Görföl Tibor: Egyházi magány és egyházi közösség

„Jézus magányosan halt meg, ezért a tanítványok, akiknek a jelenében nem volt jövő, szintén csak magányosak lehettek. Nekünk, akik már egyaránt ismerjük a húsvétot és a nagypénteket, Jézus halála utólag a győzelem fényében jelenik meg. Ezért paradox valóság a miénk: a kereszt közössége, amely azt az ellentmondást rejti magában, hogy egyszerre jeleníti meg a legbelsőbb magányt és a legbelsőbb közösséget. És csakis az ilyen közösség lehet igazán keresztény.”

A MAGÁNY AZ EGYHÁZBAN: AZ ALAPÍTÁS MAGÁNYA

A fenti szavakkal Dietrich Bonhoeffer szerencsés módon eloszlatja azt a téves látszatot, hogy a kereszténység problémája egyszerűen azonos a közösség problémájával, hogy a kereszténység elsődlegesen közösséget kínál az embernek és úgy helyezi be „Isten népébe” az egyént, hogy biztonságos, de legalábbis határozott körvonalú társadalmi közeget kínál számára. Mivel nincs olyan képződmény, amelyen ne lennének felismerhetők eredetének és kialakulásának vonásai, nyilván az egyház esetében is megfigyelhetőnek kell lennie az eredetalkotó eseményének jelenlétét és továbbélését tanúsító jellegzetességeknek. Ha pedig az egyház eredetét nem felszínes módon a problémamentes, felszabadító, egységet szervező és különbségeket áthidaló pünkösdben jelöljük meg, hanem a nagyon is problémás, már-már nyomasztóan súlyos és az elszenvedőjét mérhetetlenül izoláló keresztben, akkor máris komolyabbnak mutatkozik az egyházi magány és az egyházi közösség viszonyának kérdése. Az egyházi élet és a magány viszonyát teológiai igénnyel komolyan vevő kevesek közé tartozik Hans Urs von Balthasar, aki a kérdésnek szentelt terjedelmes (és kevéssé ismert) írásában pontosan az egyház születésének eseményére hivatkozva teszi azt a legtöbbünk fülének szokatlanul csengő kijelentést, hogy „az egyház a lényegénél fogva a magány helye”. (Einsamkeit in der Kirche 265.) A kezdetek kezdete már eleve a legteljesebb egyedüllétben valósul meg: az angyallal váltott szavai során Mária a teljes emberiségtől elszakad, elsüllyed körülötte a világ, senkitől nem kérhet tanácsot, és pontosan az emberi életnek abban a vonatkozásában lesz osztályrésze a fokozott magány, ahol normális esetben a legteljesebb közösség valósulna meg két ember között: gyermekének születésével kapcsolatban. Aztán a fia, aki semmiféle ismert emberi szereppel és kategóriával nem volt meghatározható, vagyis már a léténél fogva elkülönült minden embertől (hogy magasabb síkon egységben tudjon lenni mindenkivel), fokozatosan beavatódik a teljes elhagyatottságba, amely a halál küszöbén, a kertben végzett belső küszködésében válik először kézzelfoghatóvá. Kiteljesedni természetesen a kereszten fog, ahol „a sokakért” egyvalaki abszolút magányossá, Istentől és az emberektől elhagyatottá válik.

A kereszten elszenvedett magány belsőleg (bár titokzatos módon) közösségi természetét nemcsak a húsvét előtti Jézusnak az a Jánosnál olvasható figyelmeztetése igazolja, hogy bár eljön az óra, amikor „magamra hagytok”, „én nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van”, hanem azok a szimbolikus gesztusai is, amelyeknek a kereszt alatt állók a címzettjei. Hans Urs von Balthasar azért is csodás alakja a közelmúlt kereszténységének, mert az ateizmussal folytatott viták, az istenbizonyítások erőfeszítései és a társadalomtudományi közeledések hosszúra nyúló időszaka után végre volt bátorsága és ízlése ahhoz, hogy elsősorban az újszövetségi események mélyén rejlő teológiai értelem kifejtésére vállalkozzon: az egyházi közösség teljes magányból fakadó eredetével kapcsolatban is ezzel szolgál, kiemeli ugyanis, hogy a kereszt alatt álló anyjától eltávolodva és a tanítványt fiúul ajánlva Jézus az anyaság új formáját kínálja fel számára, s a tanítványtól elszakadva a közösség új módját biztosítja neki. „E ponton kézzelfoghatóvá válik, hogy az egyház a magányból születik, nemcsak úgy, ahogyan az önállósuló eredmény az okából, hanem úgy, hogy az ok folyamatosan jelen az eredményében. A magányos Jézus ugyanis olyan közösséget fűz egybe (Máriát és Jánost), amelyben két ténylegesen elhagyatott ember kerül egységbe egy elhagyatott szavára: az egész gyümölcse, a létrejövő közösség pedig sem ekkor, sem a jövőben nem vonatkoztathat el mindhármuk elhagyatottságától.” (Einsamkeit in der Kirche 261.)