Előző cikk

Bárdosy Éva: Milyen madár ez, mama?

 „A művészet tükrében maradnak fenn korok és azon keresztül megállapítható a kornak a szellemi mivolta, színvonala. Az emberi képességek a szellemi termékekben jutnak kifejezésre és vetítik annak értékét. Ezeknek az értékeknek az összessége a kor képe az utókor számára.” (Gyarmathy Tihamér, 1964)

GyGyarmathy Tihamér festőnk (1915–2005) tavasszal töltötte volna be a százat. Az évtizedeken át „indexre tett” művész otthonában alkotta sajátos, izmusokba nem beskatulyázható képeit, hogy sorstársaival együtt legfeljebb a „Négy világtáj felé” elnevezésű kis magángalériában mutassák be műveiket. 1945 után lett elismert festő, addigi munkái Budapest ostroma során semmivé lettek, de már csupán három év állt rendelkezésére, hogy saját kifejezésmódját megkeresse és a nyilvánosság előtt bemutassa. 1948-ban az Elvont Művészek Csoportját – amelynek alapító tagja volt – feloszlatták, hiszen az absztrakt kifejezési forma nem bizonyult elég „pártosnak”.

Művészi pályája szabályosan indult. A főiskolán Vaszary János tanítványa lett, s a külföldi tanulmányai során – első önálló kiállítása is Párizsban volt – megismert művészek közül leginkább André Breton hatott rá. Itthon eleinte az Európai Iskola izmusokat és a magyar múltat egyszerre vállaló irányvonalával kacérkodott, de rövidesen másféle ösvényre lépett az avantgárd berkeiben. Absztrakt alkotásain a színes és szürke vonalak, térben egymásba hatolva mélységeket sejtetnek valamiféle belső dinamizmustól mozgatva. Nem pusztán a geometriai idomok és háttereik színei teremtik meg ezt a hatást bennünk, sokkal nagyobb szerep jut képein a fénynek. A fény világítja meg a színeket is, amelyek nemcsak összefüggés-rendszereket, hanem a tér különös élményét hozzák létre.

Gyarmathynak nem kellett egészen a rendszerváltoztatásig várnia az őt megillető elismerésre. A hatvanas években Varsó törte meg a jeget, azután lassan elkezdték itthon is kiállítani műveit (többek között a Körmendi Galéria soproni termében; szülővárosának, Pécsnek 120 képet adományozott; állandó kiállítása lett a Magyar Nemzeti Galériában). Érdemes művész, majd kiváló művész elismerést kapott a népi demokráciától a nyolcvanas évek második felében, 1990-ben a Kossuth-díjat is elérte. Éppen akkor, amikor hetvenöt évesen tudatosan letette az ecsetet. Szóban forgó kis olajképe – a Játék-emlékek – a Magyar Nemzeti Galériában látható.

Az 1955-ben festett Játék-emlékek technikailag tökéletesen beillik a hol figuratív, hol nonfiguratív, vonalakkal, árnyalatokkal, fényekkel áttetszővé és térhatásúvá lett művei közé. Gyermekkönyvek művészi illusztrációi között találkozhatunk hasonlóval. Ez a kép is magán viseli a gyermekrajzok játékosságát, naivitását. Tettem is egy próbát. Hétéves unokámmal hosszasan, komolyan szemléltük a képet. Ő úgy látta, hogy a festmény egy játékvárost ábrázol az esti sötétségben, az ablakokban világossággal. A kép középpontjában, a játékkockákat idéző háttér előtt egy furcsa, mozdulatlan élőlényt látunk. Leginkább madár lehet, valamilyen mesebeli madár, szokatlanul méretes, mint a strucc vagy a kazuár, félni mégsem kell tőle, szelíd és segítőkész. Boglárkában egy konkrét mese történéseit is felidézte: aranyifjítószóló madárnak nevezte egy mese nyomán. Furcsállta, hogy a madárszerű mesefigura két lába becsületére válnék egy paripának is.

Álomszerű, egymásba fonódó, egymásból következő emlékek az egykori gyermekszobából vagy játéksarokból. Mutassuk meg nyugodtan a mai gyermekeknek is! Ők majd segítenek még jobban megérteni.