Timár Dalma: Az avulás útján

Nagy Tamás, a Szomjúság témával hirdetett XVII. Faludi Nemzetközi Amatőrfilmszemle és Fotópályázat nyertese a magányos, elfelejtett terek és tárgyak őrzője. Ahol régen nyüzsgés volt, de ma már a madár sem jár: ő ott van. A rozsdahalmok közepén meglátja az életet, a mocskos kút falán a pálmafa rajzolatát.

N T.: Építészmérnök vagyok, jelenleg anyagvizsgáló-szakértőként dolgozom. A rajz lehet a kapcsolódási pont a fotózással, mert építészmérnök is a rajz miatt lettem. A fotózás mindig is érdekelt, de csak 2007 környékétől kezdtem el vele aktívabban foglalkozni. Bármi, ami régi és érdekes, próbálom megörökíteni, Borsodban az ipari táj vonz leginkább.

Miért az „üres gyár” a fő képtémád?

Emberek ezrei nyüzsögtek ezekben a komplexumokban. Néhány éve megszűntek, ott maradt parlagon minden terület, sokszor értékes épületekkel. Ma már a természet kezdi őket visszahódítani, s persze sokan el is tulajdonítanak belőlük tárgyakat. Mindennek ellenére is, hogy ezek mozdulatlanul ott vannak, még mindig folyamatosan változnak. Leginkább így, ahogy megörökítem, látszik, hogy egyik évben még ott van valami, másik évben nincs. Az egyik évben még egy kis cserje nő, másik évben már egy fát látunk. Az ózdi gyár területén egy régi öltözőben még húsz év elteltével is ott függ a munkás kabátja éppúgy, ahogyan oda felakasztották. Minden megáll az időben, én utazok vissza.

Milyen történetet mond el neked a fotópályázatra beküldött sorozatod?

Azokat a képeket tavaly tavasszal fotóztam egy gyártúra során. Ekkor volt egy jó pár hely, ahova életemben először juthattam be. A képek helyszíne a régi erőmű és a finomhengermű épülete volt. Tele volt érintetlenül maradt tárgyakkal, munkáskabátokkal, mintha még holnap is jönnének dolgozni az emberek. Nagyon érdekes. Azért is fotózok, mert szavakkal nehéz ezt elmagyarázni. Az ott használt száz éves berendezések nagy részét pillanatnyi anyagi haszon reményében szétvágták. Volt, akinek ezek a gépek jelentették az életét, ismerték minden rezdülését. Ott együtt élt az ember a géppel, függtek egymástól, most pedig ez hirtelen szertefoszlott. Az utolsó előtti képen például a ceglédi kanna, amelyben ott olajat tároltak, még egyben van, a sorozat végén pedig már össze van törve. Itt ér véget nemcsak a gyár története, hanem a kohászok története is.

Miért tartod fontosnak, hogy ezeket megörökítsd?

Sokszor barangolok Borsod megyében, számomra ez az ország egyik legszebb területe. Van hegyvidék, dombvidék, az Alföld is ott ér véget. Nagyon szép, ugyanakkor maguk az ipari üzemek régen rengeteg ember megélhetését biztosították. Most ennek az ellentettjét tapasztaljuk, csak a nyomort látni. A hírek miatt is negatív a benyomás erről a térségről, de sokszor maguk az ott élők is csak a rosszat tapasztalják. Azért akarom ezeket megörökíteni, hogy az emberek felfedezzék, mennyi érték van itt, s ehhez épp elegendő, ha kicsit másképp állnak hozzá a kérdéshez. A fotómat megtekintő hátha felfedezi azt, hogy érdemes ezekre a helyekre elmenni, nemcsak a Bükkben van látnivaló, hanem kinn a városokban, a házakon és csendes környezeten túl, a romos dolgokban is megvan a szépség, ott rejlik az érték.

Biztosan láttál már munkád során is olyat, amit szívesen fotóztál volna.

Egyszer egy régi laborba látogattunk el, tele volt lombikokkal. Az általános iskolai kémiaszertár jutott az eszembe. Évek óta nem üzemel, az eszközök ott vannak a félhomályban. El is képzeltem, hogy milyen szép fotókat lehetne ott készíteni, sajnos akkor csak egy gyors ízelítőt kaptam belőle. Máskor a Márkushegyen voltunk, az utolsó mélyművelésű szénbányában. Igazán nagy kihívás volt lenn jó fotót készíteni. A por, a fények és ami körülvesz, izgalmas hangulatot teremtenek: érdekes ott az emberekkel beszélni, látni amit csinálnak azokkal a nagy gépekkel. A bányászok olyan helyen dolgoznak, ahova más még látogatóba sem kíván menni, ők meg szeretik csinálni. Ezek a fotók, mint ahogy a többi is, sokszor csak emlékek magamnak, hisz pont a bezárások miatt, ha „akkor” nem örökítem meg, valószínűleg már nem lesz rá több lehetőségem. Egyébként sokszor van olyan, hogy lefotózom a témát, és csak otthon veszem észre, hogy ott mellette van egy másik, ami talán sokkal érdekesebb is lehet.

Milyen különbséget látsz egy amatőr és egy profi fotós hozzáállásán?

Nyilván a profi hivatásának tekinti az egészet. Magamon azt vettem észre, hogyha nagyon muszájból fotózok, az általában nem sikerül, tehát kell a belső késztetés. A profi ezt már tudja kontrollálni, mi kell s mi nem, de lehet, hogy nem lesz olyan mélyreható a kész fotó. A téma közelsége is számít. Érdekes párhuzam, hogy pont a pályázat után, Benkő Imrének nyílt fotókiállítása Budapesten. Rengeteget fotózott Ózdon, csak fekete-fehérben. Persze ő még akkor is tudott készíteni képeket, amikor a gyár még üzemelt, s a városban is nagyobb élet volt. Sajnos a megszűnést is dokumentálta, de a mai napig visszajárt és fotózott. Nekem az ő munkája rengeteg ihletet adott, megerősített abban, hogy érdemes ezzel foglalkozni.

Minden évben nagyon népszerűek a sajtófotó kiállítások Budapesten. Szinte sokkolóan hatnak a negatív történetű képek, a pozitívak persze annál inspirálóbbak, boldogítóak. Mit gondolsz arról a vizualitásról, amivel manapság találkoznak az emberek? Milyen képi úton szembesülni ma a valósággal?

Ha egy történés vagy bármi csak egyszerűen lenne bemutatva, azon átsiklana a néző. Ha a kép már egy kicsit is megdöbbentő vagy „jobb az átlagosnál” látványban, akkor ott megáll az ember egy pillanatra. Persze aztán visszacsöppen a maga kis valóságába és megy minden ugyanúgy tovább. Vagy nem, merthogy megváltozott a hozzáállása. Teljesen más értékekre helyeződött a hangsúly. A lényeg, hogy meg kell legyen az emberekben az igény a maradandóra, a régire, hisz hiába vannak jó fotók, ha nem nézi, nem akarja megnézni azokat senki. Nyilvánvalóan mindez attól is függ, hogy miből mennyit mutatnak az embereknek, mert nagyobb mennyiségnél valószínűleg befogadóbbakká válnak.

Mit tapasztalsz: az időseket, a régi gyármunkásokat hogyan érinti ez a valóság?

Nyilván rosszul, hisz abban a korszakban nőttek föl, sokan egy teljes életet ledolgoztak az üzemben. A már nyugdíjasokat inkább csak elszomorítja, de akit még aktív korban ért a leépítés, hiába folytatná, nincs hol. A gyári munkát végzőket szinte nem is lehet átképezni. Legalábbis nagyon nehéz. Az, aki kőkemény fizikai munkát végzett, vagy nagyon specifikus gyártási folyamaton dolgozott, nem biztos, hogy egy elektronikai üzemben tudná végezni a dolgát. Van, aki érti mi zajlott le, van, aki nem is akarja. Kiszolgáltatottakká váltak. A fiatalok csak azt látják, hogy semmi sincs. Erősen motivál, hogy megismertessem velük is ezeket a nagy értékeket, és hogy van mire büszkének lenni. Attól, hogy az ország keleti csücskéből, Borsodból jöttél, nem vagy semmivel sem kevesebb. Régen még onnan szolgálták alapanyaggal az országot, az itt dolgozó emberek rengeteg értéket hoztak létre, s ezt nem kellene elfelejteni, hanem inkább építkezni belőle.