Patsch Ferenc SJ: A lélek halhatatlanságáról
Weissmahr Béla filozófiai bizonyítás-kísérlete alapján
A magyar jezsuita filozófus, Weissmahr Béla (1929–2005) arra a – sokak által lehetetlennek ítélt – feladatra vállalkozik, hogy az értelem számára belátható érvekkel alátámassza azt az állítást, miszerint az ember személyes léte nem zárul le a halállal. Hogyan viszonyul tehát egymáshoz a test és a lélek?
t Talán sokan közülünk már gyermekkorukban találkoztak a halállal – hisz’ az életnek alig akadnak elkényeztetett gyermekei… Ha nem is mindjárt egy-egy szerettünk, közvetlen hozzátartozónk elvesztése kapcsán, de legalábbis temetői séták alkalmával. Lehetnek emlékeink például a halottak napjáról: amikor egy didergős estén, begombolt nagykabátban tébláboltunk még a faggyúszagú, különös hangulatú temetőben, s a remegő gyertyák fényénél a család emlékezett valakire. Persze akkoriban mi még aligha gyászoltunk igazán – inkább a felnőttek viselkedésén, könnyein keresztül sejtettük meg, mit is jelent az, hogy valaki meghalt. Akit kereszténynek neveltek, azt valószínűleg ilyenkor imádkozni is tanították. Hallgattuk hát, mint a mesét, hogy az emberi élet nem ér véget a halállal… Azóta sok idő eltelt, s talán új kérdéseink vannak. Vajon belátható mindez? Igaz a keresztények hite? És vajon csak a Bibliára alapul, vagy a nélkül is érthetővé tehető? Talán az úgynevezett „természetes ész” fényében vizsgálódó filozófusnak is lehet mondanivalója ezekről a témákról…
Mulandók vagyunk… – de vajon mindenestül?
Az emberi élet biológiailag kétségtelenül véget ér a halállal. Megdöbbentő erővel mutatkozik meg ez a mulandóság, amikor tapasztalati szinten is szembesülünk azzal, hogy a halállal az ember minden tevékenysége, egész addigi egzisztenciája megszűnik, a holtteste oszlásnak indul, idővel pedig egészen elporlad. Vajon nem őrült merészségre vall a keresztények részéről ezzel a megrázóan evidens ténnyel szemben arra hivatkozni, hogy valami mégis megmarad az emberből?
Mindenekelőtt érdemes felfigyelni arra, hogy a keresztények nem állnak egyedül ezzel az „őrült merészséggel”. A nagy monoteista vallások ugyanis egytől egyig beszélnek valamilyen értelemben az ember halhatatlanságáról. Bármit jelentsen is pontosan ez a kifejezés, a keresztényeken kívül az ortodox zsidók és az iszlám hívei is vallják a halottak feltámadását (vagyis, hogy az ember az utolsó ítéletet követően a pokolba vagy – alkalmasint egy tisztulási idő után – a paradicsomba jut), s e hitük kifejezésére legtöbben a görög-filozófiai szókészlet felhasználásával a „lélek halhatatlanságát” emlegetik. Nehéz itt statisztikára hivatkozni, de nem túlzás azt állítani, hogy a világon legalább 2,5 milliárd hívő ember (sőt alighanem ennél több is) meg van győződve arról, hogy személyes léte nem huny ki a halállal. Akárhogy fogalmazzanak is saját nyelvük, egyéni teológiájuk fogalmi készletével, summa summarum, sokan hiszik, hogy a halál után az emberi személy tovább él: örök élete van. De vajon mire alapozzák ezt a hitet? Hogyan született a lélek halhatatlanságának gondolata? És milyen evidenciákra hivatkozhat?
A lélek „születése” – naiv megközelítésben
Hogyan találták ki az emberek a „lélek” gondolatát? Miért van az, hogy minden gondolkodó ember jól érti az anyag ellentéteként értett lélekről vagy szellemről való beszédet, jóllehet nehezen tud fogalmi szinten is pontosan számot adni annak jelentéséről? Hogyan jutottunk el a lélek ennyire bevett, első közelítésben még alig vitatott elképzeléséhez? Nos, a dolog alighanem hétköznapi tapasztalatokra alapozódik. A régi görögök – más archaikus népekhez hasonlóan – sokkal hétköznapibb kapcsolatban álltak a születéssel és a halállal. Hiszen életük ezen alapvető eseményei még nem steril kórházi körülmények között történtek, hanem rendszerint családi körben, mindenki szeme láttára. Ők figyeltek fel arra, hogy a halál beálltakor valami megmagyarázhatatlan dolog történik: még akár csak egy perccel előtte is az ember lélegzik, érzékel, testi szükségletei vannak, sőt szellemileg is aktív, tervez, álmodik, gondolkodik, beszél stb., ám egyszerre csak történik valami (az illető meghal), s onnantól kezdve mindez megváltozik. Az illető nem mutat többé életjeleket, sőt a test enyészetnek indul és idővel alkotórészeire esik szét („visszatér a földbe, amelyből vétetett”). Vajon mi lehet az, ami még akár egy perce is úgymond „benne volt” a testben, most pedig egyszeriben „hiányzik belőle”? Ennek a jelenségnek a magyarázatára alakult ki a lélek gondolata. A „lélek” szó eszerint az embernek azt a mozzanatát jelöli, amely a halál után is biztosítja az önmagával való azonosságot.
Csakhogy mindjárt néhány nehézség is adódik. Mindenekelőtt az, hogy a fenti értelemben vett „lélek” nem egy észlelhető tárgy és közvetlenül nem található meg belső tapasztalatainkban sem. Akkor tehát csupán a képzelet produktuma volna?
A lélekről szóló filozófiai reflexió Weissmahr Bélánál – a kezdetek
A magyar jezsuita filozófus, Weissmahr Béla (1929–2005) arra a – sokak által lehetetlennek ítélt – feladatra vállalkozik, hogy az értelem számára belátható érvekkel alátámassza azt az állítást, miszerint az ember személyes léte nem zárul le a halállal. Anélkül, hogy gondolatmenetének részleteibe belemehetnénk (mely során elsőként részleteiben megvizsgálja, mit értünk a „lélek” szón, majd felidézi azokat az érveket, amelyek a lélek halhatatlansága ellen szólnak, végül megmutatja, hogy a lélek létét tagadó filozófiai redukcionizmus tarthatatlan), hadd emeljem ki gondolatmenetének egyetlen központi jelentőségű részletét, abban a reményben, hogy az megvilágíthatja az egészet is (és alkalmasint kedvet csinál a téma további tanulmányozásához). Aki azonban jámbor gondolatmenetekre vágyik, azt lebeszélem a továbbolvasásról: a filozófia elvont fogalmakkal dolgozik és olykor bizony komoly szellemi erőfeszítést kíván.
Hogyan viszonyul tehát egymáshoz a test és a lélek? – ez a megválaszolandó kérdés. Nos, Weissmahr szerint a valóság egységének és különbözőségének meghatározása döntő jelentőségű a test és a lélek közti viszony helyes meghatározása szempontjából. Ezennel beléptünk a bölcselkedés birodalmába.
Egy különös Weissmahr-i kulcsfogalom: a „különbözőséget nem kizáró egység”
Az egység és különbözőség viszonya tekintetében alapvetően két egymással ellentétes álláspont alakult ki. Amikor a hétköznapi életben érintkezünk a bennünket körülvevő tárgyakkal (s bizonyos szempontból a testünk is ezek közé tartozik), első közelítésben egyszerűen kialakul bennünk az a belátás, hogy az egység és a különbözőség egymással ellentétes és egymást kölcsönösen kizáró fogalmak. Eszerint „egy” az, ami egyes dologként önmagába zártan, osztatlanul van jelen, s „különbözőek” azok a dolgok, amelyek úgy különböznek egymástól, mint a világban fellelhető egyik tárgy a másiktól. A dolgok ezen tárgyi, külsődleges szemléletmódja szolgáltatja számunkra az egynek, illetve a különbözőnek az első közelítésben adódó, szaktudományos (sőt, azt is mondhatnánk, vulgáris), „filozófiailag naiv” (Weissmahr szóhasználatával „értelmi”) fogalmát. Itt az egység az, ami nem különböző, a különbözőség pedig az, ami nem egy. Eddig rendben is volnánk.
Csakhogy a jezsuita filozófus szerint itt nem szabad megállnunk. Hiszen már a legegyszerűbb élőlények világában is szerezhetünk tapasztalatot egy másfajta egységről és különbözőségről. Feltűnő ugyanis, hogy bizonyos különböző dolgok egyúttal össze is tartoznak. Ez a tény mutatkozik meg például abban, hogy az élőlények – bár kétségkívül elkülönülnek egymástól – valamiképpen mégis rá vannak utalva a tőlük különböző többi élőlényre: különálló egyedek, mégis egységet alkotnak. Az egységnek itt olyan formája nyilvánul meg, amely nem zárja ki a különbözőséget, hanem feltételezi azt, ebből pedig az következik, hogy bizonyos esetekben a különbözőség nem ellentéte az egységnek. Ez a tény még világosabban mutatkozik meg a csak az emberre jellemző szellemi tevékenységek területén. Amikor például megismerünk valamit, szellemünk valamiképpen egyesül a megismert dologgal (hisz e nélkül aligha volna képes ismeretet szerezni róla!); ám természetesen különböző is marad tőle. A Budai vár értelmünkben megjelenő képe nyilvánvalóan nem azonos a Várhegyen álló Budai várral; furcsa módon bizonyos értelemben mégis azonos vele: minden emberi megismerő aktus során olyan szubjektum-objektum azonosság keletkezik, amely nemcsak hogy nem zárja ki, hanem egyenesen feltételezi a szubjektum és az objektum különbözőségét. Valami hasonló tapasztalható a személyes kapcsolatok területén is: ha egy házas- és/vagy szerelmespár szereti egymást, minden bizonnyal megélik egymással való mély egységüket, ettől mégsem szűnik meg egyéni individualitásuk. Sőt, valójában minél mélyebben átélik, hogy egységben vannak, annál világosabbá válik összecserélhetetlen egyediségük és megszüntethetetlen különbözőségük is. Minél elkötelezettebbek egymás iránt, annál szabadabbak is – úgy tűnik, itt sem egymást kizáró fogalmakról van szó. Számos esetben érvényes tehát a paradoxnak tűnő weissmahri törvény: „minél nagyobb az egység, annál nagyobb a különbözőség” (vö. Weissmahr B.: id. mű, p. 155.), vagyis, hogy minél inkább kilépnek önmagukból az egymással kapcsolatban álló személyek, annál inkább megvalósítják önmagukat. Ha mármost ezt a valóságos tapasztalatot (amelyben az egy és a különböző nem kizárja, hanem kölcsönösen feltételezi egymást) meg akarjuk különböztetni az egység és különbözőség korábban tárgyalt (szaktudományos, vulgáris vagy filozófiailag naiv) fogalmától, akkor itt az egység és a különbözőség reflektált vagy filozófiai fogalmáról (vagy Weissmahr nyelvezetével: észfogalmáról) kell beszélnünk.
Hogyan viszonyul mármost egymáshoz az anyag és a szellem – avagy konkrétabban: „test” és „lélek”? A fentiek ismeretében immár világos, hogy a válasz attól függ, milyen értelemben vesszük egységüket illetve különbségüket.
Test és lélek viszonyának kétféle megközelítésmódja
Weissmahr szerint a test és a lélek viszonyának kérdését feltehetjük úgy, hogy mintegy „kívülről” vesszük szemügyre vizsgálódásunk tárgyát (azaz elvonatkoztatunk attól, hogy mi magunk vagyunk az, akire a kérdés vonatkozik). Így a test és a lélek naiv vagy szaktudományos fogalmával operálunk, amely szerint a két valóság szemben áll egymással és élesen elkülönül egymástól. Ha így tekintjük, akkor a test az ember érzékileg észlelhető alkotórészeként értendő, tehát egy a többihez hasonló olyan résznek, ami alá van vetve a szaktudományok (a kémia, a biológia és a fizika) törvényszerűségeinek. Ebből a szempontból nézve az emberi test úgymond csak „szám szerint” különbözik más anyagi tárgyaktól: azt, ami az embert „lényege szerint” megkülönbözteti minden mástól, az ember „testtől” különböző másik alkotórésze, nevezetesen a lélek tárgykörébe sorolandó. E szerint a felfogás szerint a lélek az ember nem anyagi része: ennek tulajdonít tehát mindent, ami a nélkül állítható róla, hogy visszavezethető lenne az (élettelen) anyagra. (Rendszerint ilyennek tekintik az életfolyamatoknak az érzéki észleléssel összekötött irányítását, de mindenesetre az összes cselekedetet, amelyek elengedhetetlen előfeltételei az öntudat, a reflektáló gondolkodás és a felelősséget vállaló cselekvés.) Milyen viszonyban áll mármost az így felfogott test és lélek?
A szaktudományosan/vulgárisan felfogott test–lélek viszony
Könnyű belátni, hogy a test és a lélek fenti (szaktudományos és filozófiailag naiv) fogalmaival operálva azok egymással való kapcsolata, összefüggése az egyes konkrét emberen belül megoldhatatlan rejtéllyé válik. Ha testileg kimerült vagyok, nem tudok szellemi munkát végezni, mert azonnal elalszom – ez még csak hagyján! De lelki tevékenységeim is visszahatnak a testemre: ha halálesetről értesülök, könnybe lábad a szemem, míg egy jó hír hallatán elmosolyodom. A test és lélek vulgáris fogalmaival gondolkozó újkori filozófusok képtelenek voltak megbirkózni az összefüggés értelmezésével: Leibniz az „Isten által eleve megállapított összhang” (harmonia praestabilita) gondolatához menekül, Descartes pedig – aki az embert „kiterjedt dologra” (res extensa) és „gondolkodó dologra” (res cogitans) bontja – kissé kétségbeesetten a „lélek” helyét az agy egy frissen felfedezett részében, a tobozmirigyben véli lokalizálhatónak. A kudarc nem véletlen: ha ugyanis szaktudományos alapon gondolnám el a test és a lélek egységét, akkor vagy arra kényszerülnék, hogy az anyagi-testi mozzanatokat vezessem vissza a szellemire, vagy a szellemieket az anyagra – ami egyformán tarthatatlan. (S mivel legtöbben csupán a második megoldást tartják elfogadhatónak, gyakorlatilag mindig arra lyukadnak ki, hogy amit léleknek nevezünk, kizárólag az anyag vagy az anyagi folyamatok függvénye lehet.) Ezen az úton a lélek és test tényleges egysége csakugyan beláthatatlan.
A test és lélek viszony filozófiai felfogása
Mi történnék azonban akkor – javasolja Weissmahr –, ha a test és a lélek viszonyát mintegy „belülről” közelítenénk meg (azaz figyelembe vennénk, hogy mi magunk vagyunk az, akire a kérdés irányul). Nos, ebben az esetben bátran figyelembe vehetjük a fenti (a különbözőség és egység viszonyára vonatkozó) tapasztalatokat, s ezek segítségünkre lehetnek a test és a lélek mibenlétének és egymáshoz való viszonyának tisztázásában.
Ha nem zárjuk ki, hanem a fentiek alapján feltételezzük, hogy lehetséges olyan egység is, amely az ellentéteket nem zárja ki – s ez az anyag és szellem viszonyának filozófiai (vagy „észfogalmakkal” történő) megközelítése –, akkor mindjárt belátható, hogy a skolasztikus filozófusok (Arisztotelész és Aquinói Tamás nyomán) miért vallják, hogy az emberi lélek és a test a legszorosabb (az ember esetében elválaszthatatlan) egységet alkot (anima humana est forma subsistens corporis). Szerintük a lélek az ember egységének (szellemi) elve, mely az emberi testen belül természetesen nem lokalizálható, hiszen mindent áthat és minden érthető összefüggés a tárgykörébe tartozik. Innen érthető, hogy miért nem kellett (volna) kétségbe esniük a reneszánsz tudósoknak, amikor a sebészeti eljárások fejlesztése érdekében boncolásokat végeztek és nem találták a lelket: hiszen minden, amit csak kutatásaik során megállapítottak, voltaképpen a lélekre (a test szellemi struktúrájára, érthető szerkezetére) vonatkozott. Amiként tehát a lélek az egység elve, úgy a (filozófiailag) felfogott anyag a különbözőség biztosítéka.
A test és lélek vulgáris és filozófiai („értelmi” és „ész-”) fogalma megkülönböztetésének döntő jelentősége van abból a szempontból, hogy megértsük a test és a lélek között fennálló egységet és különbözőséget. Az emberi lélek tökéletes önmagára- vonatkozása (öntudata) miatt valódi autonómiával vagy önállósággal (szabadsággal) bír, ugyanakkor lényegéhez hozzátartozik az anyagra való vonatkozás is (hiszen annak segítségével szerez tapasztalatot szabadságáról és annak révén ébredt öntudatra). S ha így áll a dolog, a halhatatlan (hiszen szellemi) lélek sorsa éppúgy nem választható el a testétől, mint ahogy a test működését is áthatja a szellemi lélek jelenléte: az ember ezért nem mindenestül anyagi (halandó) lény.
Zárszó helyett
Vajon célt ért Weissmahr Béla filozófiai bizonyítása? Sikerül minden kétséget kizárólag bebizonyítania az emberi személy halál utáni egzisztenciájának tényét? Aligha hinném… Sokkal inkább az lehet az érzésünk – a filozofálással már csak így szokott lenni –, hogy nem kevesebb új kérdés vetődött fel, mint amennyit a fenti gondolatmenet megválaszolt. S mindez mégsem volt felesleges! Arról ugyanis talán mégis meggyőzhetett bennünket, hogy a valóság titokzatos, szellemi dimenzióinak figyelembe vétele (azaz a filozófus kitüntetett feladata) nincsen teljes mértékben elzárva vizsgálódó értelmünk horizontja előtt – s e horizonton túlról mintha az egykori halottak napja gyertyáit idéző, biztató, meleg, otthonos fény pislákolna.