Mihályi Anikó: Keresni az Arcot

Muraközy Nóra gyógyszerészként él Sopronban, szabad idejében igényes lelkiségi könyveket fordít francia nyelvből. Szeptemberben köteleződött el a nálunk egyáltalán nem ismert Notre-Dame de Vie (Életadó Miasszonyunk) nevű Világi Intézményben. Ez a viszonylag új egyházjogi fogalom 1947-ben, XII . Piusz pápa Provida Mater kezdetű apostoli konstitúciójában jelent meg. A világban (és nem szerzetesi közösségben) élő, Istennek szentelt személyeket foglalja magában. Mit jelent a világban Isten közelében élni? – erről kérdeztük.  

A világban élve próbálod megélni hitedet. Hogyan tudod összeegyeztetni munkádat a többi tevékenységeddel, elköteleződéseddel?

Közel kilenc éve élek Sopronban. Fertődre járok dolgozni, beosztott gyógyszerész vagyok egy patikában, heti harminc órában. Ez a részmunkaidő éppen a fordítási munkáim miatt van így. Tény, hogy elsősorban azért dolgozom, mert a munkámból élek, de valójában hívő, elkötelezett személyként élem meg a munkámat. Nálam mindez többnyire csendesen történik. A betegekkel olykor adódik alkalom különös, gazdag, meglepő találkozásokra is. Azt hiszem, alapvetően visszafogott stílusú vagyok, sokszor jólesne egy kissé nyugalmasabb munka – a patika időnként olyan, mint a piac –, másrészt azt is hiszem, hogy az adott munkahelyem, az adott kollégák, sőt a naponta bejárt szép út is a Gondviselés műve.

Az elköteleződésig hosszú út vezetett, hiszen közel tíz évig éltél Franciaországban a Jeruzsálemi Testvérek Szerzetesi Közösségében (Fraternités Monastiques de Jérusalem) ideiglenes fogadalmasként, majd hazajöttél édesanyádat, később édesapádat ápolni. Az évekig tartó feladat után nem mentél vissza a rendbe. Mit tanultál meg a szerzetesi életben, és mi változott benned, ami miatt úgy érezted, nem ott van a helyed?

A Jeruzsálemi Közösségben nagyon sokat kaptam. Ez egy szintén francia alapítású szerzetesrend, melynek alapítója, Pierre-Marie Delfieux atya néhány hónapja halt meg. Az életük lényege az, hogy a nagyvárosok sivatagában, illetve olyan helyeken, mint pl. a Mont Saint Michel, ahol rengeteg ember fordul meg, egyfajta oázist teremtsenek saját szerzetesi életükkel, jelenlétükkel és a liturgia szépségével. 1997-ben tettem egyszerű fogadalmat a Jeruzsálemi Szerzetesközösségben, ekkor a strasbourgi közösség tagja voltam. Szüleim még ott voltak a fogadalomtételemen, de édesapám nem sokkal azután művese kezelésre került (attól kezdve heti háromszor, egészen a veseátültetésig), édesanyám pedig a következő évben hemiplégiásan (féloldali bénulással) került ki egy agyi trombózisból. Sokáig próbáltuk a közösségemmel megtalálni a módját ennek a Magyarország–Strasbourg közötti életnek. Már ahhoz, hogy anya hazakerüljön a kórházból, és édesapámmal együtt ápoljuk – aki közben veseátültetésen esett át –, nyilvánvalóan szükség volt rám. Ezen nem volt mit meditálni. Évekig tartott ez a helyzet. A Jeruzsálemi Közösség akkoriban a töltekezés helye volt számomra, amikor tehettem, ott voltam. Óriási kincs a testvéri közösség, a liturgia. Ezt mindenesetre megtanultam. Azóta is szép szálaim, baráti kapcsolataim fűznek az ottani testvérekhez, nővérekhez. Arra azonban nem volt esély, hogy ez a Rend Magyarországon alapítson. Azt hiszem, a helyzetem önmagában is meghaladta a még fiatal közösséget, az elöljáróimat. Nagyon jó lelki vezetőm volt Strasbourgban, egy domonkos atya. Tudtam rá támaszkodni a komoly döntésekben. S így, az események jeleit követve, végül visszatértem Magyarországra. Persze nem volt könnyű így kívül kerülni mindenféle kereten, mondhatnám úgy is: iszonyú nehéz volt.

Édesanyám hat évvel ezelőtt, apa két éve halt meg. Közben pedig én jártam az utamat, ami másfelé vezetett, nem vissza Strasbourgba. Talán különös, de apa halála után fel sem merült, hogy „most visszamehetnék a Rendembe”. Talán, mert – bár nem így terveztem és könnyű sem volt – mégsem valamiféle kényszerként éltem meg az azóta eltelt időszakot.

Hogyan találkoztál a Notre-Dame de Vie lelkiségével? Mi fogott meg benne?

 Ez nagyon különös volt… Franciaországban nyilvánvalóan vannak forrásaim. Ezekhez vissza-visszatértem. Négy-öt évvel ezelőtt egy jezsuita jó barátom hívott meg lelkigyakorlatára, mely Lyon közelében, Mazille-ban volt. Majd egy nagyon kedves ismerősöm azt javasolta, hogy Citeauxban, a trappista apátságban találkozzunk, mivel ő ezt a helyet különösen szereti. Ráadásul ez szintén Lyon közelében van. Így is lett: a Citeaux-i Apátságban töltöttünk három napot. Ott a vendégházat vezető trappista testvér, Fr Philippe, beszélgetni kezdett velem. Azzal a kérdéssel kezdte, hogy „Magyarországon van-e hard rock?” (mivel Fr Philippe egykor ilyen koncerteken kezdte spirituális útkeresését). Épp akkor járt Sopronban Marylin Manson, tehát van, mondtam, de az én ismereteim ezzel ki is merültek a témáról. Fr Philippe azonban rálátott az én mélységes keresésemre: mit is akar velem az Úr, merre kíván vezetni, akar-e egyáltalán valamit kezdeni velem? Valahogy meg is fogalmaztam ezt neki. A válasza nagyjából ez volt: „Ha ma a világban van még egyáltalán béke, ha mi még élünk, és az emberiség nem irtotta ki saját magát, akkor ez azért van így, mert vannak a világban imádkozó személyek.” (Ő az imádkozó emberre mint Isten kegyelmét felfogó antennára tekint.) Ezután odaadta nekem az Institut Notre-Dame de Vie elérhetőségét, illetve egyik tagjának, egy onkológus doktornőnek az email-címét. Olyan intenzív találkozás volt ez Fr Philippe-pel, aki azóta is jó barátom, hogy számomra egyértelmű volt: követnem kell ezt a nyomot, ez a válasz a bennem élő kérdésekre. Citeaux komoly lelki hátteremmé vált, újabb „forrássá”.

Írtam tehát Marie-Claude doktornőnek, és rajta keresztül kapcsolatba léptem az Institut Notre-Dame de Vie-vel. Pár hónappal később sikerült Venasque-ban találkoznunk, ez Dél-Franciaországban van, a közösség alapításának helye, és mai napig lüktető szíve.

Magyarországon nem lehet hallani erről a lelkiségről, kérlek, mutasd be nekünk ezt az Intézményt, ki alapította, hol élnek ilyen közösségek Franciaországon kívül? Itthon vannak tagjai?

Az Institut N. D. de Vie-t egy francia karmelita, Marie- Eugène atya alapította. Ő a Karmelita Rend egyik nagy alakja, 1967-ben halt meg. Az alapítás a 30-as években kezdődött, amikor három fiatal hölgy megkereste őt, az akkor fiatal karmelitát azzal a kéréssel, hogy ők a világban élve szeretnék életüket Istennek ajándékozni, és a belső imából – ami franciául „oraison”, és magyarul nehéz jól kifejezni – merítve akarnak élni. A három hölgy egyike volt Marie Pila, aki az Institut társalapítója és első elöljárója lett, akkoriban még filozófia tanárnő Marseille egyik színvonalas középiskolájában. Marie-Eugène atya nyitott volt a keresésükre, de akkor még nem volt ennek megfelelő egyházjogi keret. Nem sokkal korábban neki, illetve a Karmelita Rendnek adományozott valaki egy különleges területet Venasque-ban. Itt volt a Notre-Dame de Vie kápolna is, ami ma is az Institut szíve, forrása; ez lett hát a név. Az atya végül Marie Pilat, majd a kezdődő kis közösség többi tagját is elküldte az akkor még igen szegényes Venasque-i házba, hogy ott éljenek, imádkozzanak egy éven át. Így kezdődött hát, és mai napig az a gyakorlat, hogy a tagok a magányban töltött idő és onnan a világba való visszatérés pulzálásában élnek. Marie-Eugène atya közben kurzusokat tartott Marseille-ben, melyeken az „oraison” gyakorlatába vezette be hallgatóit. Ezek között volt a francia intellektuális élet néhány jeles személyisége is.

Később a női ág mellett megjelent az Intézmény papi ága, és (laikus) férfi ága is. Marie Pila, mint az Institut Notre-Dame de Vie társalapítója, 1973. november 1-jén (vagyis épp negyven éve) kapta meg Rómából a három ág Statutumainak (szabályzatainak) jóváhagyását.

Mivel Marie-Eugène atya rendi feladatainál fogva is sokat utazott, felfedezte a különféle elnyomások alatt élő népekben mélyen élő lelki szomjúságot. Igen korán sor került az első alapításokra a Fülöp-szigeteken, Németországban (Weisendorfban a Haus Edith Stein), majd Mexikóban, Kanadában, Lengyelországban. Itthon nincsenek tagjai, de van néhány olyan személy, aki ismeri a N. D. de Vie létezését, illetve járt is ott.

Azt tapasztalom, a világban élve nehezebb ébren tartani magunkban az Isten közelsége utáni vágyakozást. Mivel gazdagítja lelkiségedet a világ?

Igen, azt hiszem, hogy ha a világban élve próbálunk Isten közelségében maradni, ez igényes életformát jelent. Éppen ezért válasz a N. D. de Vie a saját személyes keresésemre. Az alapítók, a tagok óriási tapasztalatot gyűjtöttek össze ennek a gyakorlatban való megéléséről. Például el kell tudni választani azt, amit „érzünk” Isten közelségéből, és a húzást Felé. Ismernünk kell önmagunkat, korlátainkat, és azokat tiszteletben is kell tartani. Megvannak az eszközök ahhoz, hogy tápláljuk a belső életünket, és hogy visszatérjünk a forrásokhoz. Az egyik ilyen „eszköz” a hűség a belső imában töltött időhöz. Nálam ez naponta minimum másfél órát jelent, vannak lazább napok, akkor kicsit többet. Évente kétszer van közös képzési hétvégénk Venasque-ban, ami nagyon szép találkozásokat, feltöltődést jelent. Illetve az év folyamán kétszer egy hetet töltök az Intézmény valamelyik házában (ez lehet Weisendorfban vagy Venasque-ban). Mindezt a Konstitúcióink magában foglalja, amire a saját elköteleződésem vonatkozik, de egyben életelemem is. A napi szentmise, olvasmányok, egy-egy csendben és magányban töltött nap, szintén ilyen forrás.

A világ nagyon szép baráti kapcsolatokkal gazdagítja az életemet. A munkámat is szeretem, ezek természetesen az imámba is beleszövődnek.

Mit jelent számodra Isten közelében élni?

Elsősorban keresni Arcát, letenni előtte azt, ami foglalkoztat, és a csendben felfedezni a vezetését, különös jelenlétét az utamon, mások életében, a világban.

Fordítóként számos könyved jelent már meg – Christian de Chergé könyvei, Maurice Zundel: Csodálkozás és szegénység c. szép kis könyve, az Imádság 15 napon át Etty Hillesummal, Pierre Claverie egy írása a Vigília című folyóiratban –, amelyeknek közös sajátossága, hogy a lelki élet mélységeibe vezetnek bennünket. Te találsz rá ezekre a könyvekre, vagy megkeresnek téged mint fordítót? Miért fontos neked a lelkiségi irodalom fordítása?

Ezek a fordítások egyfajta szenvedélyből fakadnak: nagyon szeretném átadni, a magyar olvasók számára hozzáférhetővé tenni azokat az értékeket, melyeket én magam felfedeztem, és nekem sokat nyújtottak. Így tehát elsősorban én találom a könyveket, és többnyire nagyon nehéz a dolgom a kiadókkal éppen azért, mert nálunk még nem igen ismert szerzőkről van szó. Azért sem egyszerű ez, mert ezeket a könyveket nem vásárolják tömegesen az emberek.

Olyan munkám is van, amikor megkeresnek: ilyen volt egy ifjúsági könyv: Michel Quoist: Anna-Marie naplója. Ezt a Szent István Kiadó kérte tőlem, és nagyon örülök, hogy lefordítottam és megjelenhetett.

Van kedves munkád, amit nehéz volt elengedni?

 Kedves munkáim közül a legfrissebb öröm: A lélek lendületével, mely Marie-Eugène atya könyve. A Sarutlan Kármelita Nővéreknél jelent meg idén októberben.

A könyveket soha nem nehéz elengedni, nagy öröm, ha eljut másokhoz.

Mi mozgat belül mostanában?

Él bennem egy nagy hála, olykor rácsodálkozom Isten művére, arra, amire engem szólítgat, és amit másokban végbevisz. Szeretnék elmélyülni az Ő ismeretében.

Nagyon fontos számomra az emberi kapcsolataim gazdagsága, ápolása, kultúrája, a barátaimmal való párbeszéd.

Egyre mélyebben mozgat engem is az, hogy a köztünk élő fiatalokkal hangot tudjunk találni; én rengeteg elrejtett kincset látok bennük. De a nyelvezet más, a formáik mások, mint akár tíz-húsz éve is. Nagyra értékelik, ha meghallgatjuk őket, odafigyelünk rájuk, erről vannak szép tapasztalataim.

Éppen így, utat kellene találnunk a templomoktól távol járó, elfoglalt, közönyösnek, vagy ellenségesnek tűnő testvéreinkhez is. Ez is a kapcsolatok kultúrájáról szól.

Izgalmas terület a másképpen gondolkodó, más vallású, komolyan Istent kereső testvéreinkkel való közösség is. Tagja vagyok egy nemzetközi közösségnek, ez a „Communion Tibhirine”, mely pontosan erről, a vallásközi párbeszédről szól.

Azt hiszem, mindenben azonosulni tudok azokkal a komoly gondokkal, melyekre Ferenc pápa felhívja a figyelmünket, és ahol közös imára szólít fel. Az ő megválasztása az egyház óriási pillanata volt. Különös ajándékként ezt éppen Venasque-ben élhettem át a többiekkel együtt, a márciusi képzési hétvégénk előtt. Akkor kivételesen a francia katolikus tévé kivetített képernyője előtt imádkoztunk a refektóriumban, együtt a férfi ág és a papi ág tagjaival, várva a fehér füst után egyszer csak megjelenő arcot…