Bárdosy Éva: Isten felé „repülni”
„Segíteni szeretnék abban, hogy az emberek újra és újra visszataláljanak ahhoz az életerőhöz, életérzéshez, amelyet Isten oltott mindnyájunkba, amikor először megmozdultunk anyánk testében” – András Attila jezsuitával beszélgettünk hivatásáról, feladatairól és örökfogadalmáról.
Honnan erednek a családi gyökereid?
Egyszerű székely családból „röppentem ki”. Szüleim, nagyszüleim mind Székelyföldről valók. Apám konoknak is mondható, igazságkereső ember volt. Könnyen feldühödött, ha igazságtalanságot tapasztalt. (Tisztára ellentéte volt az apjának, aki szintén igazságkereső volt, de azt csendesen, nagy nyugalommal tette.) Ám kemény, olykor durvának is tűnő lelke elérzékenyült, ha bajba jutott embereket látott. Nem tudott elmenni koldus mellett úgy, hogy ha volt nála egy kis pénz, ne adott volna neki. Míg ő hangosan kereste az igazságot, addig édesanyám csendben tette ezt teendői kiegyensúlyozott végzésében. Amolyan szemlélődő magatartással volt jelen. Jól kiegészítették egymást. Apám társasági ember volt, rengeteg baráttal, ismerőssel, szerette a mulatozást, a viccelődést. Édesanyám kereste a csendet és a nyugalmat. Mégis jól megfértek. Közös szórakozásuk is volt: csuda jól táncoltak ketten. Hálás vagyok nekik. Úgy hat évvel ezelőtt megkérdeztem édesanyámat, milyen érzés volt neki, amikor először megmozdultam a méhében. Megdöbbent. Már azt hittem, válasz nélkül maradok, mikor hirtelen kibuggyant belőle: „mintha csak egy madár röppent volna fel, fiam”! Azóta is elevenen él ez bennem, visszacsengenek szavai.
Hogyan kezdődött istenkapcsolatod?
Gyerekkoromban sok időt töltöttem anyai nagyszüleimnél, Székely-Pálfalván. Itt tanultam meg nagymamámtól a legelemibb imákat, néha úgy, hogy lefekvés után velem és húgommal imádkozott, máskor meg csak hallottuk, hogy morzsolja a rózsafüzért. Nyaranta pásztorkodással foglalkoztak. Tudtam mihez kötni az evangéliumi elveszett bárányt vagy Jézust, aki a jó pásztor. Láttam, milyen elhagyatottak tudnak lenni a bárányok pásztor nélkül. Láttam nagyapámat, a gondoskodó, jó pásztort. Azt hiszem, első istenélményeim is itt lehettek. Csendes felismerések a természetben. Megfigyeltem a bogarakat, hallgattam a madarakat, élveztem a napsütésben viruló mezei virágok sokszínűségét. A különböző gombák (különösen az őzlábgomba) és erdei gyümölcsök (szeder, málna) is lenyűgöztek. Szerettem a természetben lenni, megfigyelni és észrevenni benne az életet. Jól éreztem magam itt, mert helyemet találtam benne.
Hogy ment a tanulás? Hogyan folyt a kántoriskolában a diákok élete?
Nem voltam sem különleges, sem csodagyerek. Bár a szentelésem körül a templomi nénikék mondogatták, hogy láttuk ezt rajta, ügyes gyermekecske volt. Hát nem volt az! A húgom emlékei is alátámasztják ezt. Ő úgy emlékszik rám, mint az evangéliumbeli fiúra, aki ugyan mondja, hogy igen, bólogat, amikor atyja valamire kéri, de nem teszi meg a világért se. Ilyen voltam. Nem szent és makulátlan, bár életem a plébánia körül forgott: jártam hittanra, kórusra és ministrálni. A ministránsokkal szentmise után pizzázni jártunk, a kórussal fellépésekre, a hittanosokkal meg táborozni. Kézilabdáztam, és a fotózás is érdekelt. Az udvarhelyi plébánián nagyon jó ifjúsági és papi közösség volt. A baráti körömből többen is Gyulafehérváron folytattuk tanulmányainkat, és a papság gondolatával foglalkoztunk. Ami talán a legjobban megmaradt bennem a középiskolás időszakból, az az osztályközösség. Nagyszerű, összetartó csapattá kovácsolódtunk! Rengeteg közös élmény kötött össze bennünket. Tudtunk együtt kirándulni, tanulni, sportolni. Szerettünk olvasni. Képesek voltunk együtt imádkozni. Ezek apróságoknak tűnnek, ám sokkal többet jelentettek, mint gondolnánk. Ugyanezt vélem felfedezni itt, Miskolcon, a jezsuita gimnáziumban. A gyerekek nagyon jó közösséggé formálódnak az itt eltöltött négy, illetve nyolc év alatt. Életre szóló barátságokat kötnek. Ez sokszor csak az érettségi utáni pár évben derül ki. Lassan döbbennek rá arra, hogy egy jó közösséget segítő és támogató közeg elengedhetetlenül fontos a kapcsolatok, barátságok megalapozásához.
Milyen minták, példák vonzottak, kikre emlékszel jó szívvel, kiket neveznél innen visszatekintve mestereidnek?
Számomra egy jezsuitával való személyes találkozás és rengeteg beszélgetés volt, ami arra bátorított, hogy belépjek a noviciátusba. Nemes Ödön szabad lelkülete, embersége és imádságos segítsége sokat jelentett nemcsak jezsuita életem kezdeti szakaszában, hanem később is. A Társaságban hatást gyakoroltak még rám Mustó és Jálics atya lelkigyakorlatai, valamint a rengeteg jezsuita, akik misszióban dolgoztak, és rövidebb- hosszabb időre alkalmam volt velük találkozni. A noviciátusban még nem értettem, ám a Keletről és Nyugatról visszatérő atyák élete automatikusan hordozta egy nemzetközi Társasághoz tartozás érzését. És ez nagyszerű volt. Ilyen közegben többünkben felmerült a misszió gondolata. Így kezdtem én is játszadozni misszionáriusi vágyammal.
Áttekintve eddigi jezsuita életedet, nekem úgy tűnik, szokatlanul „szabályos”. Ritka, hogy valaki ennyire menetrendszerűen teszi meg az alapos és hosszadalmas jezsuita képzés egyes lépéseit. Végigjárhatnánk veled ezeket a lépcsőfokokat gondolatban?
A noviciátus után pár hónapra Budapestre kerültem juniorátusba (a tanuló rendtagok közössége), ahol irodalmat, teológiát és németet tanultam, mert Münchenbe készültem filozófia szakra. Nagyszerű évek következtek Németországban. A tanulmányok, az ottani jezsuita közösség, a németek strukturáltsága, kiszámíthatósága és az egyénnek teret adó szabadsága a mai napig kísérnek. A filozófia évei után jött a gyakorlati év a teológiai tanulmányok előtt, melyet Miskolcon, a jezsuita gimnázium kollégiumában végeztem. Mozgalmas két év volt, rengeteg tapasztalattal, küzdelemmel, növekedéssel és haladással. Nevelőtanárként hirtelen a katedra másik oldalára kerültem. Eleinte nehéz volt úgy együtt lennem a kollégistákkal, hogy közben nem engedhetek meg nekik mindent, megértetve velük, hogy az előírások az ő javukat is szolgálják.
A Távol-Keleten mennyire sikerült belekóstolnod ebbe a számunkra nagyon egzotikus kultúrába és az ijesztően nehéz kínai nyelvbe?
Minden jezsuita életében legalább egyszer megfogalmazódik a misszió gondolata, amikor a lelkigyakorlatait végzi. Ez abból a nyitottságból és nagylelkűségből adódik, amellyel válaszolni szeretne Krisztus király hívására. Az én életemben nem csak egyszer merült fel ez a gondolat. Így alakult, hogy rögtön Miskolc után Tajvanra kerültem az akkori tartományfőnök, Nemesszeghy Ervin atya támogatásával. A keleti két évemet az újjászületés éveinek nevezhetném. Újjászületés, mert huszonnégy évesen pici gyermeknek éreztem magamat. Nem tudtam enni, meg kellett tanulnom használni a pálcikát. Nevet kaptam, amibe nem volt beleszólásom, épp, mint születésemkor. A különbség csak az volt, hogy felnőtt fejjel kellett mindezt végignézni és átimádkozni. Kínában a névadás komoly és hosszú folyamat. Összeül a család apraja-nagyja, hogy a legidősebb tanácsára hallgatva nevet adjanak a család új tagjának. Ez a folyamat esetemben két hónapig tartott, mígnem a harmadik névadást sikeresnek nyugtázta a rendház minden idősebb tagja és a kínai nyelvtanárnők is. Attól a perctől AN DŐ RUÉJ lettem. Beszélni, írni, olvasni sem tudtam. A gügyögő gyereket talán érti az édesanyja. Sokszor éreztem magamat gügyögő gyereknek, aki tudja, mit akar mondani, de valami mást értenek körülötte. Kínai órán a tanárnő megkérdezte: AN DŐ RUÉJ, van-e édesanyád? Azt feleltem: nekem nincs lovam! Mire a tanárnő: de mindenkinek van édesanyja! Majd kontráztam én: nem mindenkinek van lova. Persze két csűrben csépeltünk, hiszen a ló és az anya hangzásban ugyanaz, csak egy pici tónuskülönbség változtatja meg ennyire a szó értelmét. Kínában értettem meg, mekkora kincset hordoz a kereszténység azzal, hogy létezik a megbocsátás. Még akkor is, ha nehéz élni és napról napra művelni, de az európai ember számára ez adott, nem kell kitalálni valami mást helyette. Kínában, és talán a Távol-Kelet egy részén nem létezik ez, illetve ha igen, nagyon új keletű, és a nyugati kultúra hatását sejteti. Mivel nincs megbocsátás, sokkal jobban kell arra figyelni, hogyan érintkezzenek egymással az emberek úgy, hogy lehetőleg ne sértsék meg egymást. Éppen ebből a finom, szívet igénylő empatikus kommunikálásból adódik, hogy a keleti ember inkább a szívében, mint a fejében létezik. Kedvesen mosolyogva, elővigyázatosan próbálják kisütni, mit szeretne vagy mit nem szeretne a másik, ezzel alapozva meg magát a kapcsolatot. A kapcsolatban maradás sokkal fontosabb lesz, mint maga az élet tényszerűsége és adott esetben az igazság. Az európai ember gyakran, és talán túl gyorsan csattogtat az igazság mellett. Ez nem baj, de könnyen előfordul, hogy amikor eléri, amit szeretne az igazság nevében, rádöbben, hogy csak féligazságokat volt képes látni és megfogalmazni. A féligazságoknak eközben rég áldozatul estek a kapcsolatai. Keleten láttam meg azt is, hogy az emberek mennyire másként képesek együtt élni a természettel, mint az európaiak. A keleti ember inkább megbecsüli azt, ami van, az európainak viszont kell az, ami még nincs meg neki. Kell a japánkert, a bonszáj, a különböző keleti virágok, parfümök, fűszerek, a ceylon tea stb. Még ideje sem volt megismerni és élvezni egy növényt, egy virágot, máris kell a következő. Az európai ember épp ezért annak a veszélynek van kitéve, hogy kifárad a mindig más és valami különleges keresésében, és felszínes marad.
Tajvan után hová vezetett az utad?
A teológiai tanulmányok következtek Londonban. Gyönyörű három évet töltöttem Angliában. Élvezetesek voltak az előadások, jó volt a sokszínű közösség. Megismerhettem Walest, Skóciát és Észak-Írországot, minden történelmi komplexitásával együtt. Talán legjobban a skótok nyűgöztek le. Rá kellett döbbennem, hogy nem is olyan „skótok” valójában. Édesapám halála beárnyékolta teológiai éveimet. Elöljáróimtól és lelki vezetőmtől sok segítséget kaptam, ennek köszönhetően megnyugodva álltam George Stack londoni püspökatya elé, aki diakónussá szentelt. Később csábítgatott is, hogy kezdjem meg az ottani kínai közösség vezetését, papszentelés után maradhatnék is az egyházmegyéjében. Mivel mocorgott még bennem a kínai, elgondolkodtatott ez a lehetőség, ám akkor provinciálisom hívásának eleget téve, hazajöttem. Budapesten folytattam tanulmányaimat tanári diplomaszerzés céljából, hiszen kirajzolódni látszott papszentelés utáni első feladatom és helyszíne, Miskolc. Pappá szentelésem is itt történt, és a pedagógia vizsga letétele után elkezdtem a munkát. Kollégiumi igazgató és a jezsuita közösség elöljárója lettem. Hittant is tanítottam, és folyamatosan kisegítettem a plébánián. Ehhez hozzájött még hobbiból a kínai, ugyanis elkezdtünk a Konfucius Intézet közreműködésével lehetőséget biztosítani a nyelvtanulásra azon diákok számára, akiket érdekelt a Távol-Kelet és a kínai nyelv. Lelkesedésemet segítette néhány remek pályázati lehetőség, melynek keretében többször is gyerekeket vihettünk Kínába. Ma már professzionális szinten megy az oktatás a jezsuban. Pekingből érkező anyanyelvi tanárok oktatnak, és a gyerekek évről évre szép eredményeket érnek el.
Mi volt az utolsó állomás az örökfogadalmad előtt?
2013–14-ben mentem terciára. Ez a jezsuita számára az utolsó képzési állomás. A szív iskolájának is szokták nevezni. Utána kész jezsuitaként tekint ránk a Társaság, majd ezt a fogadalomtétellel nyugtázza. Vízi Elemér rendtársammal együtt mentünk Dublinba. Nagyszerű hónapokra tekinthetek vissza. Különleges élmény volt az életemre való imádságos rátekintés, a nagylelkigyakorlat másodszori elvégzése, a skóciai plébániai tapasztalat, amire mindig is szívesen emlékszem, hiszen jókora paphiánnyal küzdő egyházmegyében végezhettem lelkipásztori szolgálatot. Sok olyan kis skót falucska van Észak-Skóciában, ahová pap csak havonta egyszer jut el. Öröm volt látni, milyen szívesen fogadnak mindig. Sokat jelentett Elemér barátsága. Korábban nem voltunk egy jezsuita közösségben, alig ismertük egymást. Ám a reflexiók során kiderült, hogy ugyanabba a középiskolába jártunk, és hogy a közös gyökerekből való táplálkozás milyen nagy kincseket és mélységeket rejt.
Tavasszal tettél örökfogadalmat. Hogy érzed magad jezsuitaként örökre elköteleződve?
Úgy vélem, jezsuitaként mindegy, milyen feladatot bíznak rám. Az a célom a világban, hogy segítsem embertársaimat Isten felé „repülni”. Segíteni szeretnék abban, hogy az emberek újra és újra visszataláljanak ahhoz az életerőhöz, életérzéshez, amelyet Isten oltott mindnyájunkba, amikor először megmozdultunk anyánk testében. Hogy ne céltalanul szálldogáljunk a világban, hanem Őfeléje, és ha van rá erőnk és lehetőségünk, akkor másokat is segítsünk odarepülni Hozzá.