Mihályi Anikó: „Ez a dolgom”

Roboz Etelka nővér (1939) a Segítő Szűz Mária Leányai (Don Bosco Nővérek) rend tagja. Hivatásuk jellegzetes vonása a tanítás, nevelés, amelyben a megelőző nevelési módszert részesítik előnyben. Ennek lényegi eleme az oratórium, ahol a nevelői jelenlét a meggyőzéssel, a szeretet erejével és a Szentlélekkel együttműködve segíti növekedni Krisztust a fiatalok szívében – játékos formában.

A kommunista érában – amikor nem is nagyon lehetett tudni a titokban működő rendekről – kaptad a hívást a szalézi rendbe. Hogyan történt ez?

A Batthyány téri Szent Anna templomba jártam szentmisére, amikor odahelyezték dr. Edelényi István szalézi szerzetest. Az 50-es években az állam nem engedett más csoportosulást, mint a fiúknak a ministrálást, a lányoknak pedig a kórust. Így jelentkeztem az énekkarba. Második vagy harmadik alkalommal az atya félrehúzott, és azt mondta, aki a kórusba jár, annak hittant is kell tanulnia. A Jézus Szíve Népleányok tartottak ott hittan órákat, így bekerültem a nekem korosztályban megfelelő – hetedikes – csoportba. A testvérek nem a plébánián tanítottak, hanem mindig egymás lakására mentünk, születésnapi, névnapi ünnepeket tartottunk, így próbáltuk elkerülni a lebukást. Ezekkel a nővérekkel jártunk Péliföldszentkeresztre lelkigyakorlatra is. 1953-ban, emlékszem, az egyik prédikáció arról szólt, hogy az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Ez szólított meg engem, hogy valahogyan be kellene kapcsolódnom a munkába. Más nővéreket nem láttam, csak a Jézus Szíve Népleányokat, tehát úgy gondoltam, hozzájuk megyek. De amikor jeleztem a főnővérnek szándékomat, azt mondta, hogy állami megfigyelés alatt állnak, most nem tudnak fogadni, két-három hónap múlva jelentkezzek újra. Közben viszont az egyik barátnőmnek az édesanyja a kezembe adta Don Bosco életét. A könyvet nem tudtam letenni. Éreztem, hogy nekem ezt az életet kell élnem. De azt se tudtam, vannak-e nővérek Magyarországon. Kiderült, hogy Edelényi atya szalézi szerzetes. Mivel ő volt a lelki atyám, megkérdeztem tőle, hol találok szalézi nővéreket. Az atya kedvesen válaszolt, hogy nem akart befolyásolni, de imádkozott, hogy szalézi szerzetes legyek.

A szerzetesi fogadalomtételhez hosszú tanulási folyamat vezet, ahol a jelölt megkapja a kellő képzést ahhoz, hogy tudja, vagy legalább sejtse, mire mond igent. Hogyan készítettek föl Téged erre a fogadalomtételre?

A nővérek 1937-ben nyitották meg pesti rendházukat a Kórház utcában. (Ott működött egy időben az OLI.) Csak azért maradhattak ott a rendek megszüntetése után is, mert a kápolnában az egyik nővér elvállalta a takarítást, a másik a kántori teendőket, és így szolgálati lakásként megtarthatták a házat. Ott találkoztam velük először – természetesen szigorú titoktartás mellett: még a szüleimnek sem mondhattam el, hova járok és miért péntek délutánonként. Tizenhét éves voltam ekkor. A nővérek Olaszországban végezték rendi tanulmányaikat, magyar nyelven semmi nem volt meg. A rendi szabályokat olaszból fordították nekem, semmit nem tudtam a kezembe venni, saját magam tanulmányozni. Mindig is éreztem, hogy sok minden kimaradt az én képzésemből…

Aztán fogadalmat tettél…

Igen, 1960-ban. A rendi elöljáró azt kérte, szóljak a szüleimnek. Anyu nem merte vállalni a részvételt, aztán édesapámmal megtiltották, hogy belépjek, mert úgy gondolták, a rendőrség úgyis fölgöngyölíti a rendet, és letartóztatnak. Többé nem hívtam őket. Ők meg azt hitték, már nem járok a nővérekhez. Én azonban minden pénteken náluk voltam.

Ezek szerint Te nem költöztél a nővérekhez a felszentelésed után sem.

Igen, változatlanul otthon laktam a szüleimnél. Közben elvégeztem a tanítóképzőt, Újpestre kerültem. Három év után kaptam egy ellenőrzést a Fővárosi Tanácstól. Éppen Lenin születésnapjára esett az alkalom, én pedig olvasás órán a tananyagot tanítottam, nem beszéltem Leninről. Eltanácsoltak a pályáról. A papíromra azt írták, hogy „klerikális beállítottsága miatt az ifjúság nevelésére alkalmatlan”. Az oktatási osztály vezetője, aki egyébként hívő kommunista volt, behívatott magához, és fölkínált egy könyvelői állást. Hiába mondtam, hogy nem tudok könyvelni, azzal nyugtatott, hogy a kollégák majd megtanítanak. Augusztus 5-én volt a fogadalomtételem, így már megbeszélt elfoglaltságra, kirándulásra hivatkoztam, és kértem, hadd kezdjek később. Majd megoldjuk – volt a válasza. Augusztusban tehát elkezdtem dolgozni. 4-én bejött hozzám az osztályvezető azzal, hogy másnapra szabadságot kapok, menjek el nyugodtan. Az Isten ujja volt ez.

Hogyan lettél matematika szakos tanár?

Egy évig könyveltem, majd nyílt egy új iskola a Fóti úton, oda küldtek tanítani. Az osztályvezető megígértette velem, hogy sem az első, sem a negyedik kerületben nem járok templomba. Tanítottam, de a fegyelmezéssel mindig problémám volt, és akkor elkezdtem az egyetemen a matematika szakot. Arra gondoltam, ha sok feladatot adok a gyerekeknek, nem lesz idejük a fegyelmezetlenségre. Délelőtt az iskolában dolgoztam, délután pedig családoknál tanítottam hittant, illetve miután az atyát kitiltották Budapestről, segítettem a Szent Anna templomban a kórusban.

A szüleid mikor tudták meg, hogy szerzetes vagy?

A mennyországban. Édesapám korán meghalt, 1966-ban, édesanyám ’82-ben. Anyukám szerintem tudta, hogy szerzetes vagyok, de nem beszéltünk róla. Segítette a szaléziakat, a külföldi szerzetesek hozzánk jöttek enni, mi voltunk a vendéglátók.

Te is megtanultál olaszul?

Nem. Persze, nem adnak el, de rendesen nem tudok olaszul. Én olyan kakukktojásnak érzem magam. A nálam idősebbek és a fiatalabbak is mind kint végeztek, és tudom, hogy a többi rendből azokat, akiket titokban szenteltek föl, kiküldték második noviciátusba. Nekem meg azt mondták, nincs erre idő, nyitni kell az új házat, hát csináld. 1990-ben hazajött két nővér Olaszországból, akik tapasztaltak voltak, viszont a magyar helyzetet nem ismerték.

Hogyan indultatok Pesthidegkúton?

1989-ben éreztük, hogy valami nyílik. Ekkor még tanítottam. A másfél szobás lakásomba odaköltözött négy érdeklődő lány, Edelényi atya írt a tartományfőnöknőnek, hogy valamit el lehetne már kezdeni. A tartományfőnöknő eljött hozzánk és megbízott azzal, hogy legyek elöljáró. 1989-ben a bíborosnak kellett igazolnia, hogy már 1950 előtt is léteztünk, tehát hogy élő rend vagyunk. Ezzel a papírral kellett aztán a bírósághoz fordulnunk. Így lehetett elkezdeni a munkát. De nekünk nem volt házunk. Takács püspök úrnak szóltunk, hogy helyet keresünk. Három helyet ajánlott – köztük Hidegkutat. A tartományfőnöknő azt mondta, itt maradunk. 1990 februárjában így kerültünk ide.

Mi vonzott Téged a szaléziakhoz?

A Batthyány téren az vonzott, hogy nagyon odafigyeltek ránk: a családias légkör, az, hogy meghallgattak bennünket, sajátjuknak érezték a problémáinkat. Megfogott Don Bosconak az a gondolata, hogy szerettessétek meg magatokat az emberekkel, hogy általatok megszeressék az Istent. Azt éreztem, hogy azok a társaim, akik odavetődtek hozzánk, az odafigyelés nyomán valóban közelebb kerültek Istenhez. A szalézi atyáknál éreztem a nyitottságot, valahogy mindig megszimatolták az idők jeleit.

Amikor Te lettél a házfőnök, ezt az odafigyelést és nyitottságot valósítottad meg Pesthidegkúton is.

Igen, ezt próbáltam megélni a tanításban is. Nagyon érdekes volt, hogy amikor ’89-ben megérkeztünk ide, kiszálltunk az autóból, a tartományfőnöknő csodálkozva mondta: mennyi fiatal! Körbenéztem, és csak két idős embert láttam, az egyik bottal járt. És nagyon rövid idő alatt tényleg rengeteg fiatal népesítette be a környéket… Július 2-án költöztünk ide, mise után megszólítottuk a gyerekeket, a szülőket, szeptembertől elindítottuk az oratóriumot, és karácsonyra már annyi gyerek lett, hogy nem fértünk el a szobában. Akkor építettük a nagy oratóriumot, meg fölötte a kápolnát. Közösség született.

Megmaradt ez a mai napig?

Közben voltak törések, de a régi közösség a mai napig megmaradt. Amikor visszajöttem Egerből, az egyik imádkozó csoport tagja azzal köszöntött, hogy amikor elmentem, arra kértem őket, hogy a templomot ne hagyják el. Hát mi azóta is jövünk imádkozni – mondta. És jártunk közösen lelkigyakorlatokra Barsi atyához. A gyerekekhez fogadtunk egy óvó nénit, hogy foglalkozzon velük, amíg az elmélkedések tartottak. Ez a csoport azóta is minden ősszel részt vesz a lelkigyakorlaton, és bár a gyerekek felnőttek, többnyire ők is mennek. Lehetnek vagy hatvanan. Kicsit zárt lett a csoport, talán most jó lenne megint az óvodás gyerekek szüleire koncentrálni.

Az oratórium működik most is?

Hála Istennek, igen. Don Bosco álma megvalósul…

Hogyan élitek meg a közösséget? Milyen napirend szerint éltek?

Nehéz összeegyeztetni a közös életet, mert a fiatal óvónő testvérünk reggeltől estig az oviban van, Éva nővér pedig, az elöljárónk, sokat jár Óbudára a szalézi atyákhoz. Sokszor eszembe jut, amit Nemes Ödön atya mondott, hogy milyen nehéz jól dönteni, mi a mi feladatunk, és mire kell nemet mondani. A közösség építését jelenti a közös ima reggel 6 órakor, 7-kor mise, Laudes. Ebéd után szentséglátogatás, közös ima, este lelki olvasmány, rózsafüzér, esti dicséret. Vacsora után „Buona notte” (jó éjszakát) olaszul, megbeszéljük az eltelt napot, a következőt. Naponta kétszer rekreáció is kellene délben és este. Ezt sajnos, nem tartjuk. Néha társasozunk, filmet nézünk. Hetente tartunk találkozót, amikor az elöljáró beszél egy rendi vagy egyházi eseményről. Idén a szabályzat egy-egy pontját vettük végig. Havonta ír levelet a generális anyánk, ezeket is ilyenkor beszéljük meg. Don Bosco arra szoktatta a fiait, hogy havonta tartsanak „jó halál nap”-ot, azaz legyen egy napjuk, amikor rendbe szedik magukat külsőleg és belsőleg is. Ezt mi is megtartjuk: elmélkedünk, csöndet tartunk fél napig, illetve nagyböjtben, adventben egy napig.

Szalézi hivatásodra visszatekintve mi adott Neked erőt a sok küzdelemben?

Valami mély belső meggyőződés, béke, bizonyosság, hogy Jézushoz tartozom, ezt kell csinálnom. Ez a dolgom.