P. Szilczl Dóra: Hit generáció

Amióta világ a világ, a generációs vonalak töréseket jelentenek, és a két oldalon állók közötti megértés nehezen működik. Egy kérdés azonban nem változik: az emberi viszonyok más hálózatában felnövő fiataloknak hogyan tudjuk a hitet átadni?

aA generációk váltják egymást. Ebben semmi meglepő nincs. Ma már azonban nevük is van: X, Y, Z. Ez utóbbi a legifjabbak megnevezésére szolgál. Ők az 1995 után születettek, a mai kamaszok. A generációelmélet kitalálói szerint a generációkat nagyon hasonló, ám az előzőekétől igencsak eltérő világszemlélet és értékrend jellemzi. Míg korábban a generációk közti különbségek emberöltőnyi léptékben változtak, addig most a technológia és kulturális átalakulás gyors üteme végett a generációs hasadékok 15 évre csökkentek. Ennyi van az Y és Z-k között. Míg az X az ő szüleik korosztálya.

Helyzetkép

Az egyetemen tanítva néhány éve döbbenten eszméltem rá, hogy míg korábban a szakmai tudás megszerzése jelent meg hallgatói igényként, addig mostanában egyre többször keresnek meg a diákok életvezetési kérdésekkel, osztják meg velem nehézségeiket. Évek óta az előadások mellett egy másik szinten is folyik a képzés: a szívekben. Ha életemből, házasságomról, gyereknevelésemről mondok egy példát, látom, hogyan isszák magukba a szavaim. Szükségük van a vezetésre, mivel nincsenek fix irányjelzők, nincsenek közösen, mindenki által vallott értékek, amelyek biztonságot, kiszámíthatóságot jelentenének. Csak példák vannak. A probléma az, hogy többnyire rosszak, negatívak – így még inkább keresi ez a nemzedék a kapaszkodókat. Ezt hívják orientációs válságnak. Válság, mivel a biztonság vágya még ha űrként is, de ott van mindenkiben. Az űr betöltéséhez felkínált tartalmak sokfélék, a választás egyre bizonytalanabb végkimenetelét tekintve. Fogódzók kellenek, hogy ne sodorja el őket az ár.

A kallódó fiatalokról szóló történetek mindig mélyen belém szántottak. Elszomorít, amikor azt hallom, hogy a szülő nem tud mit kezdeni kamasz gyermekével és elintézi, hogy lemondhasson szülői jogáról, vagy hogy a fiatalok a karácsonyt egy kocsmában együtt töltik, mert a szülők nincsenek otthon (wellnesselnek). Ilyenkor mindig megállok egy percre és elgondolkodom azon, mit is csinálunk a jövőnkkel, azaz a fiataljainkkal? Milyen minta az, amit átadunk? Miként fogják ezek után a maguk családi környezetét kialakítani ennyi sérüléssel a hátuk mögött? Az orientációs válság mellett a másik teher, amit cipelniük kell, az az elvetettség.

A büntetésnek számos formája létezik. A legsúlyosabb a szeretetmegvonás. Ennek ugyanis a legrombolóbb a következménye. Elhidegülést okoz a két fél között. A szeretetlenség pedig elvetettséget szül. Nem véletlen a kapcsolatból kapcsolatba menekülés, hogy megéljék a pillanatnyi törődés, a szeretet örömét, morzsáját. Érzik, küzdeniük kell minden csepp szeretetért. Ebből fakadóan igyekszik a mostani generáció minél nagyobb egoval a színen palástolni, hogy belül kiéhezett a jó szóra, érintésre, dicséretre. Páncélt, védőfalat von maga köré, de végül a szíve záródik be. A legnagyobb baj, hogy a végén nem is látja, hogy a fallal, amellyel a világot akarta kizárni, valójában önmagát zárta be. Ezeknek a börtönöknek a kinyitása nehéz feladat. Az iskolák tele vannak elvetett, sebzett, hibás énképű kamaszokkal. A sebzettség védekezést szül, a világ pedig számtalan technikát, eszközt kínál számukra ehhez: drog, ital – hogy csak a legnépszerűbbeket említsem. Menő akar lenni, hogy megérezze az elfogadást, a valahova tartozás érzését, s ennek érdekében képes feladni belső meggyőződéseit. Átlép az értékeken, mert csak egy számít: hogy értékeljék.

Ezért is tartom problematikusnak, hogy ezt a generációt mindig a másik generáció szemszögéből ítéljük meg. A tanárok, a szülők – akik mind az X generációból valók – az ellehetetlenült emberi kapcsolatokról, a médiatechnológia uralmáról, a nemtörődömségről, a céltalanságról, a tanulás elleni lázongásról beszélnek. Megfontolandóak a médiakutató McLuhan szavai, melyeket az 1960-as években írt le: „Ha a tanárok alámerülnének az elektronikus technológia örvényében, akkor az elefántcsonttornyot szempillantás alatt modern irányítótoronnyá változtathatnák.” Ez a generáció ugyanis média-, és nem írásközpontú. A vizualitás, a látás dominanciája jellemzi, szemben a jelenlegi oktatási technikákkal, melyek elhangzó szó alapúak. Képek, filmek, példák ragadják meg a figyelmüket. Másságuk ellenére viszont ugyanúgy keresik a modern keretek között az élet élésének lehetséges módjait, ahogy annak idején mi, X-k tettük. Próbálva reagálni a világ és környezetük kihívásaira.

Hiszem, hogy Isten ki tudja szeretni a fiatalokat ebből a fogságból. De mit tudnak kezdeni ezzel a szeretettel a kamaszok? Olvastam, hogy istenképünket az apánkkal való viszonyunk határozza meg, egészen személyes istentapasztalatunk kialakításáig. Milyen nagy felelősséget ró mindez minden apára! Úgy kell szeretniük gyermeküket, hogy azok megérezzék belőle, hogyan is szereti őket az Isten. Hiteles, az élet minden területét átható, elfogadó szeretet ez. Ennek gyakorlása sokszor nem könnyű, jól tudjuk, az esetek többségében csak kegyelem. Valahogy a feladat mégis ez: tükrözni Isten szeretetét. Olyan, mint amikor az apa repülőzteti kisgyermekét a térdén tartva, a gyerek úgy érzi, száll kitárt karokkal. Megszólal: apa látom a szemedben a szemem, s az apa azt válaszolja: én is a tiédben az enyémet.