Lázár Kovács Ákos: Palóc-indiánok esete A misszióval

Egy korábbi misszió hangsúlyaihoz…

1986-ban még mindent ragacsos mázú bűzös, szürke félelem borított, és ha nem volt kedvünk üzemi gyűlésekre járni, kénytelenek voltunk bemenekülni valamelyik moziba. Akkoriban az egyik „beszélgessünk a melósokkal” típusú budaörsi brigádgyűlésre megérkezett a pártember is és észt osztott nekünk. Végighallgattuk, aztán a gyűlés utáni brigádversenyes agapén úgy jött, hogy egymás mellé keveredtünk a főmuftival. Keresetlen vita alakult ki közöttünk arról, hogy a hatalom a munkások kezében van-e vagy se. Szerintem a mi kezünkben akkor is csak a marxi munkaeszközök voltak, az enyémben akkor épp felmosó vödör, lustafa a „fókázáshoz”, Ultra, ablaklehúzó, szarvasbőr helyett ipari vileda, ilyesmik. Komolyan vitatkoztam, mintha nem sokkal húsz felett már lennének gondolataim az életről, és mintha egy pillanatra magam is elhinném, hogy van értelme ennek az egésznek. Úgy csinált a BM-es elvtárs is mintha ő is így látná, és a „vita hevében” egyszer csak felkiáltott, belevágva (aktuális, jól-formált) munkásérveimbe azzal, hogy „Te meg palóc gyerek vagy!”. Mintha hátba vertek volna, akkor már jó tíz éve nem beszéltem véletlenül sem pásztóiasan. – Amikor ideges leszel, előjön a palóc a szavaid mögül – mondta az elvtárs barátságosan. – Én is áz vágyok, pálóc, kiveszem a szávádbú – folytatta ismerősen. Igaz, soha nem voltam született palóc, de az óvodás, iskolás évek szépen belevájták a hangsúlyokat a fülembe, így aztán feledve a kötelező „villák proletárjai, egyesüljeteket” otthonosan elbeszélgettünk a 73-as balassagyarmati túszdrámáról. Mintha megállt volna az ablakpucolós hétköznap, volt napfényes budaörsi idő a fontos hangsúlyokra – gyorsan jött is a sofőr, hogy „Fáskerti elvtárs indulnunk kell!”. A brigáddal megbeszéltük a holnapi kezdést, majd a buszmegálló felé haladva az udvarról kivezető kapuban megtorpantunk, majd megálltunk, hogy kiengedjük az épp akkor odaforduló fekete Volgát. Hirtelen odaléptem a sorompó előtt fékező fekete óriáshoz, és bekopogtam hátsó ablakán. A sötétített üveg csöndben lesurrant és mosolyogva kinézett rám alkalmi palóctestvérem: – Látja, Maga ebben, mi meg a buszmegálló felé – mondtam halkan a jóízlés végett. – Gyertek csak, szálljatok be! – jött mosolyogva a válasz és hármunkra nézett. – Az a baj – mondom neki –, hogy nemcsak hárman vagyunk itt, de legalább hetvenhárman, ennyit meg még EZ sem bírna el – búcsúztam, majd szép halkan, elkerülve a további tumultust mosolyogva kigurult a fekete Volga a kapu csoszogó, morgolódó, nyűgös szűkületéből. Elindulhatott végre az „álombrigád” a buszmegálló felé – és ahogy hetente négyszer-ötször tettük akkoriban, aznap is moziba mentünk koradélután.

 Egy a sok jezsuita misszióból

Roque González de Santa Cruz paraguayi spanyol nemes volt, 1576. november 17-én született Asunciónban. Harminchárom évesen jelentkezett a jezsuita rendbe. Jól beszélte a guaraní indiánok nyelvét, ő az első európai származású emberi lény, aki két társával (João de Castilho és Alfonso Rodriguez) fölért és megkapaszkodott a mai Brazília azon területein, ahol a kegyetlen hírében álló guaraní indiánok uralkodtak. Mindennapi kenyerével szépen csöndben lehúzott jó huszonöt évet az indiánok között, alapított néhány redukciót, ahol az odafogadott őslakosokkal gazdasági, szociális közösségeket alapított jóval a különböző kolonialista hatalmak (főleg spanyolok és a portugálok) lassan beszivárgó bérgyilkosainak gyilkoló érkezése előtt. Őt és társait a közel három évtizedes munka közben az egyik ellenséges guaraní törzsfő végeztette ki – csöndben mentek, ahogyan érkeztek… Mégis folytatódtak a jezsuita munkák, a földművelés, a banánültetvények, az állattenyésztés és növénytermesztés, és a gazdasági sikerek, szociális, pszichológiai és kegyelmi hatásokkal párosulva olyan indián-jezsuita antropológiai erőteret hoztak létre, amellyel valamit kellett kezdeni a lassan, de könyörtelenül beszivárgó, berendezkedő európai hatalmaknak is. Így érünk el szépen lassan, évtizedről évtizedre az 1754–1756-os Guaraní háborúhoz, vagy ahogy másutt nevezik a Hét redukció háborújához. A háború oka az 1750. január 13-án aláírt Madridi szerződés, amelyben VI. Ferdinánd spanyol és V. János portugál királyok az addigra már jó kétszáz éves egyezkedések újabb lépéseként változtattak az addigi leosztáson és a jezsuiták hét redukcióját is elhordozó földterületek átkerültek a spanyoloktól a portugálokhoz. A spanyoloknál már nem volt ildomos a rabszolgatartás, a portugáloknál viszont annál inkább. Ebben a „már nem és még nem” helyzetben játszódik Roland Joffé angol-francia származású rendező a Warner Bros. gyártásában 1986-ban angol zászló alatt bemutatott A misszió című filmje. Joffé elmúlt negyvenéves, amikor a filmet forgatta, túlvolt első sikeres munkáján a Gyilkos mezőkön (1984), ami nyolc nemzetközi filmdíjat és három Oscart kapott különböző kategóriákban. A misszió korabeli hivatalos dokumentumok, jezsuita tanácsadók munkája és az alkotók fikciójának jól sikerült, piacosított elegye: szerepelnek benne az 1640-es évek jezsuitáit nagy fakereszteken a Paraná folyó Guaíra vízesésébe dobó vérszomjas indiánok, a szelíd de hajlíthatatlan keménységű Gabriel atya (Jeremy Irons), akit Roque González de Santa Cruz alakja ihletett, egy (jezsuita) pápai küldött, aki igyekszik a jezsuitákat és a 30.000 indiánt a missziók elhagyására késztetni, jelen vannak a spanyol és portugál hatalmasságok, és belekerül a történetbe a rettegett Rodrigo Mendoza (Robert De Niro „’s waiting, talking italian…”) is, aki nagy volumenű rabszolgakereskedésből élt mindaddig, amíg szerelmi féltékenység miatt féltestvérét egy párbaj során ki nem végezte. A film 1987-ben kaszálja a díjakat, hét Oscar-jelölés, egyet meg is kap Chris Menges operatőr a kiváló képi munkáért, BAFTA-díjak, Golden Globe-ok, Cannes-ban is fődíj, meg egy másik melléje. A díjak többnyire a forgatókönyv, a fényképezés, a technikai kivitelezés, a szereplők munkáját jutalmazták, és természetesen a zenét, ami Ennio Morricone remek teljesítménye.

Vallási kultúrtermékek

A film igazi európai rendezős hollywoodi alkotás, ez a párosítás Milos Formantól Roman Polanskiig igen jó eredményeket hozott (Ragtime, Amadeus, Macbeth, Kínai negyed…). Joffé bentlakásos zsidó iskolába járt, aztán Londonban, majd Manchesterben végezte egyetemi tanulmányait – hozta saját magas kultúráját és a mezítlábas dél-amerikai történet (ahogyan korábbi filmjében Kambodzsa) megragadta a fantáziáját. Ehhez kellett David Puttnam producer akarása is, aki A misszó mellett a Párbajhősök, az Éjféli expressz, a Tűzszekerek, vagy a Gyóntatószék című sikerdarabokat is pátyolgatta, márpedig jó producer nélkül csak ritkán jön össze jó sikerfilm. Hasonló utakon jár például Bruce Beresford, aki megrendezi többek között Az Úr kegyelméből, a Miss Daisy sofőrje, vagy a Mister Johnson című filmeket és akinek a Fekete köpeny (1991) című darabja egy 17. századi francia származású kanadai jezsuita magányos küszködését mutatja be egy huron indián közösségnél. A kanadai– ausztrál gyártású film vezető producere a sok hasonló filmnél segédkező Robert Lantos magyar származású filmkészítő. A misszió és a Fekete köpeny az eddigi két legsikerültebb jezsuita témájú igényes tömegfilm. A Jézus Krisztus Szupersztár (1973) indította el a hetvenes évek közepétől azt a piacmozgást, amely Beresfordtól Puttnamig, Joffétől, Martin Scorcese-ig (Krisztus utolsó megkísértése, 1988) hívogatta a filmeseket, hogy olyan filmeket készítsenek, amelyek érdekes forgatókönyvük, fordulatos történetük, festői képi világuk, jó színészcsapatuk révén képesek arra, hogy a moziba járó autószerelőknek, bolti eladóknak, banki alkalmazottaknak, buszvezetőknek, egyetemistáknak, felsős gimnazistáknak, egyszóval a tömegközönségnek fogyasztható, értelmes, minőségi szórakozást ajánljanak. A minőségi tömegmozi igényei jelentek meg ekkor a vallási témák kapcsán – értelmes délutáni, esti kikapcsolódást ígértek, nem álvallásos agitációs-propaganda filmeket, hanem a filmdráma és a kalandfilm keverékéből összevágott fogyasztható, jó szórakozást kínáló kultúrtermékként jelenítettek meg egy valaha volt világot, amelyben a vallás, a hit, az elkötelezett keresztények életvilága úgy jelenhetett meg, hogy a plázás mozgóképi élvezet közben is jól fogyhatott a pattogatott kukorica és a kóla. Nem szabad lebecsülni ennek jelentőségét – ennek a vonalnak a kései utódjai például Mel Gibson A passiója (2004), A nagy csendben (2005), A rózsa nevében már megszokott szerzetesi csuhái vagy épp az Emberek és Istenek (2010) kivégzett szerzetesei. Ezek a filmek az előzőekkel szemben annyival járnak közelebb a lényegi kérdésekhez, hogy igyekeznek mellre szívni a témát és nem pusztán a tömegsikert tekintik mérvadónak, hanem próbálnak elhatolni valamiféle filmesek által megértett és közvetített misztériumhoz. Ezzel persze vállalják, hogy kevesebb nézőjük is lesz. Roland Joffénél maradva, A misszió mellett 2011-ben forgatja a There be dragons (Ott sárkányok vannak/?/) című filmjét, melynek főhőse Josemaría Escrivá az Opus Dei alapítója, akinek életét és a filmbeli főhős egyik rokonának közös történetét a spanyol polgárháború idejéből kíséri figyelemmel a műalkotás. Itt is politika, vér, hazugság, megbocsátás. Ahol keresztény egzotikum mutatkozik, ott előbb-utóbb valami vallási film készül.

(Ál)keresztény ezo-öko-tolerancia-humanizmus

Ahogy minden, úgy a filmtérkép is „le van osztva” – az autóipar, vagy a fegyverkereskedelem, az atomerőműlobbyk és a fővárosi színházak többé-kevésbé professzionális módon ugyanúgy (specialistákkal) teljesítik az elvárásokat. A könyvpiacon szintén megtalálunk minden témát és zsigeri szenvedélyt, mint a DVD boltokban is. Ahogyan a meleg-lobbis missziónak van a Túl a barátságon című alkotás (2005), úgy a leszbi-lobbis misszió is degeszre nyerte és nyeri magát filmdíjakkal az Adéle életével (2013). Az egyiket egy felkapott tajvani, a másikat egy jól-futtatott algériai rendező rendezte – más kultúrákból érkező specialisták, könnyen kaphatók akármire, könnyen sikerül nekik a senkit semmire sem kötelező kulturális határátlépés. A keresztény misszió-egzotikum tehát ugyanígy megkapja a magáét, ahogyan a „grínpíszesek”, a vietnami háború, a nácik, vagy éppen a kommunista nosztalgia. Amikor A Misszióhoz hasonló filmet látunk, akkor mi, a keresztény tömegközönség hirtelen igazolva látjuk, hogy mégiscsak van Isten – örömmel, önigazoló módon, komolyan bólogatva állapítjuk meg, hogy ha már a filmesek is ráköltenek tíz-húsz millió dollárt Jézusra, akkor ők is biztos benne vannak a nagy (ál) keresztény ezo-öko-tolerancia-humanizmusban. Aztán persze kiderül, hogy a film jól hozott a konyhára, hogy a katasztrófaturizmus mellett a vallási turizmus is menő iparág, de hát „ilyen a világ” – piacosítani, kiváltani, „demokratizálni” kell a kegyelmet. És valóban, így volt ez mindig, a görögöktől a reneszánszon keresztül a barokkon át napjainkig. A vallást is meg kell ragadni a (film)művészet formanyelvi lehetőségein belül. Jól is van ez így, hiszen szerencsére mindig lesznek zsenik, akik felrúgnak, vagy kínosan beteljesítenek minden kánont, elvárást és megcsinálják a legjobb vallási festményeket, irodalmi alkotásokat, filmeket, ahogyan például a marxista író, költő, filozófus Pier Paolo Pasolini 1964-ben elkészítette a máig legjobb Krisztus-filmet (Máté evangéliuma). A többiek pedig: Ang Lee, Abdellatif Kechiche, vagy épp Roland Joffé csinálják, amit tudnak, egy-egy kurzusfilmet, elvárás-filmet, „nagydobást”, missziót.

Itt állunk megint a sorompós kijáratnál és várjuk az ügyeletes feketeautós palóc, huron indián, guaraní, áljezsuita, vagy leszbi-lobbys párttitkárt, aki leereszti az ablaküveget és felajánl nekünk valami sikeres könyvet, színházjegyet, DVD-t. Aztán megyünk haza a „hómvideóba” és lesz szép új (ál)karácsony, lesz szép új missziós világ.