Pécsi Rita: Ünnepvárás
Az ünnep a lélek vitaminja, az újratöltődés erőforrása. Ki lehet spórolni, de előbb-utóbb belerokkanunk és pótszereket keresünk helyette. Az ünnephez szorosan hozzátartozik az előkészület, a várakozás is. Fontos, hogy mindezt gyermekeink is megtanulják!
m
Már egy közepes méretű családban sincs olyan hónap, amikor ne lenne egy családi, iskolai vagy nemzeti ünnep, vagy egy olyan esemény, amit ünneppé szeretnénk tenni. A kérdésfölvetés mégis általában egy kézlegyintéssel kísért kesergésbe torkollik: „A mai világban? Ezek a gyerekek már csak bulizni tudnak!”
A felvetett kérdés megválaszolása természetesen nem lehet teljes körű. Ahhoz azonban, hogy legalább jó irányba keressünk, két fontos kérdésen érdemes elgondolkodnunk: Mi az ünnep?
Hogyan tanítható meg erre pl. egy 7-12 éves gyerek?
Az ünnep a lélek vitaminja, az újratöltődés erőforrása. Ki lehet spórolni, de előbb-utóbb belerokkanunk és pótszereket keresünk helyette. Ünnepnapokon más fényben szeretnénk látni a megszokott arcokat, megkopott dolgainkat. Szükségünk van rá, hogy újra kedvünk teljék bennük. Ezért állítjuk ünnepi fénybe a számunkra fontos dolgokat, személyeket. Szeretteinket születés- és névnapjukon, házastársunkat házasságunk vagy megismerkedésünk évfordulóján, gyermekünket ballagáskor, édesanyánkat anyák napján, a hívő emberek Máriát, Jézust, stb. De ünneppé válhat egy kedves vendég érkezése, vagy egy nagyra becsült emberrel eltöltött néhány óra is. Ehhez azonban ki kell lépni a megszokottból! Ezt a fontos kizökkenést bizonyos külső formák jól segítik. Ezért díszítjük a környezetünket, zászlózzuk föl a várost, teszünk különösen szép terítéket az asztalra, de magunk is ezért öltözünk pl. másképpen.
Az ünnephez szorosan hozzátartozik az előkészület, a várakozás is. „Minden a vágyakozással kezdődik” – írja Edit Stein, és talán elmondhatjuk, hogy az előkészítés jóleső feszültsége egyenes arányban van a jól sikerült ünneppel. Minden előkészítés és formaság hiábavaló marad azonban, ha ünnepünk nem válik találkozássá. Az ünnep: TALÁLKOZÁS! Ezt segítik a jelképek, az ajándékok, az oldottemelkedett hangulat, a meglepetések. Egymásra tekintünk, közelebb lépünk egymáshoz, hogy találkozzunk. Valamit ajándékozunk önmagunkból és magunk is megajándékozottak leszünk. Találkozunk. Ha nincs bensőséges találkozás, először kifakul, majd végleg elkopik az ünnep. Egy darabig még megmaradnak a formák, aztán azok is elvékonyodnak, szó szerint semmitmondóvá válnak. Marad a kötelességszerű ajándékvásárlás, a kényszeredett mosolygással elköltött ünnepi ebédek, kínos mérlegelés az illendő és a megfelelő értékű ajándék körül, kapkodás, dübörgő zene, alkohol – kimerültség. „Hát ez nem hiányzik!” – utóérzéssel.
Tanítható-e az ünneplés, tanítható-e a találkozás?
Igen, tanítható, de nem „iskolás” módon! Nem magyarázatokkal, illemtan leckékkel, sem a kötelességtudat élesztgetésével: „Tudod, egy ünnepen nem lehet akárhogy megjelenni, illik a nagymamának valami ajándékot vinni, egy ilyen nagy gyerek már nemcsak arra gondol, hogy ő kapjon valamit…”
Az, hogy gyermekeink megtanulnak-e ünnepelni, elsősorban azon múlik, hogy mi tudunk-e és főleg szeretünk-e ünnepelni! A család jeles napjai tapasztalhatóan találkozássá válnak-e? Mi élvezzük-e a készülődést, örömet okoz-e a várakozás tagadhatatlan feszültsége – egyáltalán tudunk-e várni, nemcsak egy ünnepre, hanem életünk más területein is? Ki tudunk-e lépni rutinjainkból? Megállva, elidőzve, időt szánva a készületre, a külső körülmények csinosítására, egy finomság elkészítésére, beszélgetésre, játékra, csodálkozásra – vagy csak letudjuk az ünnepnapokat valahogy…
A várakozás feszültségének fenntartását is lehet tanítani. Nemcsak az ünnepvárás kapcsán. Jót teszünk, ha nem teljesül minden kérés azonnal. Sokszor még vágyakozni sem tudnak gyermekeink, mert elébük megyünk az ajándékokkal!
Egy kisiskolás pl. nagyon szereti a „varázsos” előkészületeket, a meglepetéseket. (Sokan még akkor is szívesen őrzik pl. az Angyal, a Mikulás titkát, amikor jól ismerik a valóságot. Hagyjuk még meg nekik.) Szívesen ténykedik az ünnep előtti díszítésben, főzés-sütésben, ajándékkészítésben, EGYÜTT-munkálkodva. Még nem tudja végigvezetni ezeket, RÉSZT-vállalni viszont szeret. Sétálni-nézelődni, arról beszélgetve, ki minek tudna örülni. Elképzelni, hogyan lepődne meg húga, bátyja, édesapja, ha ezt vagy azt talál a csomagban.
Szeret nyomot hagyni a világon – tehát olyat alkotni, amiről látszik vagy elmondható, hogy én(mi) csináltam! Lehet ez egy egyszerű tárgy is, de egy megtanult ének, vers vagy mese is. Ez esetben fontos része az ajándéknak a titoktartás, a meglepetésjelleg is. A saját készítésű ajándékhoz sok szülői támogatás kell, de mi mindig csak kéz alá dolgozzunk! Egy ajándéknak ugyanis különlegesnek, szépnek kell lennie, nem akar már csupán aranyosat készíteni! A készülést egyre inkább a háttérből segítsük: alapanyag, kivitelezés, igazítás, időbeosztás stb.
Ha vásárolt ajándékkal készül, jó, ha együtt keresgélünk, de ő gondolja át és döntse el, mit, miért lenne jó valakinek megvenni!
Mivel nincs még átfogó időérzéke, ezért nem tudja átlátni, mennyi pl. egy hónap. Áttekinthetővé teszi az időt a nagyobbaknak az adventi koszorú, a kicsiknek az adventi naptár. A várakozást apró ajándékokkal kibírhatóvá szelídítő forma inkább óvodásoknak való. A 7-12 évesek már tudnak apró áldozatokat hozni. Ennek több szimbolikus gyakorlata ismert: szalmaszálak a jászolba, jócselekedetek vonalaiból kirajzolódó Betlehem, angyal ruhájának díszei egy-egy lemondás segítségnyújtás alkalmával, stb.
A természetes óvodáskori én-központú gondolkodást nem lehet parancsszóra leváltani!
Az önzetlen örömszerzés vidám lendületére, a KÖZÖS megvalósítás „mi-élményének” megtapasztalására, a megajándékozott személy boldogságának tanúságára, a várakozás még elviselhető türelmetlen kíváncsisággal terhes élményére, és az ezt követő beteljesedés átélésére van szükség! Ebben segít az örömteli légkör – játék, vidámság, kacagás – a finomságok, a meglepetés kézzel fogható ajándékai. Ennek a gyümölcse lesz az a belső igény, hogy ne hétköznapi legyen a ruhája (persze ez egy 12 évesnél egy „menő” csőnadrág is lehet!), hogy gyújtsunk gyertyát, hogy jó előre készüljünk, hogy személyre szóló ajándékot készítsünk és majd később az is, hogy fölfogjuk, milyen isteni ajándék Jézus születése.
Az ilyen apró tapasztalatokból, mintákból való építkezést csúnyán lerombolják a megelőlegezett ajándékok, a meglepetéseket kiiktató „praktikus” megoldások (saját maga választja ki az ajándékot), a kapkodás, a várakozás nélkül ránk törő ünnep, a személytelen, csak árban gondolkodó ajándék (legrosszabb esetben pénz).
Mert az ünnepben a legfontosabb – a TALÁLKOZÁS! Egy hétéves gyerek ezt írta erről: „A szeretet az, ami Karácsonykor a szobában van. Ha egy pillanatra abbahagyod az ajándékok kicsomagolását, akkor lehet meghallani.”