Horváth Árpád SJ: A magány megnyilatkozásai

kKezdetben volt a kapcsolat. Mindennek elején, ami lett, amivé váltunk, ott van egy tekintet, egy gesztus, egy szó, amiből remény, szeretet, élet fakadt. Még ha néha a világba dobva, elhanyagoltan vagy elhagyatottan érezzük is magunkat, egészen és kizárólag a saját erőnkre támaszkodva nem is tudtunk volna emberré válni. A szeretet az, ami alapvetően meghatároz minket, az érzelmi és szellemi kötődéseink nélkülözhetetlenek, teljesen behálózzák a lehetőségeinket. Az ókori görögök úgy tartották, hogy a rendezett társadalom keretein kívül nem is lehetséges az emberi élet. Aki a poliszon kívül él, az vagy állat, vagy isten. Esetleg barbár. Ami tehát emberré tesz, az a kapcsolat, hogy nem maradhatunk meg önmagunknak, hogy képesek vagyunk odaadóan és felelősséggel élni, hogy mi magunk is szeretni vagyunk képesek.

Annyi elmagányosodott ember, mint éppen manapság, a modern és posztmodern korban, talán sohasem volt. Egymás mellett szorosan élő emberek is lehetnek szörnyen magányosak. Az elmagányosodáshoz az elidegenedés vezet, amikor valamilyen oknál fogva elveszítjük az őszinte kapcsolatot saját lehetőségeinkkel, illetve elsorvadnak odaadó kötődéseink a környezetünkhöz. Felpörgött civilizációnk számtalan veszélyét hordozza annak, hogy kapcsolataink elszáradjanak, hogy kötődéseink felületessé váljanak, hogy az elképzeléseink és a vágyaink a virtuális terekben ragadjanak. Például a sok munka, bizonyítási kényszer, a folytonos megfelelni akarás borítékolhatóan légvárakat eredményez. Mint ahogy a különböző szenvedélybetegségek áldozatai is rendszerint fölszámolják a szellemet és lelket megtartó kötődéseket.

A magánynak azonban vannak önként vállalt formái is, olyan keretei, amelyek az emberi elidegenedéshez képest éppen ellenkező előjellel bírnak. A tudatosan vállalt magány jellegzetes formái ismertek voltak már az antik keresztény korban is, a remeték, akik elvonultak „a világ hívságai” elől a sivatagba. A sivatagi atyák azonban a magányukat éppen a találkozás reményében élték meg: egyrészt a csendben megnyilatkozó Istennel reméltek odaadó kapcsolatba kerülni, másrészt, magányukat az ókor szerzetesei egyféle szolgálatnak is tekintették, a sivatagban ugyanis a lélek harcait vívták, távol tartva ezzel a sötét erőket a városban élő szeretteiktől. Ismeretes a Názáreti Jézus negyvennapos elvonulása is a pusztába, mielőtt nyilvános működését megkezdte volna. A lelkigyakorlatos házak magánya is voltaképpen az elmélyülés, az önmagunkkal és az Istennel való találkozás helye. Mint ahogy a napi rendszeres imádságé, a lelket emelő olvasmányoké, vagy a meghitt ünnepeké, amikor tudatosan kiszakítom magam a fontos dolgok kihívásainak áradatából és a lényegesre figyelek. Így alakulhat ki bennünk a lélek belső tere, amelyben a magány megszólal, és Isten hangját ismerhetjük fel benne.