Előző cikk Következő cikk

Radóczy Jusztina: Boldogság vagy társfüggőség?

A boldogságra sajnos nincs recept. Valószínűleg mindenkit más tesz boldoggá. Lehet valaki egyedül is boldog vagy boldogtalan, láthatunk sok gyermekes vagy épp gyermektelen, boldog párt. Vajon a boldogságunk mennyire függhet egy társtól? Hogyan lehetünk egyedül is boldogok? Hol kezdődik a társfüggőség? Bóna Adrien klinikai szakpszichológussal beszélgettünk.

Miért keressük a boldogságunkat a társunkban?

Az ember alapvetően társas lény. John Bowlby, angol pszichoanalitikus 1951-ben, a maga korában, egy abszolút újdonságnak számító elméletet vezetett be a pszichológiai gondolkodásba. Az úgynevezett kötődés elmélete szerint, az emberben veleszületetten létezik egy motivációs rendszer, ami a másik emberrel való közelség és kapcsolat kialakítására valamint fenntartására irányul. A kötődés tehát az emberi kapcsolatoknak sok szempontból speciális formája. Csecsemőknél és kisgyermekeknél elsősorban a védelem funkcióját tölti be, hosszabb távon azonban a fizikai és érzelmi biztonság élményét adja az embernek.

Hogyan zajlik ez a folyamat, illetve hogyan jelenik meg az ösztönösség?

A kötődés kialakítása kétirányú folyamat, mind a szülő, mind a gyermek aktívan részt vesznek benne. A kapcsolatkeresés tehát kölcsönös. Gondoljunk csak bele, milyen nehéz nem reagálni egy baba mosolygására vagy sírására. Ezek olyan szignálok, amik mindkét félben automatikus reakciókat váltanak ki. A babák ezzel tudják felhívni a figyelmet magukra és kiváltani a gondoskodást, amit szinte azonnal meg is kapnak. Hasonló funkciója van a babák fizikai megjelenésének is. A szabályos kerek arc, a nagy szemek, pici száj, azok a legfontosabb jellemzők, amik a felnőttben a gondoskodás érzését váltják ki. Érdekes kiegészítés ehhez, hogy az ilyen arcú felnőtteket is általában szebbnek, de kevésbé önállónak látjuk, tehát inkább gondoskodást váltanak ki belőlünk. Sőt, ha felidézzük a népszerű rajzfilm vagy mesekönyv szereplőket, a Disney klasszikusokat, akkor nagyon hasonló arcokat láthatunk.

Ezek szerint, a kötődés funkciója elsősorban a létfenntartás, vagy van másik funkció is?

Sokáig úgy gondoltuk, hogy csak a létfenntartás a funkciója. Leegyszerűsítve, a gyermek azért ragaszkodik a szülőhöz, mert az enni ad neki. Természetesen az etetés, a gyermek megfelelő fizikai ellátása rendkívül fontos, de semmiképpen nem elégséges az egészséges fejlődéshez. Sőt, a fizikailag jól ellátott, de érzelmileg kevésbé kielégítő körülmények között növekvő gyermekek, pl. állami gondoskodásban élők, nem csak érzelmileg sérülékenyek, hanem gyakran testileg is fejletlenebbek kortársaiknál. Az 1960-as években Harry Harlow szellemes kísérletsorozaton bizonyította az érzelmi kapcsolat elsődlegességét. A pszichológusok között csak „szőranya-drótanya” néven emlegetett vizsgálatban megfigyelték az anyjuktól elszeparált kismajmok viselkedését. A kismajmok idejük nagy részét bizony a puha, szőrös anyaggal borított anyabábuba csimpaszkodva töltötték, annak ellenére, hogy a táplálékot egy másik, drótból készült bábutól kapták. Fontos tanulsága volt még ennek a vizsgálatnak, hogy azok a kismajmok, akiket csak „drótanya nevelt”, érzelmileg olyan súlyosan sérültek, hogy felnőtt korukra képtelenek voltak pl. saját utódaikról megfelelően gondoskodni.

Amint említette, a kötődés velünk született funkció. Van-e a kötődés kialakulásának érzékeny, esetleg sérülékeny időszaka?

Természetesen van. A legérzékenyebb és legmeghatározóbb ebből a szempontból az első 2-3 életév. Nagyon fontos ebben az időszakban a megtapasztalt érzelmi közelség, és a szülők érzékenysége a gyermek igényeire. Meghatározó az, hogy – kölcsönösen a szülő és a gyermek – hogyan tudnak összehangolódni, mivel a kölcsönös illeszkedés egy fontos minőségi jelzője lesz az ún. biztonságos kötődésnek. Ha a szülő kellő érzékenységgel és következetességgel reagál a gyermek jelzéseire, akkor a gyermek élménye pozitív lesz. Így az emberi kapcsolatról a megbízhatóság, kiszámíthatóság, szeretve levés érzése tárul fel. Ha a szülő következetlenül, kiszámíthatatlanul reagál vagy érdektelen a gyermek szükségleteivel szemben, esetleg bántalmazó módon viselkedik, akkor a gyermek kénytelen más stratégiákat alkalmazni. Saját temperamentumától és a környezet reakcióitól függően, az ő viselkedése is kiszámíthatatlanná válhat. Esetleg próbál túlságosan megfelelni az elvárásoknak, így „túl jó gyerek” lesz, vagy maga is bántalmazó, agresszív módon viselkedik. Fontos tudnunk azt is, hogy egy esetlegesen nem megfelelő szülő viselkedését kompenzálhatja más, a gyermek életében fontos szerepet betöltő felnőtt, például nagyszülő, egy jó edző, lelkész, vagy tanító.

Hogyan befolyásolja a gyermekkori kötődés felnőtt életünket, felnőttkori kapcsolatainkat?

 Nyilvánvalóan befolyásolja, de azért fontos tudnunk, hogy kapcsolati beállítódásaink, elvárásaink az idő előrehaladtával változhatnak is. A gyermekkorban a szülőkkel és a kortársakkal megélt jó és rossz élmények egyaránt hatással vannak későbbi kapcsolatainkban megélt szorongásainkra, a másikhoz való ragaszkodásunkra, az intimitáshoz való viszonyunkra. A jó párkapcsolatnak csakúgy, mint a jó szülő-gyermek kapcsolatnak hasonló ismérvei lehetnek a kölcsönös megelégedettség, biztonságérzet, és bizalom.

Mikor válik a korábbiakban említett egészséges kötődés társfüggőséggé?

Mielőtt erről beszélnénk, különbséget kell tennünk az egyedüllét és a magány között. Már-már közhely, de azt mondjuk, aki egyedül van, az nem biztos hogy magányos, ugyanakkor sok ember között is érezheti magát valaki magányosnak (társas magány). Az egyedüllét állapota valójában pozitív állapot. Mindenkinek szüksége van arra, hogy néha egyedül legyen, gondolkodjon, akár imádkozzon, elrendezzen a lelkében, gondolataiban dolgokat, töltekezzen, építse önmagát. A magányt már inkább negatív helyzetként éljük meg. A magányt akkor éljük át a párkapcsolatban, ha számunkra az a kapcsolat nem kielégítő, hiányzik a kölcsönösség és a harmónia. A társfüggő ember jobban fél a magánytól, mint a rossz kapcsolattól, nem képes az egyedüllét pozitív aspektusait megtapasztalni. Az ilyen emberek az átlagosnál jobban hagyatkoznak mások véleményére, nagyon igyekeznek mások kedvében járni, ezért könnyen válnak kiszolgáltatottá kapcsolataikban. Nehezebben tudják elkülöníteni saját érzéseiket, gondolataikat a másikétól, ezért hajlamosak inkább a mások, mint a saját problémáival, boldogulásával foglalatoskodni. Többnyire a másik embertől várják saját boldogulásukat és kevésbé vállalnak felelősséget saját sorsuk felett. Hajlamosak a „megmentő” szerepét játszani a kapcsolatban, és mélységesen csalódni, ha a másik nem akarja, hogy „megmentsék”. Fontos tudnunk, hogy társfüggőség jelei nemcsak a párkapcsolatban, hanem bármilyen emberi kapcsolatban – szülő-gyermek, főnök-beosztottnál – is megmutatkoznak.

Vannak igen szélsőséges esetek, amikor akár bántalmazást is eltűrve, társfüggőségben élnek emberek. Ennek mi lehet a mozgatórugója?

A családon, párkapcsolaton belüli erőszak áldozata gyakran valóban a társfüggő nő. Ezek a nők párjuk nélkül sebezhetőnek, gyengének, tehetetlennek érzik magukat, és minden rossz élményük ellenére hajlamosak újra és újra rossz kompromisszumokat kötni a látszólagos biztonság megteremtése közben. A jóvátétel nélküli ismételt megbocsátás az egyik leggyakrabban elkövetett hiba ezekben a  történetekben. Sok mindent meg kell persze tenni egy kapcsolat fennmaradásának, működőképességének érdekében, de tudni kell, hol a határ. Egy egészséges ember nem fog mindenáron ragaszkodni a másikhoz, nem fog mindent megbocsátani csak azért, hogy ne veszítse el a másikat.

Valóság-e az, hogy az ember boldogságot, boldogulást talál a másikban, vagy inkább saját magunkban találjuk meg és ennek eredménye lehet a jó társkapcsolat?

Hogy kinek mit jelent a boldogság, az nagyon változó. Inkább az a fontos, hogy mennyire tudok egy kapcsolatban önmagam lenni. Azonban nem szabad elfelejteni, hogy minden kapcsolat kompromisszumokon alapul. Akkor működhet jól egy kapcsolat, ha olyan jó kompromisszumokat tudunk kötni, ami mindkét félnek megfelel és amelyben mindkét fél önmaga tud maradni. A párkapcsolatok logikája nem az összeadás, hanem a szorzás logikáját követi. Tehát két „fél” ember nem lesz egy egész, csak egy negyed lesz, viszont két „egész” ember egy új teljes egészet alkothat. Ha két teljes, önálló identitással, értékekkel, elköteleződéssel bíró ember találkozik, akkor az lehet egy egész. Ha én a másiktól várom a hiányosságaim pótlását, akkor az nem lesz működő kapcsolat. Úgy is fogalmazhatunk: túlságosan nem szabad idomulni. Ha csak és kizárólag a másik elvárásainak akarunk megfelelni egy hamis azonosulással, akkor az a kapcsolat nem lesz hosszú távú.

Mondhatjuk azt, hogy csak akkor lehetünk boldogok egy párkapcsolatban, ha már a társkeresés előtt tisztázódik bennünk az identitásunk, erkölcsi elvárásaink, elköteleződésünk?

A klasszikus személyiségfejlődési elméletek szerint fiatal felnőtt korunkra már kell hogy rendelkezzünk stabil értékrenddel, önazonossággal, politikai, vallási és hivatásbeli elköteleződésekkel. Ez az életkorszak a 20-as éveink elejére tehető. Aki rendelkezik ezekkel az értékrendekkel és úgy lép be egy párkapcsolatba, igen nagy eséllyel választ jó párt magának. Azonban ne felejtsük el, hogy világunk felgyorsult, ahogy idősödünk, egyre több információ és esemény ér el minket, tehát bizonyos dolgokban változunk is. Így előfordulhat, hogy két ember, akik valamikor nagyon jól kijöttek egymással, egyszer csak olyan mértékben megváltoznak, hogy már nem tudnak együtt élni. Ha szerencsénk van, akkor ezek a hatások együtt érnek minket a párunkkal, és akkor ez a fejlődés nem okoz különösebb problémát a kapcsolatunkban. Garancia természetesen sem a másik viselkedésére, sem a saját érzelmeinkre nincs.

A boldogságra sajnos nincs recept. Mégis mire érdemes odafigyelnünk akár társkapcsolatunkban, akár munkakapcsolataink során, hogy lehetőleg örömökben legyen részünk?

Szeressük, tiszteljük, becsüljük önmagunkat, merjünk belekezdeni új, érdekes dolgokba és ne ragaszkodjunk mások véleményéhez, ítéleteihez! Tanuljuk meg egyedül is jól érezni magunkat, örömet szerezni önmagunknak apróságokkal, egy jó kávéval, egy jó könyvvel. Örüljünk az életnek, a napsütésnek, legyünk pozitívak! Mutassunk jó példát és tanítsuk ezt meg gyermekeinknek is! Ha azonban valaki a társfüggőség tüneteit komolyan észleli magán, legjobb, ha szakember segítségét kéri!