Radóczy Jusztina: Zongora, lélekre hangolva

Mesterségét az édesapjától örökölte, amit igen nagy becsben tart. Erről nem csak szavai, hanem műhelye is árulkodik, hiszen a „kuckó” rendkívül tiszta és rendezett. Több zongora és pianíno is ott áll, darabjaira szedve. A falakon régi és új szerszámok, méret és funkció szerint szépen sorba rendezve. Van valami különleges nyugalom és béke a levegőben, egy időutazás, még azokba a boldog békeidőkbe, amikor minden polgári család életének része volt ez a hangszer. A mester, Berekméri Zoltán épp egy 120 éves fekete háromlábú zongorán munkálkodik.

Mit néz meg elsőként a hangszerkészítő mester egy zongorán?

Amit először megnézek az az, hogy belenyúlt-e kontár ember, olyan, aki nem ért hozzá és mindenféle idegen tárgyakat, drótokat, filceket épít bele szaktudás nélkül. Ebbe a zongorába, amin most dolgozom, nagyon jó érzés volt belenézni, mert szerencsére semmi ilyesmit nem fedeztem fel. Sajnos Magyarországon igen sokan hívják magukat zongorahangolónak, olyanok is, akik legfeljebb egy önképző körben tanultak meg hangolni, vagy értenek a zenéhez, de a hangszerhez nem igazán. Pedig ez valójában egy nagyon komoly tudást igénylő mesterség. De sajnos a kontárkodásról sokat tudnék mesélni. Láttam már billentyűlapot tejfölös dobozból vagy műanyag játékból helyettesítve, ráadásul ilyen esetekben folyik a ragasztó össze-vissza és megrongálódik egy közel 100 éves tárgy. Ilyenkor nagyon szomorú vagyok.

A falon látom bekeretezve a mesteri oklevelét. Mindig viszi magával, hogy bizonyítsa a szaktudását?

Nem, szerencsére nem kell bizonygatnom a tudásom, mivel ebben a szakmában az ügyfelek egymásnak ajánlják a jó szakembert. Több zeneiskolában is én vagyok a hangoló, javító, így szájról szájra terjed, hogy jól végzem a munkám.

Önt nem érte utol a digitalizáció? Manapság egyre több az elektromos zongora, így, gondolom kevesebb a hangolás, javítás is.

Jelentős visszaesés van. Az emberek úgy vélik, ha megveszik a gyermeküknek az olcsó digitális hangszert, akkor azon is megtanul majd zongorázni. Általában az első év elvégzése után rájönnek, hogy komoly hangszertudásra csak a hagyományos zongorán lehet szert tenni. A tanárok szerint, aki digitális zongorán tanul, olyan mintha villanykapcsolókon járna az ujja. A mechanikus hangszernél ha leütök egy hangot, akkor azt én csinálom. Ha akarom halkan szól, ha akarom hangosan, röviden vagy hosszan. Ez óriási különbség. A hagyományos zongoráknak lelke van, és ezt nem lehet utánozni digitálisan, még a billentésérzékeny hangszerekkel sem.

Volt-e olyan eset, amikor különleges tárgyat vagy emléket talált egy zongora javítása közben?

Sokszor találok régi, eldugott családi ékszereket, gyűrűt, fülbevalót, nyakláncot, ilyesmit. Ez mindig fura érzés, mert van, amikor tud róla a család és zavarba jön, hogy elfelejtették, de van, amikor még a nagyszülők rejtették oda és nagy öröm az örökösöknek, hogy találtam valami személyes tárgyat az őseiktől. Egyszer megtaláltam egy 20. század elején vásárolt zongora üzleti papírjait, ami nagyon érdekes volt, hiszen a vevő és az eladó éveken keresztül levelezett, a váltókat évekig fizették és ennek a több éves folyamatnak a tanúi lehettünk, száz évvel később. Még azt is megtudtuk, hogy a szerződés pillanatában egy gramm arany mennyi pengőt ért. Aztán találkoztam olyannal is, hogy a nagypapa annyi pénzt dugott a zongorába, hogy az már nem szólalt meg, viszont az örökösök nem tudtak erről. Nagyot néztek, amikor visszaadtam egy zsáknyi lejárt pénzt.

Van egy kis időutazás ebben a munkában. Régen nagyobb volt az értéke egy ilyen hangszernek?

Talán ezért is szeretem ennyire ezt a munkát. Azt tudni kell, hogy egy zongora elkészítéséhez már évekkel korábban előkészítették az alapanyagokat. A fát 6-8 évig szárították természetes úton, tehát ez azt jelenti, ha mondjuk 1900-ban készült egy zongora, akkor legalább 1890-ben ki kellett vágni azt a fát, ami akkor már legalább száz éves volt, ugyanis igen széles, 60 cm-es átmérőjű fákra van szükség. A hang, amit a hangszerből kicsalunk, azóta él ebben a fában, ami mondjuk az 1700-as években növekedett, én meg itt vagyok és megérinthetem ezt a fát. Hát ettől olyan érdekes és különleges ez a munka.

Ön gyermekkorában sportolónak készült, aztán döntött úgy, hogy a zongorakészítést választja. Szerepe volt ebben az édesapjának?

Igen, még a mai napig is segíti a munkámat, sokat beszélgetünk, szakmázgatunk. Ő az egyetlen olyan élő zongorakészítő mester Magyarországon, aki még új zongorát készíthetett. A szakmában is mindenki elismeri őt, ami kicsit jó is meg nehéz is, mert tőlem is elvárják, hogy továbbvigyem ezt a magas színvonalat. Fura módon épp a sport múltam az, ami segít ebben, hiszen hamar megtanultam, hogy sosem adom fel. Úszással kezdtem, aztán uszonyos és búvárúszással folytattam, majd 1990-ben Európa bajnok lettem Párizsban. Később mégis a hangszerkészítésnél kötöttem ki.

Kell a jó erőnlét ehhez a mesterséghez is?

Természetesen, hiszen a legkisebb pianínó is legalább 150 kg, a koncertzongorák meg 500 kg körül mozognak. Ezeknek a szállításához és mozgatásához igen nagy erő kell. Érdekes az is, hogy az emberek általában nem bútorszállítókkal, hanem velem szállíttatják a hangszerüket, hiszen ezeket nagy figyelemmel és szeretettel lehet csak mozgatni.

A falakon különböző eszközöket látok, gondolom ezek egy részét örökölte. Melyek a legjellemzőbb eszközei a zongorajavításnak?

A zongorakészítés egyfajta asztalos munka is, így ehhez hasonló szerszámaink vannak. De van itt rugókészítő szerkezet is, ami egy tekercselőhöz hasonlít, és itt van egy „sringli”, ami egy hajtó szerkezet, s a húrozáshoz nélkülözhetetlen. Még az édesapám készítette az 50-es években.

Mennyire szeret meg egy hangszert, miközben javítja?

Amikor megveszek, vagy elhoznak hozzám egy zongorát teljes felújításra, akkor először még csak ismerkedem vele egy ideig. Behozom a műhelyembe, időnként megsimogatom, kipróbálgatom, nézegetem. Aztán több hét vagy hónap elteltével a munka során annyira beleszeretek, hogy bár drukkolok azért, hogy megvegye valaki, vagy jöjjön a gazdája, mégis, amikor elviszik a zongorát, úgy érzem, hogy elvittek belőlem is egy darabot. Én beleviszek a munkámmal a hangszerbe kézzel meg nem fogható dolgokat is, talán úgy is fogalmazhatnék, hogy a lelkemet, biztosan ezért fáj, amikor elviszik. Szerintem ezt a hangszer is érzi.

Mennyi ideig tart teljesen rendbe tenni egy zongorát?

Egy korszerű angol mechanikás zongora felújítása 600 munkaóra. Most a Dél-Dunántúli Filharmónia egyik zongoráját újítottam fel, ami Kaposvárra, a Szivárvány Kultúrpalotába került. Ez egy 60 éves zongora, így a külső fényezést, húrozást meghagytam. Azonban csak a mechanikájával eltöltöttem 150 órát. Új kalapácsfejeket kapott, és kicseréltem a kopó alkatrészeket is. Fontos számomra, hogy a művész, aki majd odaül a hangszer mellé, mindent ki tudjon fejezni, amit csak elképzel. Talán kevesen tudják, hogy a mechanikánál nagyon kicsi, grammnyi eltérések is óriási különbségeket okoznak, így billentyűről billentyűre kell elvégezni a pontos munkát.

Mi volt a leghosszabb ideig tartó munkája?

A 90-es évek elején Budapesten dolgoztam, ott kaptam egy pianínót, amibe új rezonátort kellett beleépíteni. Ehhez nagyon komoly számításokat kell elvégezni, ami nagyon sok időbe telik, így manapság ez már nagyon gazdaságtalan. Ezt úgy képzeljük el, hogy a zongorában is – ugyanúgy mint a hegedűben – van egy rezonátor tető, ami domború. Ez közel egy négyzetméteres, ennek viszont mindössze 5 mm-el van feljebb a közepe, mint a széle. És ezt úgy kell megcsinálni, hogy pont annyi legyen, se több, se kevesebb. Nagyon nehéz feladat.

Érdekli még a mai fiatalokat a hangszerkészítés vagy eljárt már az idő a szakma felett?

Mind a mai napig működik a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen a hangszerészképző iskola, azonban úgy vélem, ma nagyon nehéz befogadó, szakértő mestert találni. Ezt a szakmát csak a gyakorlatban, egy jó mestertől lehet igazán elsajátítani. Egy modern zongora több mint 8500 apró darabból áll, és ezeknek mindnek van feladata, szerepe. Sőt mindegyik mérete milliméter pontossággal meg van határozva. Mivel Magyarországon 1982-ig gyártottak zongorákat, én édesapám révén gyermekkoromban még szaladgáltam a gyár udvarában. A mai napig az orromban van még a frissen gyalult fának, lakknak, ragasztónak az illata. Így szerettem bele ebbe a mesterségbe.

Édesapján kívül kik voltak még az ön mesterei?

Nekem szerencsém van, mert édesapám, Berekméri István mellett még két mesterem is volt: Harasta Imre és Gyulasi Oszkár. Akkoriban még valóban ott kezdődött a szakma tanulása, hogy lángosért futkároztunk, mégis rengeteg tudást szívtunk magunkba. Most szó szerint visszasírom azokat az időket, amikor Harasta Imrének vihettem a lángosokat.

Találkozott már olyan zongorával, amit esetleg az édesapja készített?

Balatonföldváron van egy zongora, amit biztosan az édesapám készített, mivel Ő tervezte és készítette az utolsó magyar Musica zongorákat a mestere halála után az 1960-as években. Amikor megláttam ezt a zongorát, egyrészt elszomorodtam, mert nagyon rossz állapotban volt, de boldog is voltam, hogy apám munkájával találkozom. Ezért a felújítása öröm és megtiszteltetés is volt számomra.

Mi a legszebb része a hangszerkészítésnek, miért érdemes ezzel foglalkozni?

Ennek két része van. Az egyik, amikor kisgyermekek elkezdenek zongorázni és a szülők sírva fakadnak, amikor az összekuporgatott pénzen vásárolt hangszerhez leül a kicsi játszani. Ilyenkor az ember szíve elszorul. A másik a látványosabb része, amikor egy koncert előtt felhangolom a zongorát, majd jön a művész, aki elvarázsolja a nézőket a játékával és tudom, hogy én is részt vehettem ebben a produkcióban.

A zongorakészítőnek kicsit zenésznek is kell lenni?

Kezdetben úgy éreztem, hiányzik az életemből az, hogy tudjak zongorázni. Ma már rájöttem, hogy ez inkább segítség, hiszen amikor elkészül egy hangszer és azt egy művész kipróbálja, akkor nem azt figyelem, hogyan játssza a darabot, hanem hogy valóban jól szól-e a zongora, úgy is mondhatjuk, „steril” füllel figyelek.

Mi a jó zongorakészítő ismérve?

A türelmes ember. Ez nem gyors munka, kezdettől fogva bíznom kell abban, hogy bármi lesz is, egyszer elkészül, és jól szolgálja majd a gazdáját.