Patsch Ferenc SJ: A magány: belső utunk része

Ha nem is gyakran tesszük szóvá, bizonyos fokig talán kivétel nélkül mindannyian átélünk elkülönültséget, izolációt, egyedüllétet. Egyetemes emberi tapasztalatok ezek; s az sem garancia ellenük, ha állandóan temérdek ember vesz körül: bizony, sokan élnek társadalmi-társasági életet, s közben magányosabbak a csillagoknál… Ám talán van a magánynak olyan dimenziója is, amely a belső út része, amelyre tehát maga Isten hív…

VALAMIT SZEMÉLYES SZINTEN…

Elkerülhetetlen, hogy aki papként, lelkipásztorként dolgozik, ne szerezzen tapasztalatot a magányról. Úgy tűnik, ez életünk velejárója: hacsak nem zárkózom elefántcsonttoronyba, lehetetlen, hogy ne érintsenek meg mások fájdalmai. Amikor lelki dolgokról beszélgetek, mások életét hallgatom, a magány legtöbbször az együttérzés révén lopódzkodik közel a szívemhez. Például olyan hajadon leányok belső világán keresztül, akiknek – harmincas éveik vége felé, vagy negyvenes éveik elején – még nem sikerült férjhez menniük és nagyon vágyódnak a párkapcsolatra. Megeshet persze, hogy statisztikailag nem ez a leggyakoribb „eset”; egyszerűen csak én válok itt az átlagosnál érzékenyebbé… Mert minden meghallgatásban a legnagyobb kihívás ebben áll: képes vagyok-e elfogadni saját tehetetlenségemet? Mit kezdek a ténnyel, hogy nem tudok segíteni? Mert minden magányos nőt végülis nem vehetek feleségül! A kihívás tehát egyszerűen az, hogy „kibírjam” a segítői helyzet feszültségét: teljes empátiával befogadni, meghallgatni a magánytól szenvedőt, anélkül azonban, hogy azzal hitegetném – őt vagy magamat –, hogy meg tudom oldani a problémáját. Ehhez nagy énerőre és belső stabilitásra van szükség. És persze hitre is: amiként ő, én is bízhatok abban, hogy a szenvedők panasza eljut Isten füléig. Lehetetlen, hogy éppen ő, aki hallja a szegények és özvegyek panaszát (Iz 10,2), ne figyelne a magánytól gyötrődők imáira is! Hiszen semmi sem történik velünk véletlenül; életünk egészének értelme, hogy minél egyenesebb úton jussunk el az Ő színe elé. Az Istennel való találkozásra persze nem azonnal válunk alkalmassá: az út nemegyszer sok-sok szenvedésen át vezet. Mióta szerzetes vagyok, személyesen csak egészen ritkán érintett meg a magány érzése (sokkal gyakrabban inkább az egyedüllétre való vágyakozás). Viszont még egyházmegyés pap koromból pontosan tudom, mit is jelent: egy átdolgozott nap után egyedül lemenni a konyhába, és vacsorára megkenni magamnak egy vajas kenyeret… Ez bizony a papi élet kemény oldala: a plébánosok gyakran a vasárnap délutánok magányától gyötrődnek, amikor (majdnem) mindenki más meleg családi körben pihen, regenerálódik egy hosszú munkahét fáradalmai után, mi pedig – mint egy kicsavart felmosórongy, vagy mint egy kivérzett seb – lelkileg kimerülten és sérülékenyen esünk haza a délelőtti misék, gyóntatások embert próbáló hányattatásai után. Senki sem képes állandóan adni; bizony ki kell tudni alakítani a pihenés és feltöltődés kultúráját! Sokak számára a legelemibb papi magányt az a helyzet jelképezi, amikor – mondjuk karácsonykor, éjféli mise után – holtfáradtan kerülünk haza, s nem vár más, csak a hideg plébánia… De legyünk reálisak: a magány korántsem számít papi privilégiumnak.

TÁRSAS MAGÁNY: ANTROPOLÓGIAI MEGKÖZELÍTÉS

Az a véleményem – s minden eddigi élettapasztalatom is ezt támasztja alá –, hogy a magányosság mélyen antropológiai tapasztalat. Úgy értem, egyáltalán nem a vallásos élet sajátossága (sőt, talán abban viszonylag ritkább is). Bizonyos mértékig együtt jár az emberi élettel úgy általában. Nemrég egy lelki beszélgetésben hallottam egy drámai mondatot: „Csalódtam a feleségemben.” Már nem emlékszem, hogy mi is volt a közvetlen kiváltó ok; hiszen annyi lehetőség adódik. Mondjuk, mert nem képes otthon rendet tartani, én pedig utálok hazajönni a piszkos és rendetlen lakásba; esetleg gyötör a féltékenységével; vagy éppen nem úgy neveli a gyerekeket, ahogy reméltem… stb. Persze a nők és az asszonyok is átélnek ehhez hasonló csalódásokat, s azt hiszem a férfiaknál nem is ritkábban! Mert időről-időre ilyet is hallani: „Ez nem az a férfi, akihez valaha feleségül mentem!” A csalódás és magány fájdalma ilyenkor szinte süt a szavakból: hiszen eleinte olyan kedves volt, figyelmes és romantikus; most pedig türelmetlen, kiabál; trágárul beszél; esetleg erőszakos is, vagy egyszerűen csak nem bírja eltartani a családot… stb. Bizony, nagyon sokan élnek egyfajta univerzális magányban, akár a legszorosabb emberi kapcsolatokon belül is – mert elhagyatottság ellen még a kívülről oly meghittnek tűnő család külsőre jól mű ködő struktúrái sem szolgálnak ellenszerül. A magány lehet akár a hétköznapi élet legfeltűnésmentesebb velejárója is; annak ellenére, hogy házastárs és gyermek vesz körül bennünket, vagy éppen az ismerősök, munkatársak, az ügyeletes „legjobb barátok” és „barátnők” egész serege.

VALLÁSOS MAGÁNY? – PSZICHOLÓGIAI ÉS EGZISZTENCIÁLIS SZEMPONTOK

Talán sokak számára ijesztően hangzik, mégis fontos elismerni: a dermesztő egyedüllét és magány érzésétől nem mentesülnek a vallásos emberek sem. Talán nem kellene meglepődnünk ezen: hiszen a keresztfán maga Jézus Krisztus is döbbenetes elhagyatottság-tapasztalatot élt át! Ha van történetileg hiteles jézusi ige (ún. ipsissima verba) az evangéliumokban, hát az „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem!” (Mk 15,34; Mt 27,46) felkiáltás biztosan ezek közé tartozik. Mert az ősegyházban ilyet senki sem talált volna ki magától, hacsak nem hallotta volna a saját fülével… Nincs kétségem persze, alighanem nagy különbség van aközött, hogy valaki vallásos módon éli-e át az egyedüllétet, avagy reménytelenül magányos: hiszen imádkozni akkor is lehet, ha Isten látszólag süket a szavaimra. Sőt, talán az ilyen ima a leghitelesebb; amely egyfajta „hiten túli hitből” fakad… Bizonyítani persze nem tudom, de valahogy úgy hiszem: aki mély és személyes istenkapcsolatra jutott, ritkábban érzi magát egyedül. Az ima – mint valami jótékony burok – fenntart, átfog, és körülölel: egy magasabb értelem-összefüggésbe állítja az életemet. Naivitás volna azonban tagadni, hogy szerzetesházakban, kolostorokban is élnek nagy magányosok. A szerzetesi életbe persze rendszerint nem így szoktunk belevágni: mielőtt valaki elkezdené, általában repes a szíve: tele van pozitív elvárásokkal és magas érzelmi hangoltsággal az új életszakasszal kapcsolatban. A legtöbben – mi tagadás, kissé naivul – így gondolkodnak: „Zavartalanul boldog életet fogok élni a szerzetes testvéreimmel, teljes lesz köztünk a harmónia, maradéktalan boldogságot és állandó megelégedettséget tapasztalok majd az életemben…” A naiv remény már-már a mennyország képét idézi: „Isten mindig közel lesz hozzám, érezni fogom a jelenlétét, és ez az, ami maradéktalanul boldoggá tesz majd.” Csakhogy a földi élet még nem a mennyország – bizony, egy szerzetesrendben sem! Néha az az érzésem, ha előre ismertük volna a magány és egyedüllétérzés azon fokát, amit szerzetesként némelyek drámai mélységben kényszerülnek átélni, aligha vállalkoztunk volna a szerzetesi életre… De vajon van megoldás? Vezethet innen is tovább az út?

MEGTISZTÍTÓ MAGÁNY: SPIRITUÁLIS MEGKÖZELÍTÉS

Úgy látom, hogy van a belső életben egy további lépés, amire – a kolostor falain belül és kívül egyaránt – mindnyájan meg vagyunk híva. Mert a magány kérdésének létezik egy harmadik, spirituális szintje is. A dolog szerintem összefüggésben van magának a szenvedésnek az emberi és keresztény életben betöltött szerepével – értelmével vagy értelmetlenségével. A lényeg: magány és szenvedés szerintem azért van, hogy megtisztítsanak bennünket. Isten üdvösségtervében az a szerepük, hogy érleljék a szeretetünket. Hiszen ha csak a barátaimat, vagy életem nagy szerelmét szeretem, ugyan mivel büszkélkedhetek? Ez nem számít nagy dolognak; megteszik sokan az Isten nélkül élők közül is! De ha szeretem a férjemet vagy feleségemet azután is, hogy csalódtam benne; ha elfogadtam őt minden hiányosságával együtt (a rendetlenségével, a hirtelen haragjával, képtelenségeivel is); ha próbálok minduntalan és megmegújulón kitartani a kiengesztelődés állapotában; ha újra és újra felszítom a bennem pislákoló szándékot a megbocsátásra (akkor is, ha a másik alkalmatlan arra, hogy megfeleljen az elvárásaimnak), akkor rendületlenül haladok előre a szeretetem tisztulásának és érlelődésének útján. Ez pedig egyúttal folytonos önfelülmúlást is jelent: szeretek, de nem azért, mert nekem jól esik, vagy mert viszonzást kapok érte (például, mert mások kifejezik irántam hálájukat), hanem egyedül Érte. Istenért. Az ő szerelméért próbálok élni, még ha azt nem is tapasztalom. A magány és a szenvedés tehát – ebből a (spirituális) szempontból – nagyon is fontosak a lelki úton…

ERKÖLCSI MAGÁNY: MINDEN HITELES MISZTIKA KRITÉRIUMA

Az önmeghaladást gyakorló spiritualitás, a fenti értelemben, már a misztika körébe tartozik. Hiszen a lelki életben eljöhet a fordulópont, amikor már nem tehetünk semmi többet annál, minthogy megadjuk magunkat Istennek. Egyetlen radikális aktussal még átengedhetjük neki az irányítást, mintegy a karjaiba vetve magunkat; a saját erőfeszítéseinkkel nem jutunk többé előre. Az imaéletben kifejtett minden további aktivitás legfeljebb egy dologra irányulhat: hogy igyekezzünk nem akadályozni az ő működését. A gyengéd figyelem iskolája ez, amellyel megpróbálhatunk rendelkezésre állni, jelen lenni az ő átalakító kegyelme számára. Ez minden – és nem is kevés… Sőt, a legtöbbünktől szinte túl sokat is követel! Aki ugyanis rálép a belső ima útjára, elkerülhetetlenül magányosságra ítéltetik. Hiszen az intenzív rendelkezésre állás során olyan döntések is megérlelődhetnek, amelyeket nem oszt a „közvélemény”. Nem értenek és nem követnek többé. Az önmagunkhoz, s a szívünk mélyén lakó Istenhez való hűség, a belső autonómia ára szinte megfizethetetlenül magas: leggyakrabban elszigeteltségben és magányban mérik. Aki többé nem tekinti magát a kollektívum (bármiféle „mi”) részének, az rákényszerül, hogy a saját útjára lépjen. Nincs más választás. Ebben az értelemben mondja a francia misztikus Simone Weil: „Óvd a magányodat!” És még valami, amit ritkán hangsúlyoznak, bár fontos lenne. Az erkölcsiséget a magam részéről minden hiteles misztika kritériumának tartom. Ismerek olyanokat, akik mély imaéletet élnek, de bizonyos erkölcsi normákat (már) nem tartanak magukra nézve kötelezőnek. Úgy vélik, régen túl vannak ezeken; hiszen „kinőtték” már a szűkös, „kezdőknek való” kereteket. Micsoda tévedés pedig! A misztika sohasem törli el, inkább beteljesíti a moralitást. Állandóan és minden fokozatában feltételezi azt, miközben a magasrendű erkölcsi lét egyre természetesebbé válik a lelki életben előrehaladó számára.

VÉGSZÓ HELYETT: MAGÁNYOS FOHÁSZ

Talán még egy utolsó gondolat tartozik ide. Úgy vélem, az Istentől való elhagyatottság tapasztalata is része lehet a krisztuskövetés misztikájának. Ezt többen tapasztalják, mintsem gondolnánk – és nem csak a szerzetesek közül! Olyan emberek jutnak el ide, akik egész életükben mély és elkötelezett istenkapcsolatra törekedtek; most pedig egyszerre úgy érzik, mintha légüres térbe kerülnének. Isten mintha végleg eltűnt volna: nem segítenek a korábban végzett jámbor gyakorlatok; mintha értelmetlenné válna minden felé való törekvés – bár az imát elhagyni mégsem akarják. Ez az „érzékek éjszakájának” állapota. Ha már nem elégítenek ki a „vallásos” gondolatok s az érzelmek lobogása eltűnt, ha az ima „szárazzá” és keménnyé vált, de az egész személyiség fokozatosan egyre több szeretetet és jóságot sugároz környezetére, az illető belépett ebbe az éjszakába – vagy legalábbis közeledik ahhoz. Talán ismeritek Teréz anya élettörténetét. Lelki naplóját a 20. század egyik legmegrendítőbb misztikus dokumentumának tartom: nehéz olvasmány, kizárólag „haladóknak”… Arra bizonyság, hogy Isten olyan közel jöhet hozzánk, hogy fénye immár mindent elvakít. De itt már nem adhatok útmutatást – tapasztaltabbaknak kell szólniuk. Talán csak egy fohászt még, végszónak. Azért imádkozom, hogy Isten vezessen mindannyiunkat (ha kegyes, és megengedi: engem is). S ne hagyjon letérni a belső útról. Adjon magányt, ha kell; de kegyelmet is az erkölcsi tartáshoz – hisz napnál világosabb: semmi sem a mi érdemünk! Engedje követni a belső iránytűt, az útmutató vonzást, mellyel Isten pókhálónál is finomabb szálakkal, a szeretet kötelékeivel fűz magához (Oz 11,4). És vonzzon, ezután is, gyengéden, ellenállhatatlanul. Ő vezessen minden emberi értelmet, legmerészebb várakozásainkat is meghaladó titkainak közelébe. Hogy végül – mi, méltatlan vendégek – helyet foglalhassunk a lakomán, mely egyedül képes feloldani mindenki magányát a Jézus Krisztussal való közösségben.