Előző cikk Következő cikk

Bárdosy Éva: Közös magány

A karthauzi rend az egyetlen olyan szerzetesrend, amely egy szigorúan szemlélődő élet késő középkori eszményével ma is élő tud lenni. „Fáradozásunk és hivatásunk elsősorban az, hogy a hallgatásban és a magányban találjuk meg Istent” – olvashatjuk a rend regulái (életszabályai) között. (Statútumok 12,1).

aA karthauzi rend alapítója, Szent Brúnó (1032–1101) korának nagy tudósaként Reimsben tanította a teológiát és a hét szabad művészetet. Visszariadt az egyházban is bőségesen tapasztalt visszaélésektől, ezért fogadalmat tett, hogy elhagyja a világot, és remeteként Krisztust fogja követni magányban, vezeklésben és szegénységben. Bár nem értett egyet a sivatagi remeték rideg magányával, de radikális életmódjukat megfelelő ellenszernek találta mindazzal szemben, ami környezetében egyre inkább kínozta. Olyan életformára törekedett, amelyben az egyéni ima csendje és a közösségi istentisztelet gyümölcsei kiáradnak a rászoruló emberiség egészére, a cella magányát pedig nem megtöri, hanem kiteljesíti a közösség. „A cellai szerzetes (kórusszerzetes) Krisztus példája szerint pap és áldozat lesz egyszerre, Istennek kedves illatáldozat és a közösség által az Úr szolgálatával részesedik Szívének kimeríthetetlen gazdagságából.” (Statútumok 3,8) Ezeket a szabályokat nem Brúnó alkotta. Ő csak néhány elvet szögezett le az első hat „karthauzival” együtt, akikkel a franciaországi Grenoble mellett lévő La Chartreuse hegység egyik völgyében telepedett le 1084-ben. Nemsokára további férfiak csatlakoztak hozzájuk, megnőtt a közösség létszáma és a La Grande Chartreuse, a Nagy Karthauzi Kolostor lett a karthauzi rend anyakolostora, és a rend innen kapta a nevét. A szigorú életmód ellenére a rend a kezdeti nehézségek után gyors terjedésnek indult.

A karthauziak számára fontos, hogy senki ne uralja a közösséget, ezért minden kolostornak csak perjele (priorja) lehet, akit a többiek választanak. Az apáti méltóságra nem volt soha szükségük. Brúnó igyekezett a testvéreknek is becses helyet biztosítani, hogy fogadalmukkal ők is lehetőséget kapjanak a teljes jogú részvételre a karthauzi közösség lelkiségében. A bencés rend egyik reform-ága szerette volna magába olvasztani őket, de Brúnó ennek is ellenállt. Ő nem akart új rendet alapítani, tehát a chartreuse-i ötödik perjelt, Guigo-t tekintik alapítónak, mert ő foglalta írásba azokat a szabályokat, amelyekre vonatkozólag egy 1688-ban keltezett pápai bulla ezt jelentette ki: „Cartusa numquam reformata, quia numquam deformata.” (A karthauzi rend soha nem szorul reformra, mert soha nem torzul el.)

Ez így igaz, hiszen amikor A nagy csend című dokumentumfilmet nézzük, szükségképpen az is eszünkbe jut (mert bizonyára a rendező-operatőrnek, Philip Gröningnek is eszébe jutott), hogy ez a rend nagyon sokat megőrzött érintetlenül a középkorból. Ugyanakkor mégis vannak mai fiatalok, akik küldetést éreznek az ősi falak és szabályok közé zárva járni Jézus Krisztus nyomában. Pedig hozzájuk csak elvétve juthat el egy-egy kivételes e-mail, sosem kapnak sms-t, és nem tudják, mire képes egy okostelefon. Ha régi barátaiktól levél érkezik, elolvashatják, de válaszolniuk nem szabad. Csak a családjuknak írhatnak néhány levelet egy évben, közvetlen hozzátartozóik évente két napra meg is látogathatják őket. Moré István, akinek fia is erre az életre kapott hivatást, elmesélte, hogyan is telnek a karthauzi szerzetesek mindennapjai.

A CSEND ES A MAGÁNY KERETEI

Egy karthauzi kórusszerzetes napja akkor kezdődik, amikor mi pihenni térünk. 22.40-kor kelnek, hogy énekelve elimádkozzák a két-háromórás olvasmányos imaórát, amelynek végén a reggeli dicséretet is eléneklik gyönyörű gregorián dallamokon. Ezt megelőzően már mintegy négy órát alvással töltöttek. A zsolozsma után ismét alszanak egy keveset, hogy 5.40-kor újra közös imával dicsérjék Istent. Reggelizni nem szoktak, ezért a napot szemlélődő imádsággal folytatják a konventmiséig, amelyet negyedórás közös ima előz még meg. A nap során egyéni imák, tanulás, tudományos és kézi munka váltják egymást. Ez a napirend a karthauzi pátereké, a testvéreké (frátereké) egyben-másban eltér ettől. A kolostor területén minden páternek külön kétszintes házacskája van. A lakótérben kis kápolna, íróasztal, könyvespolc, alvóhely, mosdó, az alsó szinten pedig a műhely, tüzelőraktár stb. kap helyet. A tüzelőt a szerzetesek maguk aprítják fel, azzal táplálják telente a szobát fűtő kis kályhát. Ajtó vezet a ház előtti kicsiny kertbe, oda is kimehetnek levegőzni vagy kertészkedni, mikor az idő engedi.

A szolgálatos testvér közben bekészíti számukra a napi élelmet egy erre rendszeresített nyíláson. Ez az ablakféleség az úgynevezett Avemaria kamrába nyílik, amely afféle zsilipként működik a szerzetesek cellája és a közös folyosó között. A nevét arról kapta, hogy míg ezen a szobácskán áthalad a cella lakója, elmond egy Üdvözlégy Máriát. Hétköznap egyedül étkeznek, azt eszik, amit a lábosban találnak. Áldás egy-egy közösség számára, ha hozzájuk kerül egy jól főző testvér, aki a vegetáriánus ételeket ízletesen tudja elkészíteni, mert a húsevésre még V. Orbán pápa sem tudta „rákényszeríteni” a karthauziakat. Délután folytatódik a délelőtti menetrend. A vacsora télen szűkösebb: egy kis kenyér és valami meleg ital. Este hétkor aludni térnek a karthauziak. Ünnepnapokon oldódik a cella magánya: közösen étkeznek a refektóriumban, s beszélgetniük is szabad. A pihenőidő része a társalgás, és hetenként egyszer kettesével sétálni indul a közösség. Az alkalmi pároknak nemcsak szabad, kell is beszélgetniük. Mindenről, ami csak foglalkoztatja őket. A környező természet is lenyűgöző, és az évszakok változásával ezerszínű szépségét mutatja meg a szemlélődésben jártas szempároknak.

A cikk teljes terjedelmében A Szív /márciusi számában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.