Görföl Tibor: Szerzetesség és iskola

Egyáltalán nem magától értetődő, hogy létezik-e sajátosan katolikus oktatás, azaz a legkülönbözőbb tudásterületek megismertetésének olyan módja, amely a világ katolikus látásmódját tükrözi. És még kevésbé magától értetődő, hogy a katolikus oktatáson belül vannak-e egyedi vonásai a szerzetesrendekhez kapcsolódó oktatásnak – tényleg más iskolába jár-e, aki szerzetesi fenntartású intézmény diákja?

aAzok az elvi állásfoglalások, tapogatózó gondolatkísérletek és hivatalos dokumentumok, amelyek a szerzetesség és az iskola kapcsolatának megvilágítására törekednek, szinte kizárólag azt emelik ki, hogy a szerzetesség a közösség ajánlatát és a közösség igényét építi be az iskola szerkezetébe: az eredendően közösségben élő szerzetesek a sokféleséget és a sokszínűséget igazi egységgé formáló emberi együttélést tudnak megvalósítani az iskolában. Valójában viszont szomorú lenne, ha a szerzetesség iskolai jelenléte kimerülne a közösségformálásban. A rendek feladata talán sokkal több ennél: érdemes teret adniuk annak, amit a kereszténység az emberről gondol; érdemes diszkréten felkínálniuk a saját belső tapasztalataikat a rájuk bízottaknak; és érdemes kísérletet tenniük magának az oktatásnak, vagyis a tananyag elsajátításának üdítően nyitott formájára.

A kereszténység és az ember

Csak leegyszerűsítve lehet megfogalmazni azt, amit a kereszténység az emberről gondol – kimerítően azért lehetetlen, mert a kereszténység fényében az ember maga a meghatározhatatlanság. A végső Felfoghatatlanhoz és Határtalanhoz kötődik a lényege, s ezért nagyon nehéz megszabni azokat a határokat, amelyek között elhelyezhető lenne. Az embernek ez a különleges helyzete abban is megnyilvánul, hogy az evangéliumok szerint az egész élet növekedést és átalakulást jelent, növekedést valami olyanban, amit az ember nem tud megadni saját magának, és átalakulást valami olyanná, amivé az ember nem tudja átalakítani saját magát.

Élettörténetük során az emberek hatalmas mennyiségű olyan akadályt halmoznak fel, amely gátolja ezt a növekedési és átalakulási folyamatot. Mindazok az értékek, magatartásmódok, alapelvek és törvényszerűségek, amelyeket az evangéliumok kiemelnek, nem utolsósorban ezeket az akadályokat bontják le, s azt célozzák, hogy az emberek szervesebben és mélyrehatóbban részesei lehessenek magának az isteni életnek. Az önzetlenség, a méricskélés nélküli nagyvonalúság, a jövő kiszámíthatatlanságának nagylelkű elfogadása, az igazság szenvedélyes szomjazása, a kudarcok beismerésének képessége és a többi úgynevezett evangéliumi érték mind-mind olyan nyitott terep megteremtésére irányul, ahol szabadon érvényesülhet magának Istennek az élete. Az egész emberi élet és az egész emberi együttélés eredendően és a mai napig úgy van felépítve, hogy kivédje Isten életének érvényesülését – az Újszövetség ezt a hamis önvédelmi struktúrát, ezt az igazi valóságot elkendőző hazugságot nevezi világnak, s ennek a hazugságnak az elillanása teszi oly vonzóvá azokat, akiket a nagy és kevésbé nagy szerzetesrendek alapítóiként ismerünk.

Óriási dolog, hogy ma megnyugtató távlattal rendelkeznek azok, akik egy sajátosan alapítói karizmára támaszkodva (azaz szerzetesi szellemben) törekednek arra, hogy az iskolákban rájuk bízottak életében előmozdítsák az emberi együttélés pusztító erejű hazugságának lebomlását és a tényleges valóság érvényre jutását. Egészen egyszerűen óriási dolog, hogy az elmúlt évszázadokban megnövekedett az emberi életkor, s így az iskolákban tevékenykedők nyugodt szívvel feltételezhetik, hogy az erőfeszítéseik nem egy-két évnek, hanem hosszú évtizedeknek szólnak. A megelőző századokban csak keveseknek jutott osztályrészül, hogy eljussanak az emberi növekedés és átalakulás csúcsaira (ők lettek a misztikusok, a szentek, az egyháztörténet nagy kezdeményező alakjai), ma viszont az életkor megnövekedésével mindenkinek hosszú ideje van arra, hogy kibontakoztassa a kereszténység növekedési projektjét.

A keresztény átalakulás ugyanis nem a vallási élet kitüntetett és kivételes pontjain valósul meg, nem az istentiszteleti formák, az imádság és az elkülönített szent tér pontszerű eseményeiben tud csak lélegzetet venni, hanem ezekből a pontszerű eseményekből merítve az élet egész kiterjedésében kell elnyúlnia. Ahogyan a teológusok fogalmaznak: az üdvtörténet és a világtörténelem egymással azonos kiterjedésű, vagyis nem igaz, hogy az üdvösség története a leghétköznapibb és legkonkrétabb események fölött, alatt vagy mellett zajlana. Minden, ami történik, az üdvösség vagy a kárhozat történetéhez tartozik, s a „hétköznapoknak ez a szent fensége” (Dorothy Day) már a szerzetesség kezdeteinél megnyilvánult: az első szerzetesek tudták, hogy az istentiszteleti formákkal töltött magányos óráik értéke abból derül ki, hogy miként érintkeznek egymással a hétköznapi helyzetekben. Nyilván nem véletlen, hogy a szerzetesség útja történetileg a földrajzi értelemben vett sivatagtól (az első monasztikusok) a városok kősivatagjain át (kolduló- és kora modern rendek) a hétköznapi valóság sivatagjába való teljes beleolvadásig (a modern szerzetesi formák) vezetett.