Toldi Éva: Vallomások a súgólyukból
Kicsoda Tarr Mária? Egy súgó a több ezer közül?! Aki ismeri őt, ezt biztos megcáfolná. Tarr Mária, helyesebben „Tarrmari” – hiszen mindenki csak így egybeírva/egybemondva emlegeti a színházi szakmában –, hatvanévnyi munkássága során szinte fogalommá vált. Újabban könyveket ír, előadóesteken lép fel, ahol sajátos humorral fűszerezett színházi élményeit osztja meg a közönséggel, tanúságtevő hittel.
sz „Számunkra, magyarországi bencések számára Tarrmari »Mensáros László hagyatéka«” – mondta nemrég Korzenszky Richárd perjel Tihany vendégeként köszöntve őt, utalva arra, hogy a jeles színművész, egykori bencés diák Pannonhalmán sokszor megfordult, s irodalmi előadóestjeire mindig elkísérte őt Tarrmari. A Madách Színház súgónője rendkívül érdekes, sok-sok humorral fűszerezett és ugyanakkor mélyen vallomásos tihanyi előadása után Richárd atya és a közönség kérdéseire örömmel válaszolt. Ebből idézünk most.
Hogyan lesz valaki súgó? Hol kezdődött a pálya iránti érdeklődése? Az iskolában?
Az iskolában nem súgtam, én igen jó tanuló voltam, és sajnos stréber is. Súgóvá az élet sodrásában lettem. Kérdezhetnék persze, miért nem lettem színész vagy tanár, diplomás ember, ha egyszer eminens diák voltam… Erre a válaszom: ifjúságom a Rákosi-korszakra esett. Az őseim 1633-ban kapták a kutyabőrt II. Ferdinándtól, és így 1952-ben Rákosi elvtárstól nem várhattam diplomát. Reményem sem volt arra, hogy mint „osztályidegent”, „klerikális elemet” felvegyenek valamelyik egyetemre. Kaposváron jártam a leánygimnáziumba. Az érettségi utáni nyáron megismerkedtem Tarr Béla díszlettervező-gyakornokkal, aki az Operaházban munkálkodott, s hamarosan a felesége lettem. Majd mikor kinevezték őt az 1954-ben induló Békéscsabai Jókai Színházba díszlettervezőnek, én is vele mentem. Mivel nem volt állásom, csak csellengtem a színház körül. Amikor a színészek tájelőadásokra is kezdtek járni, szükség lett még egy súgóra. Mondták nekem, fogjam a kezembe a súgópéldányt, s próbáljam meg. Ez aztán annyira jól sikerült, hogy csak tavaly tettem le, hatvan év után.
Legendás hírűek ma már azok az előadásai is, melyekben nagyformátumú színészegyéniségekről (Tolnay Kláriról, Mensáros Lászlóról, Latinovits Zoltánról…) mesél, szakmai epizódokat elevenít fel. Honnan jött a gondolat, hogy a súgólyukból a színpadra lépjen?
Egész életemben szürke eminenciás voltam, aki a háttérből, lentről mindig másokat segítettem abban, hogy el tudják mondani szerepbeli szövegeiket. Elképzelhető, hogy hat évtizedes súgói munkám során hány és hány színésszel dolgoztam együtt. Színházi múltam mellett 334 tévéjáték elkészítésében is részt vettem 1965-től 1995-ig. Nyaranta sem pihentem, ott voltam a szegedi, a szentendrei szabadtéri játékokon, illetve a Budai Várban is a Dominikánus-udvarban. Tehát, szinte minden magyar színészt ismertem. Pályám végéhez közeledvén úgy éreztem, kötelességem emlékezni és emlékeztetni rájuk, a fokozatos feledésből újra életbe hívni őket, felidézni nagyszerű fellépéseiket, a próbák közbeni vidám vagy könnyes epizódokat, melyeket együtt éltünk meg a színház világában. Mert végül is minden sikerünket közös örömként éltük meg. Egy-egy darab sokak összmunkája, de a súgó szerepe a végkifejletben eléggé meghatározó. Mostani önálló előadásaimmal azonban a színész-sztorik mellett valami mást is szeretnék megvallani a közönségnek. Van három szó, amit nem ismerek: sors, szerencse, véletlen. Ezeket az isteni Gondviseléssel helyettesítem. Ő döntött úgy, hogy 75 éves koromban felhozott a súgólyukból, és kiállított a színpadra. Dunai Tamás közreműködésével megcsinálhattam azt az estet, melynek címe: Mesék a súgólyukból. Nemrég volt a 65. előadásunk, és érzem-tudom, hogy ez nem az élet kis csodája, hanem ez a Nagy Csoda. Kötelességemnek éreztem ezért azt is – bár ez nem tartozik az előadásaim profiljába –, hogy tanúságot tegyek a Gondviselés mellett. Hogy megvalljam: a siker nem az én érdemem, mert engem az istenhitem tart meg, és a kegyelem emelt a színpadra. Számomra serkentő erejűek VI. Pál pápa gondolatai, aki azt mondta, hogy manapság nem tanítókra, hanem tanúságtevőkre van szükség.
A súgó megtanul minden szerepet kívülről? Lehet valakit súgóvá képezni?
Általában két hónapig is próbáljuk a darabokat, ez alatt a szöveg „belemegy az agyamba”, hiszen a próbákon előolvasom sokszor a színészeknek. A súgópéldány az én súgóm tulajdonképpen. Mert amikor súgok, akkor mindig csak a színészt nézem. A súgónak két fontos tulajdonságának kell lennie: az egyik a ritmusérzék, a másik az empátiakészség. Két hónap alatt beáll a ritmusa egy darabnak. S mikor ez a ritmus előadás közben megdöccen, akkor kell súgni. Másrészt, minden színész lelkiállapotába bele kell helyeznem magamat, mert különben nem tudom megállapítani, hogy a pillanatnyilag beállt szünet az ő művészi koncepciójából fakad-e, vagy nem tudja a szöveget. Hogy lehet-e erre képezni valakit?! Nem hiszem. Azt szokták mondani: erre születni kell. Én a legnagyobb elismerést a munkámban Tolnay Kláritól kaptam. Egy sikeres előadás után azt mondta nekem: „Te is olyan nagy művész vagy, mint mi, csak téged nem lehet látni…”
Melyek voltak az emlékezetes előadások pályáján?
Egy súgó szinte együtt él a darabbal, úgy érzi, mintha ő is a szereplője volna. Kicsit úgy is éli meg, mint a művészek a színpadon. Hat rá. Egyik nagy élményem volt a Sasfiók próbája Viczián Ottóval. Mikor délután elindultam hazafelé, s kimentem az Erzsébet körútra, meg kellett állnom, olyan súllyal nehezedett rám a darab atmoszférája. Látom, megy a 4-es, 6-os villamos, az emberek rohangásznak, s tudom, hogy nekem be kell mennem a közértbe 10 dkg túróért. De csak állok, földbe gyökerezve a darab hatása alatt, s kérdezem egyre magamtól: Hogy lehetséges ez, hiszen most halt meg a reichstadti herceg?!... Még egy darabot feltétlen ki kell emelnem: nagyon boldog voltam, hogy részese lehettem annak a híres előadásnak, amely úgy vonult be a magyar színháztörténetbe, mint „a szélesvásznú Tragédia”. Madách művét Vámos Laci rendezte Szegeden, aki bejátszotta az egész Dóm teret. Az Apáthy Kollégium tetején lógtak az eretnekek, a másik oldalon mentek föl Keplerhez a diákok, az angyalok fönt álltak a toronyban. Lacinak a munkabírása, a művészetekért való lángolása valami fantasztikus volt.
Az élet kis csodái címmel egy tanúságtevő könyvecskéje is jelent meg a közelmúltban, majd pedig Kövek az országúton címmel hamarosan követte egy másik. Mi indította írásra?
Az élet kis csodáiban szereplő írásaim felnőtteknek szóló igaz mesék. Én vallom, csak ki kell nyitni a szemünket, s észrevesszük, milyen csodálatos dolgok történnek körülöttünk. A kegyelem nyitotta meg a fülemet, hogy meghalljam azt a hangot, amit a Jóisten azért ad nekünk, hogy megmutassa az utunkat, merre menjünk. Ez nem tévesztendő össze a lelkiismeret hangjával, amely megmondja nekünk, mi a különbség jó és rossz között. Duna-parti lakásomban Vacak úrral (aki egy 13 éves fekete-fehér mintás kandúr) élek együtt, de nem vagyunk kettesben. Az én lakásomban van valaki, s biztos vagyok benne, hogy mindnyájunk lakásában van valaki. Ő az Őrangyalom. Úgy hívom őt, hogy a „Kishangom”. Eléggé idős vagyok már ahhoz, hogy kimondjam egész életem tapasztalatával, hogy az őrangyal nem gyerekmese. Van. Segít. Nekem legalábbis mindenben. Ha valami nem sikerül, vagy valamit elveszítek, őt hívom segítségül. Én tudom, hogy ez a mai realista világ számára képtelenség, de számomra valóság. Kishangom egyébként nemcsak segít, hanem néha meg is szólal, meg is szólít. Ennek következményeként jött létre a két könyvecske, amelyet említett. Mikor elkezdtem a „kiscsodákat” mondani, egyszer egy előadásról jövet a közelemben tisztán meghallottam a kishangomat: „Ezeket írd meg!” „Nem tudom megírni, én erre nem vagyok alkalmas” – vetettem ellene. És akkor azt mondta, ami a könyvemben is benne van az elején: „Önök egy felnőtt mesekönyvet tartanak a kezükben.” Ezt az egy mondatot azonnal meghallottam. Ha az égi hang, a Jóisten ad valami útmutatást, arra az ember nem mondhat nemet, gondoltam. S abban a pillanatban – ezt is megtapasztaltam már többször –, mint a zsidók előtt a Vörös-tenger, szétnyílik az út, s az akadályok eltűnnek. Így is történt. Akkoriban a Magyar Katolikus Rádió fölkérésére tizenkét részben, tíz-tíz percben mondtam el a „meséimet”, egyik barátnőm pedig átvette a laptopjára és lemásolta. Így született meg a könyv. Hálával tartozom Richárd atyának, hogy bevezetőt írt hozzá, s hogy a fotóját tehettük a címlapra.
Richárd atya említette, milyen mély lelki barátság fűzte Mensáros Lászlóhoz. Állandó súgója volt?
Igen, amíg élt, mindig engem hívott, ő a színészek között a legjobb barátom volt. Rokonlelkek voltunk, ez hamar kiderült. Laciról mindenki tudta, hogy nemcsak hívő, hanem vallásos is, a nehéz időkben sem tagadta meg hitét. Róla is van egy humoros történetem: vasárnaponként a Rózsák terén lévő templomba szokott járni, ahol volt neki egy megszokott koldusa, aki ott üldögélt a templom küszöbén. Laci minden héten odaadta neki a járandóságot. Egyik vasárnap azt mondja a koldusnak: „Drága barátom, nagy baj van, nincsen aprópénzem!” „Nem baj, művész úr, tudok visszaadni” – így a koldus. Képzeljék el, amint az ország egyik legnagyobb művésze ott áll a templomajtóban, bal kezét nyugtatva sétapálcáján, jobb kezét meg alázattal odanyújtja a koldusnak, aki rakja bele az aprópénzeket…! A kegyelem, a közös hit az embereket mindig összehozza! Emlékszem, milyen életre szóló példát jelentett nekem Tolnay Klári is, ahogy istenhitéről tanúskodott. Ő az elsők között volt, akik megkapták a Kossuth-díjat, s amikor Rákosi elvtárs elvonult előttük, s kezet fogva gratulált nekik, megállt Klárika előtt és azt mondta: „Tolnay elvtársnő, ön annyira nagy művész, hát miért nem tanít a főiskolán?” „Nem lehet, Rákosi elvtárs, én polgári származású vagyok, s nem tudnám a megfelelő szocialista erkölcsre nevelni az ifjúságot. És azon kívül én istenhívő is vagyok.” Mire Rákosi elnéző mosollyal válaszolt: „Istenhívő???!!! Majd elmúlik…!” Most kérdem én, hogy ki múlt el, és mi nem… Én biztos vagyok benne, hogy Klárika azóta megkapta már azt a jutalmat, amit Jézus ígért az embereknek: „aki megvall engem az emberek előtt, azt megvallom én is az Atyám előtt”. Ezek a kiváló művészemberek, akik között dolgozhattam, sokat segítettek nekem is, példájuk máig erősít, hogy az életem hátralévő részében is helytálljak ott, ahová az Úr küld, s tegyem azt, amit Ő kér.