Nacsinák Gergely András: Az ember leleplezése

Az ikonfestészet olyan tükröt tart az ember elé, amelyben saját eljövendő képmását pillanthatja meg, és nem azt az álarcot, amelyikbe oly kiválóan begyakorolta magát. A szeretethez való eljutás ugyanis a maszkok, a másoktól kölcsönzött hangok, felvett szerepek levételének fáradtságos folyamata.

A Csipkebokor Gyermekének Monostora

Áthosz erdőkkel borított, sziklaszirtektől és völgyektől szabdalt félszigetén, amelyet az ortodox világban egyszerűen csak „a Szent Hegy”-ként emlegetnek, áll egy ezeréves monostor, a Vatopedi. Nevét talán úgy lehetne magyarra fordítani, hogy „a Csipkebokor Gyermekének Monostora”, mivel egy itteni hagyomány szerint Nagy Theodósziosz (379–395) római császár fia, Arcadius, amikor egy vihar alkalmával a tengerbe zuhant, csodával határos módon ért partot, és a keresésére küldött tengerészek itt akadtak rá, míg kimerülten aludt egy csipkebokor tövében. Más betűzéssel a szó egyszerűen „csipkebokros síkságot” jelent, az előbbi elnevezés azonban utalhat magára Krisztusra is: az ókeresztény művészet az égő, ámde el nem hamvadó csipkebokor képében ugyanis az Istenszülő Szűz Mária alakját sejtette meg, aki halandó létére magába fogadta az istenség tüzét, és mégsem hamvadt el: hiszen a mennyei, teremtetlen láng Jézusban emberré szelídült.

A monostor alapítási éve ismeretlen: a legújabb régészeti kutatások megerősítették azt az áthoszi hagyományt, mely szerint a 4–5. század táján már éltek itt szerzetesek. Az épületegyüttes első pillantásra valóságos városnak hat: magas falak, erkélyek, lépcsők és szűk átjárók szövevénye, amelyből itt is, ott is kápolnák kupolái domborodnak elő. Az egész szívében pedig ott magasodik a mélyvörösben pompázó központi templom, a katholikon, amely ugyanígy állt itt már akkor is, amikor mifelénk Szent István király még épp csak kiadta a tízfalvankénti templomépítésre vonatkozó rendeletét.

Szeretek itt, a főtemplom előtt üldögélni a hosszú mediterrán délutánokon, amikor a monostorra a hőségtől ájult csend borul. A falba antik reliefek vannak beépítve, egy morcos tekintetű király, és egy girlandokkal ékesített bikafej; az árkádok alatt szent képregényben a legszebb Mária-ének, az Akathisztosz-himnusz versei kerültek megfestésre. De a legkedvesebb helyem a veretes bronzajtókon túl nyíló hűvös előcsarnok, ahol a bizánci falakon hosszú sorokban menetelnek a szentek, míg felettük, a tágas boltíveken Krisztus szenvedéstörténetét lehet végigkövetni jelenetrőljelenetre. A freskók között van egy, amihez hasonlót még sohasem láttam. Annál a mozzanatnál, amikor Jézust elhurcolják, a tömegben látható valaki, aki hátrafelé néz, ámde nincs arca. Félrefordított fej, a hajtincsek, akár a többi figurán, részletesen kidolgozva, így véletlenről szó sem lehet. Mindenki más azonnal fölismerhető: az elszörnyedt tanítványok, a fanatizált tömeg, a rezzenetlen arcú katonák. A templom előcsarnokában alkonyat idején tartott Lenyugvási Istentisztelet alatt sokszor néztem hosszan ezt a titokzatos alakot, és próbáltam kitalálni, vajon ki lehet? Tudom, a bizánci művészetben ritka a profilból való megjelenítés: az ikonok és freskók szereplői szinte kivétel nélkül a szemlélő felé fordulnak; még ha nem is néznek egyenesen ránk, testtartásukkal, gesztusaikkal akkor is mintha áttételesen kapcsolatot keresnének velünk. Kánoni szabály, hogy a szentek arca legalább háromnegyedrészt szembe fordul a szemlélővel: az ikon tere ugyanis nem egy lezárt, különálló festői teret alkot, hanem szoros egységben van a mi világunkkal: az a természetfölötti tartomány, amelybe az ikonfestészet bepillantást enged, nem „másvilág”, vizuális jelekből álló imaginárius tér, hanem maga a realitás, amely állandóan kommunikál a teremtett világgal, amelyben mi élünk. Ha egy figura elfordul, ez a kapcsolat megszűnik: kizárja magát ebből a közös térből, izolálódik, és immár lehetetlen kapcsolatba lépni vele. Ez okból kifolyólag rendszerint csak a karióti Júdást ábrázolják profilból, amikor épp hazug csókkal árulja el Mesterét – ez a jelenet is itt van pár méterrel odébb fölfestve –: Krisztus szálegyenesen áll, és tekintete szomorú mindent tudásról árulkodik, ahogy találkozik a mienkkel. Az is igaz, hogy ezen az 1312-ben készült freskócikluson a szabályt meglehetős szabadon kezelték a festőmesterek, és a jeruzsálemi felbolydulás közepette nem is egy alakot lehet fölfedezni, aki oldalnézetből látható: de orra, szeme, kiáltásra nyíló szája mindegyiknek van, kivéve azt az egyet, akinek mintha leolvadt, elpárolgott volna az arca. Vajon ki ő?

Arctól-arcig

C. S. Lewisnak, a huszadik század kedvelt apologétájának a művei közt van egy, amely azt a címet viseli: Till We Have Faces – magyar fordításban: „Míg arcunk nem lesz”. Allegorikus mese, Ámor és Psziché történetének újragondolása, amely egy fiktív kisázsiai királyságban játszódik, és a szeretethez való eljutás keserves útjának krónikája. A szerző eredetileg a Bareface („Csupasz Arc”) címen szerette volna megjelentetni, ám a kiadó lebeszélte erről, nehogy az olvasók vadnyugati történetnek véljék a regényt. Végül a könyv egyik mondatát emelte címmé: „How can [the gods] meet us face to face till we have faces?” Azaz: „Hogy is találkozhatnának velünk az istenek szemtől-szembe [angolban: arctól-arcig], amíg annyi arcunk van?” Lewis egy levelében a következőképp indokolja döntését: „az embernek a saját hangján kell szólnia (s nem »kölcsönvett« hangjainak egyikén), és így fejezni ki valódi vágyait (s nem azt, amit a vágyának képzel), éspedig nem valamely álarc miatt, hanem anélkül, hogy a végeredményre figyelne”. A szeretethez való eljutás tehát a maszkok, a másoktól kölcsönzött hangok, képzelt arcok, felvett szerepek levételének fáradtságos folyamata, míg meg nem érkezünk a fedetlenséghez – az egyetlen valódi archoz. A bizánci ikonfestészet ennek az igazi, végső arcnak a felfedezése; ha úgy tetszik, az ember leleplezése. Ez a művészet olyan tükröt tart az ember elé, amelyben saját eljövendő képmását pillanthatja meg, és nem azt az álarcot, amelyikbe oly kiválóan begyakorolta magát. Minél fájdalmasabban nyilvánvaló a szakadék, amely az ikonok világa és a miénk közt tátong, minél világosabban érzékeljük a távolságot mozaikszerűen összerakott köznapi énünk és ismeretlen önmagunk között, annál inkább lelepleződünk, és annál inkább törekszünk az önismeret pőreségére, annál jobban vágyunk a szeretetre, amely ezen a szakadékon átvihet. Ha viszont a szeretetben kapok arcot, akkor annak hiányában elveszítem azt; örök félelem, hogy a maszkot, ha eldobom, kiderül, hogy mögötte senki nincs. Ha pedig Pál apostolnak igaza van, és Isten legigazibb neve a szeretet, akkor Tőle eltávolodva az ember fokról-fokra arctalanná válik – immár senkit sem lehet fölismerni, a nevén szólítani, és visszahívni a sötétségből, ahová került.

Azon a képen, amikor a poroszlók körülfogják Jézust és tanítványait, Júdás pedig csókkal, a szeretet általa megcsúfolt jelével vezeti nyomra a fogdmegeket, az áruló arca tisztán kivehető. Egy jelenettel később, amikor Jézust elhurcolják, Júdást már seholsem látni – hacsak nem ő az, aki a sokaságban arc nélkül maradt. Eljátszom a gondolattal, hogy csakugyan ő az: lám csak, megtagadta az Életet, és egyetlen mozdulattal, az árulás egyetlen gesztusával oly messzire került tőle, hogy ő maga is eltűnt, vonásai szétfolytak, arca elporladt. A szerencsétlen nem is tudta, hogy önmagát tagadja meg; mert a bennünk rejtve élő istenképmás, a szívbéli ős-ikon kisugárzása tart meg minket úgyahogy emberként, és ha ez a belső kép megsemmisül, a személyiség maga is menthetetlenül szétfoszlik, elpárolog. A többiek, mind a tizenegy tanítvány, egytől-egyig élő ikonokká lettek: alakjaik ma is ott sorakoznak minden egyes ortodox templom falán, ahogy az Urat kísérik földi zarándoklatának stációin, vagy amint épp a mennyei oltár körül gyülekeznek, az Istenember örök Testére és Vérére szomjasan. Ő az egyetlen, aki nem: az ábrázolhatóság minden kritériumát elveszítve, kívülkerült a személyesen, az emberin, a megszólíthatón. Hiába áll ott a Krisztust kísérő értetlen és fölheccelt sokaságban, mégis mindentől és mindenkitől ő van a legtávolabb: még azoknál is sokkal messzebb van Tőle, akik pedig az állatias dühtől elvakulva, korbáccsal ütik az Urat. Arra gondolok, hogy bármilyen kétségbeejtő is időnként a helyzet, bármennyire is elveszünk a maszkok és szerepek sokaságában, amíg számos arcunk van, addig ott lehet mögöttük az az egy is, amelyikre sehogyan sem sikerül rátalálni. És ha az ott van, még ha roppant mélységben is eltemetve, akkor, ahogy Szerb Antal mondotta bölcsen, antik sztélékhez méltó tömörséggel: „még mindig történhetik valami”.