Nemeshegyi Péter SJ: Nyitottan a kiengesztelődésre
A II. vatikáni zsinat (1962–1965) legnagyobb érdemei közé sorolhatjuk, hogy szentírásközpontú katolicizmust és az ökumenikus mozgalom útjára lépő katolicizmust hirdetett meg. Mindkét ponton meghatározó szerepet játszott egy idős jezsuita szentírástudós, Augustin Bea.
aAugustin Bea asztalosmester fiaként született a Riedböhring nevű Nyugat-németországi faluban, 1881. május 28-án. Tanulmányait a környékbeli iskolákban végezte szép sikerrel, az érettségi után pedig két évig katolikus teológiát tanult a breisgaui Freiburg egyetemén. 1902-ben megszakította tanulmányait, és belépett a jezsuita rendbe. További bölcseleti és teológiai tanulmányait a jezsuita rend intézményeiben végezte, és teológiai doktorátussal zárta, majd egy szemeszter orientalisztikát tanult a berlini Humboldt Egyetemen. 1917-től 1921-ig az ószövetségi szentírástudomány tanáraként működött a német jezsuiták rendi képzési központjában, Valkenburgban. Tanári tevékenységét 1921-ben meg kellett szakítania, mert kinevezték az újonnan megalakult Délnémet Jezsuita Rendtartomány főnökének. Miután három éven át közmegelégedésre betöltötte a tartományfőnöki tisztet, 1924-ben kinevezték a jezsuiták által vezetett római Gergely Egyetemhez tartozó Szentírástudományi Intézet (Institutum Biblicum) tanárának, valamint az Intézet tudományos folyóirata, a Biblica főszerkesztőjének. 1929-ben a jezsuita rend általános rendfőnöke megbízta a jezsuiták által vezetett tokiói Sophia Egyetem felülvizsgálatával. Ez az egyetem akkor a háborús viszonyok miatt sok nehézséggel küszködött. A diákok száma lecsökkent, a pénzügyi terhek pedig nyomasztóak voltak. Ezért a Japánban működő jezsuiták közül sokan úgy gondolták, hogy el kellene adni a város közepén fekvő értékes kampuszt, és az egyetemet Tokió határába valami olcsóbb helyre költöztetni. Voltak azonban olyan jezsuiták is, akik e tervet ellenezték. Bea, miután mindkét fél érveit meghallgatta, úgy döntött, hogy minden nehézség ellenére meg kell tartani a jelenlegi területet. A döntés helyes volt, mert a háború után a Sophia Egyetem felvirágzott, és kampusza, a mellette levő jezsuita Szent Ignác plébánia templommal együtt a japán katolikus egyház életének egyik súlypontjává lett.
Új megközelítésben a Szentírás
Japán útjának befejeztével Bea visszatért Rómába, és ott 1930-től 1949-ig, 19 éven át az Institutum Biblicum rektoraként működött. Sok vatikáni kongregációnak lett konzultora, és 1945-ben XII. Piusz pápa felkérte rendszeres gyóntatójának. E feladatot a szentírástudós jezsuita egészen a pápa haláláig hűségesen betöltötte. XII. Piusz pápa elégedetlen volt a szentírástudományra vonatkozó, X. Piusz pápa idejében hozott előírásokkal, amelyek magukon viselték a modernizmus elleni küzdelem nyomait, idejétmúlt nézetek követését írták elő, és ezáltal megbénították a katolikus szentírástudósok munkáját. Bea segítségével írta meg XII. Piusz pápa 1943-ban a Divino afflante Spiritu szavakkal kezdődő enciklikáját, amellyel felszabadította a katolikus egzegétákat az addigi tilalmak alól, engedélyezte a Biblia történelem-kritikai tanulmányozását, ajánlotta a Bibliában található különböző irodalmi műfajok megkülönböztetését, és ezzel polgárjogot adott a modern szentírástudománynak a katolikus egyházban. XXIII. János pápa 1959-ben Beát kinevezte bíborosnak, és megtette az általa 1960-ban alkotott, Keresztények Egységét Előmozdító Titkárság vezetőjévé. Ezzel megkezdődött a már 79 éves Bea életének új és rendkívül aktív korszaka. XXIII. János 1959. január 25-én jelentette be, hogy ökumenikus zsinatot kíván egybehívni. A zsinat előkészítésével megbízott bizottságok elnökeivé azonban a római pápai kúriában működő kongregációk bíboros elnökeit nevezte ki, akik nem voltak a helyzet magaslatán. Ennek következtében e bizottságok által előkészített zsinati dokumentum-tervezetek, a Liturgiáról szóló tervezet kivételével, a zsinaton hasznavehetetlennek bizonyultak. Bea bíboros, és az ő vezetésével működő Titkárság viszont lázas tevékenységbe fogott. XXIII. János pápa azt kívánta, hogy a zsinat a keresztény felekezetek egységének előmozdítását tűzze ki egyik fő céljának, és ezért azt akarta, hogy e felekezetek képviselői megfigyelőként részt vegyenek a zsinat ülésein. Beára hárult a feladat, hogy meglátogassa e felekezetek vezetőit, és felkérje őket hivatalos megfigyelők küldésére. Bea udvarias kedvességével elérte, hogy sok keresztény egyház és felekezet magas rangú megfigyelőket küldött a zsinatra. Rómában, Bea vezetésével, a Keresztények Egységét Előmozdító Titkárság tagjai fogadták a küldötteket, mindenben segítségükre voltak. A zsinat egymást követő ülésszakain a hivatalos megfigyelők száma egyre gyarapodott. Számukra Szent Péter sírja közvetlen közelében állítottak fel egy tribünt. A zsinati üléseken nem volt felszólalási joguk, de az üléseken kívül sokféleképpen kapcsolatot tartottak a zsinat résztvevőivel.
A zsidókról szóló nyilatkozat fáradságos előkészítése
XXIII. János pápa a zsinat megnyitásakor még egy feladatot bízott Bea bíborosra: felkérte, hogy készítsen elő a zsinat számára a katolikus egyháznak a zsidókkal való viszonyát tárgyaló nyilatkozat-tervezetet. A nácik által a zsidók ellen elkövetett atrocitások felhívták a figyelmet arra, hogy a keresztények között is megfigyelhető zsidóellenesség előkészíthette a talajt e borzalmak számára. Ezért kívánta a pápa, hogy az egyetemes zsinat hirdessen ki egy olyan nyilatkozatot, amely helyesen fogalmazza meg a keresztényeknek a zsidókkal való viszonyát.
Bea bíboros feladata nem volt könnyű. Nemcsak teológiai szabatosságra kellett törekedni, hanem az arabok és egyéb muszlimok heves ellenkezése ellenére létrehozott Izrael állam megalakulása miatt a zsidókra vonatkozó minden kijelentésnek akkoriban politikai vonzata is volt. Bea első próbálkozásai az arab államokból jövő zsinati atyák élénk ellenkezését váltotta ki. Hosszas tárgyalásokra és a nyilatkozat tervezetének átfogalmazására volt szükség, hogy végül sikerüljön egy olyan nyilatkozatot előterjeszteni, amelyet a zsinati atyák többsége kész volt megszavazni. Végül Bea és munkatársai azt a megoldást találták, hogy a katolikus egyháznak valamennyi nem keresztény vallással való viszonyát megfogalmazó szöveget dolgoznak ki, amely a népi vallások, a hinduizmus, a buddhizmus és az iszlám mellett szólt a zsidókról is.
A nyilatkozat szellemét jól fejezi ki a következő szövegrészlet: „A katolikus Egyház semmit sem utasít el abból, ami ezekben a [nem keresztény] vallásokban igaz és szent. Őszinte tisztelettel szemléli ezeket az élet- és magatartásformákat, tanításokat és erkölcsi parancsolatokat, melyek sokban különböznek attól, amit ő maga hisz és tanít, mégis nem ritkán tükrözik annak az Igazságnak sugarát, aki megvilágosít minden embert. […] Buzdítja tehát gyermekeit, hogy okosan és szeretettel folytatván a párbeszédet és együttműködve más vallások követőivel, tanúskodjanak a keresztény hitről és életről; s ismerjék meg, becsüljék és támogassák a náluk található lelki, erkölcsi és társadalmikulturális értékeket.”
(NAe 2).
A Nyilatkozatnak a zsidókkal foglalkozó pontjában idézi Pál apostolnak a Rómaiakhoz írt leveléből azokat a mondatokat, amelyek az újszövetségi Szentírásban a legpozitívabb módon szólnak a zsidó nép szerepéről az üdvösség rendjében: „»Övék az istenfiúság, a dicsőség, a szövetségek, a törvényadás, az istentisztelet és az ígéretek. Övéik az atyák, és test szerint közülük származik Krisztus« (Róm 9,4–5), Szűz Mária fia. Azt sem feledi, hogy a zsidó népből születtek az apostolok, az Egyház alapjai és oszlopai, és az a sok tanítvány, aki Krisztus evangéliumát elsőként hirdette a világnak.” A Nyilatkozat megállapítja ugyan, hogy a zsidók többsége nem fogadta el a krisztusi evangéliumot, de hozzáteszi: „Mindazonáltal az [Pál] apostol szerint a zsidók az atyák miatt nagyon kedvesek Istennek, aki nem bánja meg ajándékait és hívását.” (Róm 11,28) A Nyilatkozat hozzáteszi: „Jóllehet a zsidó hatóságok követőikkel együtt Krisztus halálát követelték, mindaz, ami az Ő szenvedésében történt, sem az akkor élő zsidóknak, sem a mai zsidóknak nem számítható be megkülönböztetés nélkül.” (NAe 4)
A Nyilatkozatra vonatkozó végső ünnepélyes szavazáson 2312 zsinati atya volt jelen, közülük 2212 atya szavazott igennel. Így hosszú, fáradságos munka árán végül sikerült teljesíteni Bea bíborosnak a XXIII. János pápa által rá bízott feladatot, a katolikus Egyház és a zsidóság viszonyának teológiai tisztázását. Ugyanakkor a kibővített Nyilatkozattal tágra nyitotta az Egyház szívét minden ember felé. Érdemes idézni a Nyilatkozat záró bekezdésében olvasható mondatokat: „Nem hívhatjuk segítségül Istent, mindenek Atyját, ha nem tekintünk testvérnek bizonyos embereket, akik pedig Isten képmására vannak teremtve. […] Nincs tehát alapja semmiféle elméletnek vagy gyakorlatnak, mely ember és ember, nép és nép között diszkriminál az emberi méltóság és a belőle fakadó jogok tekintetében.” (NAe 5)
Az Isteni Kinyilatkoztatásról szóló konstitúció
XXIII. János pápa azzal a feladattal is megbízta a jezsuita bíboros által vezetett Egység Titkárságot, hogy a zsinati előkészítő bizottságok által szerkesztett dokumentum-javaslatokat vizsgálja meg az ökumenizmus szempontjából. Amikor azonban az Ottaviani bíboros által vezetett teológiai bizottságnak az isteni kinyilatkoztatás forrásairól készített dokumentum- javaslatát a Titkárság véleményezni akarta, a teológiai bizottság e kérést elutasította. Így aztán egy olyan dokumentumjavaslat került a zsinat elé, amely a római teológiai iskola egyoldalú felfogását tartalmazta, és a protestáns nézetekkel való párbeszéd útját véglegesen elzárta. A zsinaton felszólaló atyák többsége a dokumentum-javaslat ellen foglalt állást, úgyhogy XXIII. János pápa a javaslatot levétette a zsinat napirendjéről, és új vegyes bizottságot nevezett ki egy új dokumentum-javaslat elkészítésére. Az új bizottság élére két elnököt nevezett ki a pápa: Ottaviani és Bea bíborosokat. Az új bizottság által előterjesztett szöveg-tervezet teljesen más stílusban készült, mint az előző. A katolikusok között is vitatott kérdéseket szándékosan nyitva hagyta, a szentírás sugalmazottságáról és tévedésmentességéről pedig óvatosan és árnyaltan megfogalmazott szövegeket tartalmazott. Rendkívül pozitív módon szólt e tervezet a Szentírásnak a katekézisben, a teológiai tanulmányokban, a szentbeszédekben betöltendő szerepéről, szorgalmazta jó szentírásfordítások és segédkönyvek kiadását, és még arra is utalt, hogy katolikus és nem katolikus keresztények közösen fordíthatnák a Bibliát.
A zsinat négy évén át heves vitákkal kísérten folyt az Isteni Kinyilatkoztatásról szóló konstitúció tárgyalása. A viták során Bea bíboros többször is felszólalt, és egyengette a konstitúció útját. A sok fáradozásnak és javításnak meg is volt az eredménye: 1965 októberében, a végső szavazáskor 2350 szavazó közül 2344-en igennel szavaztak. Így elfogadást nyert egy olyan szöveg, amely hűséges volt az Egyház kétezer éves hagyományához, ugyanakkor pedig megnyitotta az utat a katolikusok számára, hogy a mai világ tudományos és teológiai légkörében őszinte és hívő szívvel fogadják és kövessék a Biblia tanítását.
Ökumenizmus és vallásszabadság
Bea bíborosnak és Titkárságának XXIII. János pápa idővel megadta azt a felhatalmazást is, hogy a többi előkészítő bizottsághoz hasonlóan dokumentum-javaslatokat terjesszen a zsinat elé. A Titkárság örömmel élt e jogával, és így az ökumenizmusról szóló határozat és a vallásszabadságról szóló nyilatkozat tervezetét ők készítették elő a zsinat számára. A nem-katolikus keresztények iránti tisztelet és szeretet, valamint a vallásszabadság jogának emberi jogként való elismerése hatja át e dokumentumokat. Mindkét kérdésben nagy haladást tett meg a teológia a zsinat alatt. Nem túlzás azt mondani, hogy a püspökök egy részének is az új szemléletmódhoz kellett a zsinat alatt „megtérniük”, hogy e dokumentumokat jó szívvel elfogadják és megszavazzák. Ahogy az egyik felszólaló püspök mondta, a „mindnyájunk által tisztelt Bea bíboros vezetésével” készült szövegekben nyugodtan megbízhattak.
A zsinat után
A zsinat után egészen haláláig Bea tovább vezette a Keresztények Egységét Előmozdító Titkárságot. Kilenc egyetem választotta díszdoktorává, és számos német, amerikai, francia és görög állami és társadalmi kitüntetésben részesült. 1968. november 16-án hívta magához az Úr Bea bíborost, aki mindvégig megmaradt az Úr Igéjének egyszerű és békeszerető szolgájának.