Kóczián Mária: Isten tekintetével

Hogyan lesz hitélmény egy komoly betegség? Mi a különbség a börtön magánya és a magány börtöne között? Mitől lesz élő, másokat is gazdagító a papi hivatás? Merre próbálja Ferenc pápa vezetni az Egyházat? Takáts István papként, napi munkája során sokszor szembesül ezekkel a kérdésekkel.

Takáts István négyévesen került családjával Veszprémbe. Pannonhalmán tanult, majd két év budapesti teológia után Róma következett: a Collegium Germanicum et Hungaricum és a Pápai Gergely Egyetem. Bakonybeli szolgálata után már nyolcadik éve a veszprémi Padányi Biró Márton Katolikus Iskola és kollégiuma, a Davidikum lelki igazgatója. Tanít a veszprémi és a szegedi Hittudományi Főiskolán, a phd-dolgozatát írja.

Kilenc évig éltél, tanultál Rómában. Nem volt nehéz hazajönni?

Itáliában meg lehet tanulni az élet szeretetét. Ott van a tenger, a sok finom étel, az emberek, akik szeretnek örülni, mesélni, egymás társaságában lenni. A természet szépségén túl a kulturális örökség is lenyűgöző. Nagyon sok jó emberrel találkoztam a világ minden részéről, mexikóival, portugállal, japánnal. A nagyszerű élmények ellenére mégis éreztem, hogy idegen, sokszor magányos vagyok Róma nyüzsgésében. Mielőtt hazajöttem volna, a rektorunk búcsúzóul azt mondta, hogy nincs rossz hely vagy jó hely, ahová kerülhetünk, mert mindenhol Krisztus vár bennünket. És ez igaz! Isten minket is küld másokhoz, és hozzánk is küld embereket. Mindig meg lehet találni azokat, akiket szerethetünk, akik minket szeretnek, akik hordoznak, segítenek. 2005-ben Csesznekre kerültem plébánosnak. Első ránézésre túl nagy feladatnak tűnt, mert a plébánián már három éve nem lakott senki. Szelelt az ablak, rogyadozott a tető, lyukas volt a kazán, és a Bakonyban elég kemény hidegek vannak. De hamar jött segítség, azoktól, akikre akkor szükségem volt.

Mivel foglalkozol lelki igazgatóként?

Diákmisék, személyes lelkivezetés, lelkigyakorlatok várnak rám nap mint nap. Elsősorban a diákoknak és a tanároknak próbálok segíteni. Ám ha szükséges, a gyerekeken keresztül megtalálnak a családok is: keresztelek, esketek, temetek. Ez közvetve vagy közvetlenül csaknem háromezer embert jelent.

Nem érzed néha szétszakítva magad?

Sokszor arra gondolok, hogy jó lenne többet focizni, pingpongozni, túrázni a gyerekekkel, fontos lenne többet jelen lenni köztük. Pannonhalmán nagyon jó, hogy a diákok egy egész szerzetesi közösséget szólíthatnak meg. Az iskolai, kollégiumi munka itt Veszprémben is hatékonyabb lehetne, ha egy nagyobb papi közösség hordozná a gyerekeket.

Mi az, amit igazán fontosnak tartasz átadni a gyerekeknek?

A fiatalság az élet szeretetéről, intenzív megéléséről szól. Érzelmileg azonban nagyon el tudnak magányosodni. Gyakran mondom a gyerekeknek, hogy Isten választása az élet választása. Az, hogy „életetek legyen és bőségben legyen”, kulcsmondat. Isten semmi jótól nem akar megfosztani, semmi jóról nem akar lebeszélni minket. Meghív bennünket, hogy a nehéz helyzetekből, ahová bezárjuk magunkat a harag, az irigység, a sértődöttség, a hazugság, a reménytelenség, a félelem által, onnan kiszabaduljunk. Istennek néha valóban fontosabb a boldogságunk, mint saját magunknak! Mi belakjuk, megszokjuk életünk reménytelenségét, pedig Isten örömre hív! Olyan jó Böjte Csaba atyától megtanulni a mindennap megélhető hármas örömet: a létezés örömét, amikor pl. egy forró nyári napon nagyot úszom a Balaton simogató vizében, amikor hálát adok, mert van kezem, lábam, tüdőm, amikor ráébredek, milyen gyönyörű itt minden! Aztán az alkotás örömét, hiszen nem egy befejezett világot kaptunk, és általam is lehet szebb, gazdagabb! És végül a megtérés örömét, hogy nem kell „börtönben maradnom”, hogy lehet az életemnek új kezdete! A gyerekek fogékonyak erre.