Hojdák Annamária: Hívő nagyi – hívő unoka?

Talán mindenkinek ismerős a kép: a nagymama belép a templomba játszóruhás, iskoláskorú unokájával. Mutatja neki: ez a szentelt víz, így kell térdet hajtani; üljünk be a padba, ne hangoskodj… A gyerek megszeppenve kicsire húzza össze magát a hideg, nagy templomban, és kívülről látva az ember elgondolkozik: van ennek így értelme? Rögzül a gyermekben ennek nyomán bármi pozitív?

Amikor keményebb dió…

Érthető, ha egy nagyszülő úgy érzi, élete fontos részét képező vallásosságát szeretné átadni az unokájának. De ha a szülők nem vallásosak, fokozott tapintatossággal, minden erőltetés nélkül jó eljárnia. A gyerek számára az elsődleges nevelődési közeg (kiskamasz koráig) a két szülő, a nagyszülők hatása ehhez képest általában másodlagos. Vagyis a nagyszülőnek át kell éreznie, hogy a gyerek számára a vallásosság első körben csak egzotikus, bonyolult szokásrendszer. A nagyi fokozatosan bevezetheti őt a maga különleges világába, de bevonódottságot – vagyis keresztény attitűdöt – várni az unokától nem szerencsés, hiszen ő végső soron nem ebből jön. Erkölcsi állásfoglalást tenni pedig majd csak kamaszkora végén fog tudni, mikor eljut az identitásképzés korszakába.

„Nyilván nagy felelősség és lehetőség a nagyszülő számára, hogy pótolja a hiányzó vallási nevelést, ha a szülők ezt elmulasztják, és erre lehetőséget adnak – mondja dr. Somogyiné Petik Krisztina pszichológus. – A nagyszülő szerepének fontos aspektusa a szülői nevelés kiegészítése minden téren – kapcsolat, kötődés, élmények tekintetében stb. Akkor van gond, ha a szülők korlátozni szeretnék a nagyszülői hatáskört. Elméleti szinten itt ütköző szempontok vannak: a nagyszülő nem veheti át a nevelői felelősséget a szülőktől, és nem nevelheti az unokákat a szülők ellen, ugyanakkor megmutathat valamit a saját világából, hitéből is – leginkább a példájával, viselkedésével, jóságával, és a gyermek kérdéseire adott őszinte, meggyőződéses válaszaival.”

A gyermek számára akkor lehet pozitív élmény a nagyi vallásos nevelése, ha Istent sosem kell félelmetesnek, számonkérőnek látnia; nem fenyegetik a „Jóisten” mindent látó tekintetével, vagy a büntetésével holmi csokicsenést, vázaleverést követően. Az imádságot is akkor szeretheti meg a kicsi, ha az érdekes: nem kötött, inkább szabad, bensőséges, személyes – és nem túl hosszú.

Ha a nagyszülő nem is ért egyet a szülők világmagyarázataival, esetleg életmódjával, ezt semmiképp se tegye szóvá a gyerek előtt. Nagy terhet róna rá azzal, ha a szeretett személyek közötti ütközőpontnak kellene éreznie magát.