Előző cikk Következő cikk

Bárdosy Éva: Testvéri szolgálat

Póta László jezsuita testvér 2014. január 26-án távozott el közülünk. Élete utolsó tizenegy évét a pilisvörösvári Szent Erzsébet Otthonban töltötte, ahol saját betegségét, fájdalmát legyőzve, fáradhatatlanul segítette a körülötte élők mindennapjait.

KAMASZKOR, BÖRTON, FOGADALMAK

Póta László testvér 1931. október 31-én született Mezőkövesden, hat testvérével együtt itt is nőtt fel. Édesanyja sokat imádkozott, a környék lakói is sokszor kértek tőle közbenjáró imát. Mezőkövesden két templom van, Pótáék a Kistemplom közelében éltek, ahol jezsuiták lelkipásztorkodtak. László testvér is tagja lett az egyik ifjúsági csoportnak, amelyet Deák Bárdos Lénárd atya vezetett. Tizenhatodik évét töltve elszegődött a budapesti Manrézába, amely lelkigyakorlatos házként és noviciátusként szolgált. A lelkigyakorlatozók körüli teendőket (takarítás, felszolgálás stb.) látta el, s közben mintegy beleszokott a testvér-jelöltek csoportjába is, úgy, hogy 1949-től már hivatalosan is jelöltnek számított, egy évre rá pedig magára ölthette a talárist.

Mivel már 1950-et írtunk, nem sokáig tartott számára ez a „szabályos” szerzetesi állapot. Mikor a többiekkel együtt Jászberénybe hurcolták, kisebb csoportokban elhagyták a kényszer-tartózkodási helyet, és László testvér visszatért Mezőkövesdre. Egyik bátyját követve Budapestre ment a Csepeli Vasművekhez, onnan rendi elöljárója utasítására néhány hónap múltán a Mária utcai templomhoz került sekrestyésnek. Egy bizonyos stencilgép körül szított mesterséges „bűnügy” egyik vádlottjaként fél évre elítélték, bár a bűntény az ítélet megfogalmazása szerint is csak „feltételezhető” volt. A büntetés ideje alatt kemény télben kellett csákánnyal kiszednie a földből az ott maradt burgonyát. A krumpliföldről tavasszal az inotai építkezéshez került. A rabság végén egyik emberséges börtönőre így búcsúzott tőle: „Kistisztelendő úr, gratulálok. Egyházi emberként kitartott ilyen körülmények között is.”

Sajnos, nem sokáig szívhatott „szabad” levegőt, mert hamarosan behívták munkaszolgálatosnak. Miskolcon építkezéseken dolgoztatták, utána a badacsonytomaji kőbányába vitték. Lelkileg soha nem tudták megtörni, mert mindig tisztában volt ártatlanságával, és feltétlenül hitt abban, hogy van Valaki, aki ezt még nála is jobban tudja.

A börtön és a kényszermunka közötti hónapokban történt, hogy Póta testvér nyolcnapos lelkigyakorlat után letette szerzetesi fogadalmait. 1954-es szabadulása után egy kórházban dolgozott húsfeldolgozóként, eközben szakácsvizsgát tett.

AZ ÚJVILÁGBAN

Ilyen előzmények után került 1956. december 1-jén Nyugatra. Először Bécsben töltött két hetet, majd Linzbe küldték, egy olyan lelkigyakorlatos házba, mint a zugligeti Manréza volt, ahol kamaszkorában dolgozott. Két éven át főzött néha száz emberre is naponta, de amikor megtudta, hogy munkája fejében mindössze egy ember ellátását adják ingyen a földalatti magyar rendtartománynak, áthelyezését kérte elöljárójától. Így lett László testvérből kanadai állampolgár. Québecből Montrealba, onnan Torontóba utazott, ahol már két magyar jezsuita várta, akik átvitték Hamiltonba. Ez volt az első állomáshelye az újvilágban. Ott tanulta meg a nyelvet a sekrestyési teendők ellátása, és a bevásárló körutak során. A ministránsokkal is ő foglalkozott. Történelmi pillanat részeseként elvégezte a harmadik probációt El Pasóban. A szerzetesi hivatás elmélyítésére és az elköteleződés végleges megújítására szolgáló jezsuita képzési formát akkor szervezték meg először testvérhivatásúak részére is.

Ezután kezdte meg László testvér azt a sokrétű szolgálatát, amelynek során annyi minden kivirágzott a keze között. Visszatért Torontóba, ahol szintén a sekrestye, a bevásárlás és a ministránsok irányítása várt rá. Torontóban magyar iskola is működött szombatonként. Ennek irányítása is az ő feladata lett, s a létszám a kezdeti hatvanötről háromszázhatvanra nőtt. Az emigráns magyarok gyermekei tanultak ott magyarságismeretet, anyanyelvükön írniolvasni, magyar történelmet, földrajzot, népi szokásokat stb. A hűséges magyar családok szívvel-lélekkel és anyagi javaikkal folyamatosan támogattak minden jó ügyet.

Póta testvér lelki nyugalma, empátiája jó hatással volt a pszichés betegekre, és a helyüket általában nehezen találó bevándorlókra is. Idézem az ő szavait: „Olyan gyámoltalan az ember egy vadidegen helyen, főként, ha nem ismeri a nyelvet, a szokásokat. Nem tudom, hány ezer mérföldet tettem meg azok alatt az évek alatt a repülőtérre és vissza a városba, a konzulátus, a hivatalok, a lakásszerzések ügyében fáradozva, hogy egy-egy honfitársamnak, egy-egy magyar családnak könnyebb legyen az újrakezdés az idegenben. A tisztviselők, az ügyintézők is nagyon előzékenyek voltak velem mindig, megbecsülték az önkéntes munkát, hiszen az ő dolgukat is megkönnyítettem. Sok barátot szereztem így anélkül, hogy nagyon számon tartanám őket.”

HAZATÉRVE

Így folytatódott ez a szolgálat a nyolcvanas évek végéig, amikor az emigráns magyar rendtartományban megcsillant a hazatérés lehetőségének reménye. A testvér 1990-ben már itthon volt, s rövid Mária utcai szolgálat után az átépített Sodrás utcai rendház minisztere lett, de megfordult ő a többi, akkor már működő rendházban is. Mindenkire volt gondja: a rendtársaira és a világi munkatársaira is mindig figyelt, mindenkinek segített. A házban a javítások megszervezése, lebonyolítása is az ő feladata volt, de a nagy kert gondozása, a virágágyások, a rózsatövek, a bokrok, gyümölcsfák gondozása, a gyümölcs szedése, feldolgozása, a házban lakó rendtagok utazásainak szervezése is…

A kanadai magyar családokkal továbbra is ápolta a kapcsolatot. Eördögh András atya, a magyar jezsuiták fáradhatatlan építésze és László testvér folyamatosan támogatták egymást. Így volt ez a pilisvörösvári idősek otthona építése közben is, amelyet Manhertz Erzsébet, az újvilágbeli magyarok körében Sister Elisabeth néven ismert szerzetesnő kanadai magyar falujának mintájára építettek. Az otthon lakói között vannak Kanadából hazakerült idős magyarok is, akik László testvér személyében itthon is erős támaszra leltek. S végül, amikor már a saját egészsége is erősen romlott, az élethossziglan végzett munka már felőrölte erejét, maga is Pilisvörösvárra költözött.

Ott is mindvégig megtartotta szorgos életének bevált szokásait. Korán kelőként már hat órakor a kápolnában zsolozsmázott. Reggeli után végiglátogatta azokat, akik már nem hagyhatták el az ágyukat, de kérték a szentáldozást. Az otthonban lakó papokat akarta ezzel is kímélni, mert náluk még mindig könnyebben mozgott. Az otthonlakók körében végzett szolgálatai fájdalmasak is voltak számára, hiszen a leépülést nemcsak átélni, de végignézni is nehéz.