Nemeshegyi Péter SJ: Nem vagyok egyedül

A keresztény ember életében fontos, hogy a magányban találkozzék Istennel. Számtalan példát találhatunk erre a Szentírásban is.

AZ EMBER TÁRSAS LÉNY

A Biblia szerint az embert Isten társas lénynek teremtette. Ezt, a maga módján, mindkét teremtéstörténet kiemeli. Az első teremtéstörténet szerint az Isten „az embert saját maga képére teremtette; férfinak és nőnek teremtette őket” (Ter 1,27). Tehát az ember a férfi és nő kettősségében és kölcsönös vonzódásában lesz „Isten képmásává”. A második teremtéstörténet ugyanezt a gondolatot dramatikus jelenetekkel fejezi ki: Isten „megalkotta az embert a föld agyagából és az orrába lehelte az élet leheletét” (2,7), és aztán a paradicsom kertjébe helyezi őt. A sok „látni szép” és „róla enni jó” fák között sem érzi azonban igazán jól magát az ember. Ezt megállapítja Isten is, mondván: „Nem jó, hogy az ember egyedül van”. Ennek orvoslására az Isten „alkot az embernek hozzá illő társat” (2,18). E társ pedig nem más, mint az asszony, akit az ember bordájából formál az Isten, és odavezeti az emberhez. Az ember pedig, meglátva az asszonyt, boldogan fölkiált: „Ez végre csont az én csontomból és hús az én húsomból”, és „egy testté lesznek”, mint férj és feleség (2,21–24).

Ez a naiv történet mély igazságot fejez ki: az emberek egymás iránti kölcsönös szeretetében tükröződik az Isten, aki maga a szeretet. Valaki ezt így fogalmazta meg: „Az egy mint egy, nem szeretet. A kettő mint kettő sem szeretet. A kettő mint egy: szeretet!”

A férfi és nő szeretetközössége a családban az ember „társas lény”- természetének alapformája. Ezt a „társas lény”-természetet pedig tovább hangoztatja a Biblia azzal, hogy az Isten egy népet választ ki magának, amelynek főparancsként az istenszereteten alapuló kölcsönös felebaráti szeretetet adja.