Horváth Árpád SJ: Megállás és csodálkozás

Nem mellékes, hogy milyen módon és milyen szemszögből nézünk a világra. Csodálatos távlatokban lehet részünk.

hHáttal megfesteni egy embert a kompozíció központi figurájaként igen merész vállalkozás volt. E szokatlan ábrázolási módnak köszönhetően a figyelem nem annyira az emberre, mint inkább a lélegzetelállító látványra irányul. Mintha mi magunk is ott helyben részesei lennénk e mármár áhitatatra hívó csodálatos térnek: a szemünk előtt feltárulkozó fenséges természetnek. A kulcs e festmény alapvető üzenetéhez azonban mégiscsak a nekünk háttal álló ember. Nem tájképről van itt szó. Mindenesetre a festő jól érzékelteti az arányokat: az ember a fenséges természet kiemelkedő jelensége, a csodálat azonban alapvetően a természetben rejlő erőnek és rendnek szól, ami felemeli és megtartja az embert. Ebben a festményben minden benne van, ami a romantikus életérzésről elmondható.

Caspar David Fridrich a korai német romantikus festészet talán legkiemelkedőbb alakja. Már életében nagy ismertségnek örvendett. Az első festők egyike, aki már nem mecénásainak köszönhetően, hanem festői alkotásaiból igyekezett megélni. Egyszerű sorból származott, a nép öntudatos fia. És ez szintén új, éppen a romantika korára jellemző jelenség. A romantika ugyanis értelmezhető úgy is, mint a felvilágosult arisztokrata műveltséggel szembeni reakció. Caspar David Fridrich ki nem állta a magát császárrá koronázó és az ész diadalát a világ határáig elvinni szándékozó Napóleont, aki éppen e festmény elkészülése idején hódította meg a festő szülőföldjét, az akkoriban Svédországhoz tartozó német Pomerániát. A zakatoló ipari forradalom kora ez, az ész (és a pénz) nevében a természettől elidegenített ember nyomorúsága egyre nyilvánvalóbb. Mindezzel szemben fordul a romantika vissza a természethez: a romantikus ember szeretné, ha a természet tisztának vélt rendje újra meghatározó lehetne az ember életében. A romantika hisz az ősi rendben, bölcsességben, ami ott lappang az emberi szívben, az egyszerű nyelvben, énekekben, mesékben, tehát a népi kultúrában. A romantikus életérzéshez hozzá tartozik a hazaszeretet is.

A vándor a ködtenger fölött című festmény 1818-ban készült, a hamburgi galériában látható. A mély álmából viszonylag későn ébredő német identitás meghatározó kifejezése. Nem mellékes, hogy a természetre csodálkozó vándor sétapálcával, egyszerű sötétzöld, korabeli ruhában látható, ahogy akkoriban a németek (és nem a franciák) jártak. A vándor a sziklán áll, a hit szimbólumán. Az embert voltaképpen a hit emeli a természet fölé, a hit tart meg és tár fel olyan távlatokat, amelyeket a természet felvilágosult (pusztán az észre támaszkodó) kutatása, ami belevész a részletek tanulmányozásába, soha nem sejthet meg. A hit segítségével láthatóak a valóság ködjéből kiemelkedő csúcsok, mint ahogy az is, hogy a föld és az ég valójában összeér. A vándornak természetesen borzas a haja, mint minden romantikus festményen, ami szintén a szabadság, a spontaneitás, az elragadottság egyféle jelének tekinthető. És nem mellékes mozzanat e festmény alapvető üzenete szempontjából az sem, hogy egy vándort látunk. Mindannyian úton vagyunk, részei a természetnek, de ha megállunk, ha rá merünk még csodálkozni a világra, amibe a hit emel be minket, lélegzetelállító távlatokban lehet részünk.