Mihályi Anikó: „Beszéljük ezt meg”

„Öt vagy hat éves koromban egyszer csak elkezdtem nagyon félni, hogy mi lesz velem az iskolában. Hiszen én balkezes vagyok. De a nagymamám megnyugtatott: Petőfi is balkezes volt. Így aztán Petőfi után, a nagymama közvetítésével, költő lettem. Nem volt más választásom” – írta magáról
Kántor Péter 2006-ban. A költővel képekről, szavakról és életről beszélgetünk.

Kántor Péter 1949-ben született Budapesten. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán szerzett diplomát angol–orosz, majd magyar nyelv és irodalom szakon. Különböző gimnáziumokban tanított kisegítő tanárként, külső lektorálásokat végzett az Európa Könyvkiadó számára. Az 1970-es évek óta publikál verseket, ugyanekkortól fordít angolból és oroszból verseket és prózát. A 80-as években irodalmi szerkesztőként dolgozott a Kortárs folyóiratnál, a 90-es években néhány évig gondozta az Élet és Irodalom versrovatát, 2013-ban az ÉS tárcistája volt. Legutóbbi kötetei: Trója-variációk (2008), Megtanulni élni (Válogatott versek, 2009) Köztünk maradjon (2012). József Attila-díjas, A Magyar Köztársaság Babérkoszorús költője. 2013-ban Artisjus Irodalmi Nagydíjat kapott.

Mikor dőlt el, hogy költőnek kell lennie? Küzdött ellene, vagy megadta magát sorsának?

Ki tudja már, miért vigasztalt engem a nagymama kisgyerek koromban azzal, hogy Petőfi is balkezes volt. Mindenesetre nem felejtettem el, amit mondott, és gimnazista koromban már komolyan próbálkoztam az írással. Elszántan róttam a sorokat A4-es lapokra, füzetekbe, aztán reménykedve legépeltem a kész verseket, hátha egyikük vagy másikuk remekmű, de nem voltak azok, éreztem, és csaló dottan, türelmetlenül vártam a jobb napokat. Egy kívülálló akkor még hihette talán, hogy idővel kinövöm az egészet, és találok valamilyen rendes foglalkozást. Én nem voltam kívülálló, és bár közben megszereztem a tanári diplomát, és egy ideig tanítottam is, tudtam, hogy soha nem lesz belőlem rendes tanár, olyan, akinek a tanítás a legfontosabb. És így voltam minden mással is, minden csak izgalmas vagy kevésbé izgalmas kirándulás volt különféle ismeretlen tájakra, ahonnan az ember előbb-utóbb hazatér, és beszámol a kalandjairól. Mégis sokáig álmodoztam arról, hogy reggelenként aktatáskával a kezemben indulok munkába, mint a többi ember. Nem mintha szerettem volna korán kelni, vagy zsúfolt metróban utazni – se ezt, se azt. De akkor is! Aztán lassan megértettem, hogy azért nem találok magamnak semmilyen rendes foglalkozást, mert nekem az írás a rendes foglalkozásom, és amikor ezt végre beláttam, már nagyon régen, akkor egyszeriben meg is nyugodtam, mint aki beletörődik egy ítéletbe.

Búcsú és megérkezés című kötetében önmagát „folyami költő”-ként határozza meg, szemben a tengeri költővel. A Duna a „mulandóság metaforája”, „szakadatlan búcsú és megérkezés”, a tengerben „akárha az örökkévalóságra feszülnék ki”. Mit jelent Önnek költőként az „elmúlásból él”-ni?

Amikor a folyót nézem, az időt nézem, ahogy lassan vonul a szemem előtt. Olyan a folyó, mintha nem lenne se eleje, se vége, még akkor is, ha tudjuk, hogy hol ered és hol torkollik a tengerbe. Az időnkkel is így vagyunk: tudjuk, hogy véges, mégis úgy éljük, mintha örökké tartana. A folyami költő című versemben a folyóról beszélek, ami „szakadatlan búcsú és megérkezés”, de igazából az idő az, amiben úgy úszunk mindnyájan, mint a halak: ember-halak, akik tudják, hogy minden percük fogyó perc, és emiatt – ennek a tudásnak „köszönhetően” – másképpen tempóznak, gyorsabban, erősebben, és talán szebben is, mint a halhatatlan istenek. Mert a mulandóság fájdalmas, és a fájdalom mindenféle furcsa, rémisztő és elképesztő dologra ösztökél, és megtanítja az embert a legszebb tempókra is.

Verseit olvasva feltűnő, hogy egyszerű, hétköznapi nyelven beszél, olvasóival egészen intim, beszélgetős, baráti viszonyt alakít ki. Tudatosan alakította ezt a költői nyelvet, vagy alkati sajátosságként elfogadta ezt?

A romantika idején a költők olyan hősöket állítottak elénk, olyan különleges emberekről írtak, akiknek az élete és halála csak messziről és halványan emlékeztetett az olvasók életére és halálára. Aztán a hősök fokozatosan változtak: Puskin Anyeginje „felesleges ember”, a mi korunk hőse pedig már nem is anti-hős, hanem csak egyszerű hétköznapi halandó. Ami nem jelenti azt, hogy könnyű lenne a dolga, vagy hogy az élete – egy hétköznapi élet – mindenestül jelentéktelen volna. Az élet semmilyen formájában nem jelentéktelen. De hogy lehet megmutatni a hétköznapiban a nem hétköznapit, a prózaiban a költőit, a sok lényeg telennek tűnő apróság között a lényegeset, a fontosat? Engem ez érdekel, ehhez keresem a megfelelő nyelvet és formát, és ez a nyelv nem lehet díszes tribünökről elhangzó emelkedett szavalatok nyelve, sem prófétai kinyilatkoztatások nyelve, de a zenés performanszok nyelve sem. Ez inkább a töprengés nyelve, inkább a beszélgetés nyelve. Azt a beszélgetős formát, ami gyakran előfordul a verseimben, kezdetben teljesen ösztönösen használtam. Ma már tudatosan is élek vele: ha úgy tetszik, kitapostam magamnak ezt az utat. Már a legelső kötetemben, a Kavics című könyvemben is volt néhány ilyen beszélgetős vers. Aztán hosszú időre elfeledkeztem erről a formáról, de később, talán Kosztolányi hatására is, meg más okokból is, újra felfedeztem magamnak. Egyik versemben azt írom, hogy Kosztolányi tanított erre a fajta közvetlenségre, ami csak részben igaz, mert eleve megvolt rá bennem a hajlam. De a példája mindenképpen bátorított. És jólesett az ő szájába adnom a magam gondolatait: „tégy úgy, mint egy ismerős, jó barát, / hajolj le, persze csak képletesen, / s vedd fel a beszélgetés fonalát.”

Költészetének egyik jellegzetessége a festmények – Brueghel, Avercamp, Lucien Freud, Boudin képeinek – verssé lényegítése. Akár klasszikus képleírásokat olvasunk, akár a képek kapcsán felmerülő kérdéseket boncolgatják a szövegek, érezhető, hogy különös viszonyban áll a festményekkel, a színekkel…

Szeretem a képeket. Magam is festettem egy ideig fiatal koromban; imádtam az ecseteket, meg a festékek színét, szagát, még a nevüket is – mindent, ami a festéshez tartozik. Máig van egy állványom otthon, meg néhány maradék ecset, pár összenyomott, félig üres tubus – relikviák egy régi csodavilágból. Már régóta nem festek, de a képekhez kapcsolódó versek írásával nem hagytam fel – kezdettől fogva témául és terepül is szolgálnak nekem a képek. Lehet egy képet szavakkal újrafesteni, és az hasonlítani is fog meg különbözni is attól, amit a festő festett, de engem nem is a képleírások érdekelnek elsősorban, hanem az, hogy egy adott képet vagy képek sorát átértelmezve, a magam szempontjai szerint újranézve és újraírva beleépítsem a magam képi-fogalmi világába. Persze minden ilyen gesztusban keveredik, ha különböző arányokban is, a faggatás és magyarázás, ismétlés és újraköltés, leírás és átírás. Azt hiszem, a képekhez kapcsolódó verseket is tekinthetjük egyfajta beszélgetésnek: valaki színekkel, formákkal, fénnyel, árnyékkal elmond valamit, valaki más ezt észreveszi, és szavakkal reflektál rá, továbbmondja, hozzáfűz ezt-azt – mondja a magáét.

1990 óta írja – tíz-tíz év elteltével – a Megtanulni élni című verseket, amelyekben újra és újra ismétli: „most már igazán meg kell tanulnom élni” , és „Megyek, amíg meg nem tanulok élni”. Segíthet-e a versírás „megtanulni élni”?

Az első Megtanulni élni című verset 1990-ben írtam – ennek a versnek az „apropója” a rendszerváltás volt. Vagyis nemcsak úgy eszembe jutott, hogy meg kéne tanulni élni, hanem egy nagy történelmi változás késztetett arra, hogy részben visszanézve a múltunkra, részben előre tekintve, egy határhelyzetből megpróbáljak számot vetni az adottságokkal és a lehetőségekkel, ha úgy tetszik, az életemmel. Természetesen nem gondoltam se akkor, se máskor, hogy az élet úgy megtanulható, mint egy lecke, de nem is erről szólnak a versek, hanem a határok kitapogatásáról, az örökös próbálkozásról, a szüntelen tanulásról. Az első vers írásakor még nem tudtam, hogy tíz év múlva megírom majd a folytatást is, megőrizve az első vers vázát, azonos címmel. És megint eltelt tíz év, és 2010-ben megírtam a harmadik ilyen című verset is. A keret, a váz most is azonos, az ismétlődések is jelzik, hogy ezek a versek egymásnak párdarabjai, mégis, a 2010-es vers nemcsak formájában különbözik kicsit az elődjeitől, hanem abban is, hogy egy nagyon másféle Magyarországról szól, és aki beszél benne, már az sem az a fiatal ember – hogy is lehetne? –, aki 1990-ben nagy lendülettel nekilátott a számvetésnek. Megtanult azóta egy pár dolgot, nem is keveset, de arról, hogy mi lesz holnap, ma sem tud semmit. Csak azt tudja, hogy nem lesz könnyű. Meg azt, hogy bármi jöjjön is, szeretné megírni, már csak azért is, mert az írás, a versírás biztosan segít neki élni.

Kántor Péter versei:

BESZÉLJÜK EZT MEG