? Miért nem született ennyi nagyszerű muzsikus más, nagyobb nemzetek körében is? Senki sem tudja a választ. Magyarország túl kicsinek is bizonyult ahhoz, hogy ennyi tehetséget eltartson, így aztán mi láttuk el a világot muzsikusokkal. A bloomingtoni egyetemet magyarok alapították. A legnagyobb amerikai zenekarok élén magyarok álltak: Reiner, Széll, Ormándy, Doráti, Solti. Varró Margitot egy amerikai előadássorozat közben érte a háború kitörése: Chicagóban messze földön híres tanszéket alapított a Roosevelt Egyetemen. Amikor ott adtam mesterkurzust, Margit néni egykori szobáját kaptam gyakorláshoz. Torokszorító élmény volt.

Aggodalommal szemléli mindazt, ami a világban zajlik?

Elmondok erre egy konkrét dolgot. Antibes-ban, a házunk előtt áll egy csodálatos narancsfa. Az a narancsfa valamikor úgy zúgott, mint valami motor, annyi méhecske dolgozott a lombjai között. Ma már hiába is várom a reggeli zümmögést: a mérgekkel megölték a méhecskéket. Franciaországban állítólag méhecskék behozatalát tervezik. Nem borzasztó? Ha ez így folytatódik, aggódom a gyerekeim és az unokáim jövője miatt.

Mégsem csügged el. Megfigyeltem tanítás közben: több életöröm sugárzik Lili néniből, mint fiatal tanítványaiból.

Az én dolgom, hogy szeretetet osszak. A zene szeretet. Egy alkalommal egy fiatalember dolgozott nálam a szobák festésén. Én, mint rendesen, zongoráztam a nappaliban: Mozartot, Beethovent. Egyszer kidugja a fejét az ajtón a fiatalember, és látom, hogy egészen elképedt. Azt hitte, lemez szól. Attól kezdve mindig külön kérte, hogy zongorázzak, mialatt fest, mert a zenétől jobban megy a munka. Lehet, hogy ha ez a fiatalember nem vetődik el hozzám, sosem ismeri meg, micsoda kincs a muzsika? Úgy is fogalmazhatnék: a zene szükségtelen, mégis nélkülözhetetlen! Gondoljunk csak bele: honnan ered a művészet? Az ember észrevette a szépséget, és szerette volna megörökíteni. A művészet mindig a szépség igézetében született! És hol a szépség abban, amit manapság művészetnek szeretnek nevezni? Bartók az utolsó zeneszerző, aki mond nekem valamit. Dekadens korban élünk, és attól tartok, hogy mint korábban annyi más kultúra, a miénk is el fog tűnni.

A La Celle Saint-Cloud-i ház kedves nappalijában szólnak, szólnak a Chopin-etűdök és a Schubert- meg Chopinimpromptuk. Fáradhatatlanul követik egymást a zongorairodalom legszebb remekművei, elkeveredve az egyik legcsodálatraméltóbb muzsikusi életút emlékképeivel. Lili néni zongoráját körbejárja a nap. Ha bealkonyodik, csak a fehér billentyűk és zöldeskék tekintete világítanak az estében. Míg itt ül az ablak melletti hangszerénél, sohasem hallgat el a muzsika a Földön.