Dyekiss Virág: Istenbe kapaszkodva

A falu ünnepei és hétköznapjai, az örömök megélésének módja és lehetőségei, a fájdalmak, bűnök feldolgozása, az erkölcsi rendszer – tehát az élet minden regisztere elválaszthatatlan volt a keresztény hittől, végső soron az Egyház által közvetített Istentől. Az ember személyes idejét annyira tagolta és értelmezte az Istenbe vetett hit, hogy a hozzá való közelség az alapvetések közé tartozott.  

a Az Istenhez való közelség számomra azt az állapotot jelenti, amikor egységben érzem magam vele. Amikor minden pillanatomat annak a fényében élem, hogy ezt a mostani percet Istentől kaptam, és Vele együtt töltöm el. Amikor természetesnek tűnik, hogy ezt vagy azt az Úr adott, és Ő is vett el. Amikor az Istennel való különböző síkokon történő kommunikáció szinte magától áramlik. Nem állítom, hogy ez az állapot egységesen jellemző lett volna a hagyományos magyar faluban élő népességre, de életrendjük nagyban megkönnyítette ennek a kialakulását, mert minden hétköznapot áthatottak azok a kapaszkodók, melyek megtartó vagy visszahívó erőt jelentettek még a nehéz helyzetekben is, nem tudatos módon kötötték a lelket Istenhez. Már korán reggel, ébredéskor megszólalt a harang, és el sem hagyta a falut egész nap: minden órában kongatta az időt, délben és Angelusra (azaz este hat órakor) pedig hosszabb harangozással emlékeztetett az idő múlására, az imaidő elközelgésére. Ilyenkor még a legnehezebb munka idején is megálltak legalább egy keresztvetésre vagy elmondták az Úrangyalát. A reggeli készülődés fontos része volt az imádság közben történő arcmosás, az egész nap Istenhez emelése. Így összekapcsolódhatott az Istenhez emelő harangszó, a személyes imádság és a vízzel való mosakodás jelképes jelentése: tisztán indulhattak neki a napnak. Lefekvéskor gyakran archaikus képekben és megfogalmazásokban bővelkedő, nem kanonizált népi imát mondtak, s ezzel tértek nyugovóra.

Vasárnapi jelenlét

A vasárnapi szentmise ideális esetben mindenkit összegyűjtött a közösségben, aki képes volt odamenni. A szertartás emelkedettsége, a helyszín ünnepélyes különlegessége a hétköznapoktól teljesen eltérő hangulatot kölcsönzött a szentmiséknek. A prédikációk komoly hatást gyakoroltak a jelenlévők mindennapjaira, életvitelükre. A templom berendezése, a képek, szobrok, egyéb szentképek az istenkép kialakításában is nagyon fontos, alapvető szerepet játszottak.

Az egyéni imádság gyakran kötött szövegű imákat jelentett, melyeket el nem hagytak volna. Ezek az Üdvözlégy, Máriától az archaikus népi imákon át a verses imádságokig mindenfélék lehettek. A teljes belefeledkezésig ismert és ismételt szöveg lehetőséget jelentett a kiüresedésre, Isten személyes jelenlétének átélésére.

Álmok és üzenetek

 A természetfelettivel való kapcsolatnak fontos lehetőséget biztosított az álom. Az alvás közben felbukkanó képeket ajándéknak tekintették, melyek jelentőséggel bírnak, útmutatással látnak el, akár a jövőre vonatkozóan. Mivel az álom kívül áll azon a területen, amit lehet tudatosan befolyásolni, isteni igazságok, vigasztalások eszközének is tekintik. Gyakran jelenik meg álomban elhunyt családtag, akinek a halálát nehezen dolgozza fel az álmodó. Biztosítja szeretetéről, arról, hogy jól van, és gyakran kéri, hogy ne sirassák annyira, engedjék elmenni. Előfordul az is, hogy pl. öngyilkosságot elkövetett családtag jelenik meg, s az ő tanúságtétele felülírja a hajdan oly szigorú egyházi előírást, mely szerint az öngyilkosok nem kerülhetnek a mennyországba. Így az ittmaradók meg tudnak nyugodni kicsit. Szentek is gyakran tűnnek fel álomban, különösen Szűz Mária a gyermek Jézussal. Ezek a jelentéssel bíró álmok krízishelyzetekben a leggyakoribbak, lelki megrendülések vagy testi panaszok, betegségek esetén. Segítenek az Istenbe kapaszkodva túljutni a legnehezebb pillanatokon, biztosítják a hívőt arról, hogy nincsen egyedül. Íme egy bukovinai, istensegítsi álomelbeszélés Bosnyák Sándor gyűjtéséből: „Egy ember azt álmodta, hogy ő meghalt, és egy hosszú keresztet kellett hogy vigyen. Krisztus urunk ment előtte a keresztvel, és ő ment utána a maga keresztjével. Nehez volt, s azt mondta Krisztus urunknak: – Uram, vágjunk le belőle, mert nem bírom. Erre azt mondja Jézus Krisztus: – Nem javaslom. Akkor az ember levágott egy darabot. Könnyebb lett a kereszt. Mennek, mennek s újra neheznek érezte. Gondolta magában, újra levág egy darabot, úgy es elég hosszú. Egyszer elértek egy szakadékot. Krisztus urunk a keresztet letette. Krisztus urunk keresztje által ért az egyik parttól a másikig, s azon Krisztus urunk által ment. Azonban ennek az embernek a keresztje nem ért által a túlsó partra, mert levágott belőle. S akkor azt mondta Krisztus urunk: – Látod, nem volt jó, hogy levágtál belőle, te most nem jöhetsz ide.

S így az ember innen maradott. S ekkor nagy izgatottságában felebredett, s ebből megértette, hogy azt a keresztet, amit a Jóisten reámért, azt el kell viselni, mert ha nem, akkor nem juthat által a mennyországba.”

Látomások, jelenések

A látomásoknak, jeleknek, az egyén számára csodaként jelentkező isteni vezetéseknek is széles tere volt a hagyományos faluban, már kis korban megtanulták értelmezni, várni ezeket a jeleket. Ma már széles körben ismert a moldvai csángók napbanézése, Pünkösd hajnalán, a csíksomlyói búcsú reggelén. A jelenlévők hunyorogva néznek a Napba, és bizonyos képeket látnak benne, leginkább a Szűzanyát, bárányt, kelyhet. Napcsodát, a napon vagy akörül jelentkező különleges jelenségeket gyakran tekintették Isten szeretete, közelsége bizonyítékának. Hasonló jelenségnek lehettünk tanúi Csík vidékén, ahol az 1980-as évek fájdalmas időszakában a nem egyenletes üvegezésű ablakokon feltűnő színes csíkokban fedezték fel az emberek Szűz Máriát.

Egészen természetesnek tűnő események is tűnhetnek az egyén számára csodának, élete aktuális kérdésére adott válasznak vagy istenbizonyítéknak. Máriapócson mesélték nekem, hogy egyszer egy raj méh felfüggeszkedett a sekrestye ajtajára, s ott zümmögtek. Ezt a jelenséget a Szűzanya valódi jelenlétének bizonyítására mondták el.

Sőt, nem csak képek segítségével érezhették Isten jelenlétét: kegyhelyeken különösen gyakori a különleges, általában valamilyen erős virágillat érzése, mely a csodát, a természetfeletti közelségét jelzi. Lássunk erre is egy példát, Limbacher Gábor gyűjtéséből: „Azon gondókoztam, hogy ezek olyan sok mindent látnak, bár én nem erőtetem azért az Úrjézust, hogy én is lássam vagy valami, de mégis. És akkor az történt, hogy hirtelen nem láttam semmit, csak nagy fényességet, oszt csak a Szűzanya fejit lehetett az egész oltárbó, se gyertyákot, se szobrokot, semmit, de úgy éreztem, mintha nem is élnék [...] Először olyan különös illatot ériztem [...], és akkor utána, mintha megelevenedett vóna ott az az Úrjézus-kép [a magyarnándori lakásban az oltár fölött a falon függ], olyan végtelen erő tört belőle így át a szívembe. Rögtön arra gondótam magamba, jaj de jó lenne így maradni, de mondom, ha szükséged van még rám, édes Jézusom, de abból végtelen erő áradt ki.” A látomások, jelek legfontosabb hatása a béke, a belső csend, amely természetesen különleges események nélkül is bekövetkezhet, s a hirtelen megnyugvást, az imádság után érzett megbékélést is Isten különleges ajándékának tekintették.

A fenti szövegrészletben is megjelenik, hogy minden közösségben voltak olyan emberek, akik érzékenyebbek voltak a látomásokra, szoros, mindennapi kapcsolatban voltak életük egy részében vagy egész életükben az Istennel, és tapasztalataikat megosztották a többiekkel is, nehéz problémákat segítettek megoldani, imádkoztak a társaikért. Az ilyen szentemberek, szentasszonyok közvetlen kapcsolatot jelentettek Istennel, s egyben jelei is voltak annak, hogy Isten törődik az emberekkel. Gyakran ők vezették a búcsús menetet is.

Szentkutak, kegyhelyek

A búcsúra, kegyhelyekre való zarándoklat különleges jelentőséggel bírt az emberek életében, lehetővé tette a kiszakadást a mindennapokkal való küszködésből, eltávolodást jelentett a hétköznapoktól, s a folyamatos imádság, éneklés segítségével közel engedett Istenhez – tehát lelkigyakorlat volt ez, mely mindenki számára elérhető volt. A szentkutak vize lemosta a testi-lelki betegségeket, a gyónás, az ünnepi szentmise felemelte a lelket, s a búcsúhoz kötődő nyüzsgés, régi ismerősökkel való találkozás, az új hely varázsa még inkább elmélyítette az élményeket.

Az istenkapcsolat szervesen és szervezőerőként hatotta át a hajdani falut, sőt, a fiatalok belenőttek egy olyan élő rendszerbe, ami az évszázadok alatt kialakult módszerek segítségével a személyes Istenhez kötötte őket.