Marton Árpád: „S a végtelenség összhangot zenél”
A szegények Krisztusa Juhász Gyula és Prohászka Ottokár szellemiségében
Juhász Gyula és Prohászka Ottokár párhuzamos életműve együttesen jelöli ki egy mindmáig megvalósulatlan társadalmi eszme, az evangéliumi szocializmus kereteit. Szellemi kapcsolataik föltárása új szempontokkal gazdagíthatja kettejük és a kor megértését.
jJuhász Gyula és Prohászka Ottokár. Azonos korszak szereplői, közös említésük mégis meglepőnek tűnik. Juhász, aki a piaristák váci noviciátusát hagyta ott a sajtó, az irodalom és a színház profán szentháromságáért, a szakolcai premontrei gimnázium tanáraként sem rejtette véka alá antiklerikális elveit, majd egyre nyíltabban elköteleződött a munkásmozgalom ügye mellett. Katolikus áhítata eközben mit sem veszített misztikus fényéből! Prohászka pedig? A feudális magyar egyház belső ellenzékeként a szociális gondolat apostola, az egyház reformjának, társadalmi felelősségének szószólója lett. Kritikus és felelős szellemiségükkel mindketten óvatos távolságtartást vívtak ki a maguk köreiben. Cikkeik olvastán néha nem könnyű eldönteni, a fehérvári püspök vagy a szegedi költő kiáltványát tartjuk kezünkben.
A biblikus képhasználat Juhásznál gyakran metaforikus. A Magyar karácsony legendája például Trianonvers, sejthető Márai-előkép. Hasonló példákra lelünk a Piros remény, a Májusi óda vagy az ugyancsak Biblia- parafrázis Köszöntő című költeményekben.
Hogy keresztény és forradalmi hit mennyire egybecseng Juhásznál, arra mi sem jellemzőbb, mint 1918-i karácsonyi cikkének címadása: Új szövetség. A Szentírás lehető legradikálisabb olvasatával találkozunk benne: „Mi lenne, ha a betlehemi gyermek, mint egy új Héraklész, megfojtaná kígyóit, és elnémítaná a szamár- és ökörbőgést? Mi lenne, ha a jóságnak és igazságnak szunnyadó ereje fölébredne, és megindítaná a hegyeket? Mi lenne, ha ez az új szövetség, a jóké és igazaké, nemcsak szentírás, de szilárd valóság lenne végre valahára?”
A legkeresztényibb költő
Juhász egyik legkeresztényibb költőnk. Reményik Sándor 1922-ben, Várkonyi Nándor 1928-ban regisztrálja: „A katolicizmus misztikus finomságait magával hozta költészetében, ott borzong és ott vigasztal ez a végtelen szépség szinte minden versében.” Rónay László is leszögezi: „Juhász Gyula volt a Nyugat nagy nemzedékének legkeresztényibb költője. […] Az ő Krisztusa, útszéli keresztjei vagy szenvedői a magyar tájból, annak érzésvilágából nőnek ki.” A legnemesebb értelemben vett keresztény idealizmus még a juhászi bánat-nosztalgia mögé is sajátságos, transzcendens horizontot von: És minden dolgok mélyén béke él
És minden tájak éjén csend lakik
S a végtelenség összhangot zenél
S örök valók csupán mély álmaink.
(Béke, 1912 – részlet)
A korai kötetek is már legalább három olyan kereszténység- aspektust kijelölnek, amelyek lényegében végig jelen vannak a juhászi világképben. Legszembeötlőbbek a galileai szelíd alakját a trecento festészet naiv szelídségével megfestő zsánerképek, mint Az utolsó vacsora, A Tábor hegyén, Föltámadás után – hogy csak a legismertebbeket említsük. Juhász A hegyi beszédet, ami a jézusi etika sommázata, s mint ilyen, a szegények és elesettek jogainak első védőbeszéde, pasztelles zsánerképben örökíti meg. A Bethániában illúzióival leszámoló, a Tudom már tehetetlenül függő ember-Krisztusa átvezet a hitkrízis verseihez.
A második verscsoportban nyilvánvaló a Nietzscheolvasmányok hatása. „Bibliai kereszténység, aztán emberhívő pogányság” – sűríti találó kontrasztba a Juhász- paradoxont Kosztolányi. Ezek a versek valamiféle kozmikus humanizmus előfutáraként tekintenek a Megváltó alakjára. Másrészt a vívódó, krízisbe jutott hit vallomásai – jobbára a Juhásznál mindig is elérhetetlen életöröm mérlegén. A hitkrízis a kétségbeesett ember kapaszkodásába fordul a Jó pásztor és A bűnös barát szerepversében, a magányos költő vallomásaként sír föl az aszketikus örökségre utaló Imitatio Christiben, az ugyancsak Krisztus-imitáció Búcsúban, Az olajfák hegyénben vagy a vallomásos Virginitasban: Szűzebb szivet e sáros élet
Nem dobogtatott még soha,
Mint az én szép, szomorú szívem,
Mely él vérezve és szelíden,
Melynek e tájék Golgota.
A harmadik típusba az iméntiek sajátos ötvözetét sorolhatnánk. Emberjobbítás, társadalomreformeri eszmék már a korai versekben egybecsengenek valamiféle szuperhumán krisztológiával – ebből az összejátszásból kerekedik majd ki a költő evangéliumi szocializmusa. Az Emberi hitvallás galileai férfija béke és igazság örök prófétája. Juhász „proletár egzegézise” a szocializmust is mindegyre az evangélium mérlegére helyezi. „A krisztusi gondolat győzelmét annak a nagy és mély demokratikus szellemnek köszönhette, amely a galileai szegény ács fiának minden szavában és tettében megnyilatkozott” – fogalmaz A mi hitvallásunkban. Ám még ugyanebben a cikkben nyomatékosítja: „Ez a szocializmus és ez a demokrácia, és ennek lényege a krisztusi tanítás is, a szeretet és testvériség tana.” A költő prófétai, profanizált szerzetesi szerepe több versben felötlik, gondoljunk csak A költő, a Calasantius vagy a Hiszek soraira.
E verscsoport vonatkozásában az evangéliumi szocializmus megjelölés a leginkább kifejező. A „szociális kereszténység”, illetve „keresztény szocializmus” szókapcsolatok használata azt sugallná, hogy Juhász kapcsolatot tartott a fent megnevezett katolikus reformmozgalmakkal, illetve hogy azok ihletet merítettek volna a költő életművéből. Erre azonban semmi sem utal. Épp ellenkezőleg! „Szociális érzékenységének másik – korában egyedülálló – vonása: népi katolicizmusa” – mutat rá Péter László irodalomtörténész. Eszerint a közös forrás evangéliumi. Az evangéliumi szocializmus szószerkezet érzékletesen fejezi ki Juhász Gyula eszmeiségének távlatait, amely prófétai módon egyesíti a korszellem távoli pólusait.
Krisztusi szolidaritás
Juhász sohasem visel harcot az egyház ellen, mint Ady, csupán a klerikalizmus elszánt ellenfele. Magyar tanárok című cikkében a világi iskolák klerikális befolyás alá vonása, S. O. S. verskiáltványában a hiteltelen kereszténység, az uszító vallási retorika ellen kel ki, a premontrei gimnázium világi alkalmazottjaként önérzetesen tiltakozik a miselátogatás kötelezővé tétele ellen, az ateizmus pedig legföljebb a századelő dekadens retorikájának szintjén érinti meg. De hisz gondoljunk csak bele: evangéliumi metaforái veszítenék érvényüket, ha megtagadná a Názáreti tanítását! Munkásmozgalmi szerepvállalása egyenértékű, sőt egybeesik evangéliumi hitével. „A kereszténység (,) a maga idejének a szocializmusa” – jelenti ki. Utópizmusát mutatja, hogy számára a zsinórmérték mindig a krisztusi szolidaritás: „Hogy emberek vagyunk mind, hogy testvérek vagyunk, hogy egy mennyei Atyának fiai, egy földi sorsnak részesei?” – olvashatjuk az Internacionálé című Juhász-cikkben.
Igen jellemző elszánt cikke a kommün után. „Kereszténység: kiabálják ma teli tüdővel és tele torokkal azok, akik konjunktúrát csinálnak az érzésből és gondolatból, akik hasznot húznak a szépségből és igazságból, akik kortesfogásra használják fel a lelki szegények áhítatát, és kockát vetnek a Krisztus köntösére. Kereszténység: kiabálják tele tüdővel és tele torokkal, és amíg a kereszténységet hajtogatják, tulajdonképpen a lelkük mélyén, szívük szerint bizony klerikálizmust, reakciót, fehér terrort, pogromot, politikát, koncot értenek alatta. […] Kereszténység? Én tudom, mi tudjuk, Prohászka Ottokár, e szó egész szépségét, igazságát, mélységét és jelentőségét. A kereszténység nagy dolog, a kereszténység nem jelszó, és nem taktika, nem köpönyeg, amit forgatni és eladni lehet, a kereszténység az a világnézet, amelyhez szenvedés kell, elmélyülés, öntudat, alázatosság, megtisztulás és fölemelkedés. […] De a tehetségtelenség és törtetés, a tudatlanság és gyűlölködés, a balekség és stréberség, a konjunktúrázás és politizálás álkeresztényeit és álmagyarjait, nemde, Prohászka Ottokár, nem szabad engedni, hogy kufárkodjanak az Eszme templomában.”
A vezércikk 1919. szeptember 14-én látott napvilágot a szegedi szocialisták napilapjában, a Délmagyarországban. E hasábokon szokatlan címmel: Prohászka Ottokárhoz.
Két rokon szellem
Bár az egyetemi barát, Kosztolányi írásaiból sejthető, hogy Juhász is jelen lehetett a lánglelkű püspök prédikációin a pesti egyetemi templomban, a két rokon szellem kapcsolata mindmáig föltáratlan. Prohászka kereszténysége éppoly zavarba ejtő volt a kor átlagkeresztényei számára, mint Juhász evangéliumi szocializmusa. Nem is csoda, hisz az 1911-ben, modernizmus gyanúja miatt egyházi indexre került főpap 1897-ben Az egyház demokráciája címen értekezik, Rómából hazatérve azzal kezdi, hogy magyarra fordítja XIII. Leó körleveleit, 1917-ben földreformot szorgalmaz és a kezdeményezésre saját birtokain példát is mutat, az őszirózsás forradalmat pedig úgy tekinti, mint amelynek során „édes hazánk önállósága és függetlensége valóra vált”, és eme nézetének egyházmegyei körlevélben ad hangot. A kommün alatt kelt pásztorlevelében a juhászi kereszténységgel teljességgel megfeleltethető útmutatást ad: „Hogy is volna pl. rossz a többigazságnak s nagyobb társadalmi s gazdasági egyenlőségnek térfoglalása? S föl akarja-e valaki közülünk tartóztatni a szükségesnek bizonyuló szocializálódást? Vajon a farizeusokkal akarnánk-e tartani – mondották már régen s hirdetik ma is buzgó egyházi férfiak – s nem a vámosokkal –, a jóllakottakkal-e, s nem az éhesekkel, a gazdagokkal-e s nem a szegényekkel?! […] Vajon azonosíthatta-e magát az Úr Jézus szolgája valamikor a letört vezető társadalommal, melyet kereszténynek hívtak ugyan, de hitetlen volt a lelke s piszkos az erkölcse? […] A múltért tehát nem lelkesülhetünk s nem vállalhatjuk, hogy az utolsó századok kultúrája keresztény lett volna.” A klérussal szemben sem elfogult: „kereken kimondom, hogy a papság bizony sehol sem tett eleget a szocializmust megteremtő gonoszság és pogányság ellen.” Naplójegyzetei bővelkednek az evangélium szellemében fogant rebellis elvekben: „Lehet-e most egy nagybirtokos egyház? Lehet-e most az óriási különbségeket feltüntető beneficiális rendszer? Értik-e az Isten gondolatait, kik a mai világban azt akarják, hogy változatlanul megmaradjanak minden egyházi javadalomnak ingó és ingatlan vagyonai? Nem, ezek a holdban élnek, s a világ majd rendet csinál az ingó és ingatlan javak körül!” „Teljes gőzzel a szociális, gazdasági átalakulásba.” Ezek a passzusok bízvást beilleszthetők egynémely Juhász- vezércikkbe! Prohászka egyik legavatottabb szakértője, Szabó Ferenc SJ márpedig a II. vatikáni zsinat előfutárának nevezi Prohászkát. „Modern eszméi fél évszázaddal megelőzték a II. vatikáni zsinatot” – állítja. Megkockáztathatjuk, hogy Juhász szociális elkötelezettsége és ebből forrásozó antiklerikalizmusa ugyancsak a korabeli klérusénál haladóbb kereszténységre vall?
Az egyház társadalmi tanításának fejlődését látva a föltételezés csöppet sem túlzó. Ismeretes, hogy a szociális kérdésre elsőként reflektáló pápai megnyilatkozás, a Rerum novarum (XIII. Leó, 1891) tragikus késedelemmel igyekezett visszaterelni a munkáskérdést az egyházi diskurzus berkeibe. A polgári szabadságeszmék a francia forradalomtól fogva ateista mellékzöngékkel artikulálódtak, s ekképpen elszakadtak evangéliumi gyökereiktől. A II. vatikáni zsinatnak kell elérkeznie, hogy az evangélium sürgető szociális üzenete deklarált egyházi irányelvvé váljék. A magyarországi helyzet még inkább lesújtó: „a főpapság helyzetét mind katolikus, mind protestáns részről jelentősen meghatározta nagybirtokos mivolta. Ennek egyik súlyos következménye volt az ipari munkásság elvesztése az akkor még ateista és keresztényellenes szociáldemokrácia javára” – összegez Muzslay István SJ. A Prohászka Ottokár, Zichy Nándor gróf, Giesswein Sándor, Bangha Béla, Kerkai Jenő szellemi útmutatását és szervezőmunkáját dicsérő keresztény szocialista mozgalmak kibontakozását végigkísérte a felsőpapság gyanakvása. „A hivatalos állami és egyházi körök inkább csak megtűrték, de alig támogatták őket. […] Az 1919-es Tanácsköztársaság után vált először közéleti erővé a keresztény szociális gondolat, amely azonban a nagy úttörők szellemétől fokozatosan eltávolodott, és az ún. keresztény kurzusba torkollott” – jelenti ki Muzslay. Prohászka védekezésre kényszerült: „Voltaképpen csak azt akarjuk, amit XIII. Leó pápa akart. XIII. Leóval hirdetjük, hogy a proletariátusnak joga van az emberhez méltó életre.”
Az evangélium egyszerű örömében
Juhász eszmeisége karakteres, bátor, egyéni gondolkodóra utal, akit elvei a kor leghaladóbb elméivel állítanak egy sorba! Kurzusok érkeztén-elmúltán megingathatatlanul kitartott szolidáris krisztushite, evangéliumi szocializmusa mellett. 1919-ben (!) megjelent kötetének ezt a címet adta: Ez az én vérem. A kommün bukása után születnek szociografikus és evangéliumi realitást egybekristályosító, legerőteljesebb versei, mint a Tápai Krisztus vagy a havibúcsús népi szakralitás lenyomatai versben (A Fekete Mária), riportként. Az inkább szociografikus, semmint bukolikus szándékú Zarándokok között befejező cikksora forradalmi csóvát vet a búcsúsok hajnalába: „A kakas elsőt kukorékol: vigyázók, virrasszatok!”
Keresztény és szocialista humanizmus legmegrendítőbben a Búcsúfia szívbemarkoló epizódjában összegeződik: A tanyáról jött Tandari Valér
Öreg szülékkel a nagy búcsúra.
A pöttöm szöszke lány most lát először
Világi vásárt és templomi oltárt.
Künn a tanyán csak Isten napja süt
S Isten szegénye őrzi a libát.
Egy léggömböt vett az egész rokonság
A kis Valérnak, szép piros szinűt,
Mely ott lebeg a szöszke fej fölött.
A vén templomba is bevitte persze
Az új jószágot a boldog gyerek
S amíg ő némán, tátott szájjal ámult
A túlvilági tündöklő csodákra,
Az arany és ezüst barokk mennyország
Szentjeire és angyalaira
S amíg hallgatta repeső szívével
A magasságok orgonaszavát,
A búcsúfia léggömb hirtelen csak
Elszállt kezéből és repült vígan,
Pirosan, mint az élet és öröm
A mennyezet felé, hol régi mester
Remekén hódolnak három királyok
A betlehemi gyermek jászolánál.
Öreg szülék és Tandari Valér
Ijedten látták szállani a gömböt.
– Istentelen! – csattant föl egy mogorva
Templompribék. Vörös! – zúgott a másik.
Valér szepegve és szipogva állott
És kicsi szíve riadót dobolt.
A piros üdvözlet pedig mosolygón
Suhant, suhant a hívő nyáj fölött
S a kis Jézuska ölében pihent meg.
A kis Jézuska áldást adva nézte
És úgy tetszett, hogy néki kedvesebb
Ez áldozat, mint arany, mirrha, tömjén
És szinte mintha szólott volna ajka:
– Ne félj, kis hívem, Tandari Valér!
A kései Juhász-példázatban együtt van mindaz, ami annyira időszerűvé teszi a költő evangéliumi szocializmusát: őskeresztényi, derűs hit az evangélium egyszerű örömében, a keresztény műtörténetből ismert naiv hozzáállás és az elesettekért, kicsinyekért vállalt prófétai részvét. Márpedig „nem jézusi az a politika, amely a gazdagoknak, a vezető osztálynak, a kiváltságosoknak kedvez, hanem az a politika jézusi, amely a szegényekkel megtapasztaltatja, hogy ők is emberek, Isten által szeretett és létükben akart emberek. A társadalmi igazságosság előmozdítása, nemcsak a politikai, hanem a gazdasági »emberi jogok« minél szélesebb körű érvényesítése, a védtelenek (magzatok, betegek, öregek stb.) védelme és felkarolása felel meg a szegények pártján álló Jézus politikájának” – írja Nemeshegyi Péter SJ. Nem más, mint József Attila állítja a Szerkesztői üzenetben: „A szabadság, egyenlőség és testvériség a kereszténység fő eszményei. Isten előtt mindenki szabad, egyenlő és testvér. A polgári forradalom csak földközelbe hozta ezeket az eszményeket, amikor elvvé tette, hogy az állam törvényei előtt is szabad, egyenlő és testvér minden ember.” Prohászka majdnem szóról szóra ugyanígy vall: „Szabadság, egyenlőség, testvériség nem az evangélium elvei-e?” Juhász és Prohászka idejében az efféle kijelentések a rebellió vádját vonták megfogalmazóik fejére.
Korjellemző paradoxon, hogy egyik legkeresztényibb költőnk a szocializmus célkitűzéseiben lelt rá annak visszaigazolására, amit katolikus neveltetése ültetett el a lelkében. Gondolatai rokonok Prohászka eszméivel, aki a kommün bukása után pásztorlevélben hirdette: „ha égő s vágyó szemmel tartunk szemlét a magyarság jövőjének valamit érő tényezői fölött: akkor ezeket elsősorban a munkásrétegekben, az ipari munkás- s a földműves-osztályban reméljük föltalálni”. A proletárdiktatúra küszöbén pedig nem tétovázott kijelenteni egy levelezőpartnerének: „Legyen bizalma s nagy hite a forradalmak által is a haladást szolgáló Istenben!”
Juhásznál is megbékül a kétféle credo:
[…] és a régi kispap
Ma új hitében, hitvalló keményen
Azt hirdeti, mint evangélium:
Hogy szent az élet és jóság az Isten
S elmúlnak föld és ég, de az Ige,
A Szeretet marad s győz. Ámen, Ámen.
(A régi kispap)