Paksa Balázs: Márkaérzék

A folyamatos kritikai és közönségsiker, a milliós lemezeladások és a tartós sztárstátus gyorsan kiégeti az ihletet az alkotóból, Pat Metheny és Sting mégis rendületlenül zenél évtizedek óta anélkül, hogy önmaguk emlékzenekarává vagy paródiájává váltak volna. Az amerikai jazz-gitáros és az angol énekes-dalszerző biztosan szállítja a publikum által elvárt szintet.  

pPat Metheny a legutóbbi, szimfonikus zene felé tett kitérője után úgy döntött, visszatér megszokott kvartett-formációjához: legújabb, Pat Metheny Unity Group név alatt kiadott, Kin című albuma egy érett művész tükörsimára csiszolt stílusgyakorlatainak bizonyítéka. Metheny nem hagyja el a részben saját maga által is kialakított, hallgatóbarát kortárs fúzió zenei világát, s összetéveszthetetlen gitárjátékába is csupán annyi újdonságot csempész, hogy frissnek, ugyanakkor ismerősnek érezzük dallamait. Az album már legelső tételében kiteríti kártyáit: rövid bevezető után ráérősen bontakozó, több részes keretjátékot hallunk, majd váltott hangszerelési hátterek előtt megszólaló improvizációkat, új hangnemekbe kalauzoló átvezetéseket, és a fináléra megérkező vokálkórust. Metheny hosszú, áttetsző szerkezetű kompozíciókban fogalmaz, s miközben lenyűgöző ízléssel gitározik, örömmel adja át a teret muzsikustársainak: Chris Potter szaxofonosnak, Ben Williams basszistának, Giulio Carmassi multiinstrumentalistának és Antonio Sánchez ütősnek. A többféle hangulatot felölelő, füzérszerű szerzemények helyét a lemez derekán átveszik a klasszikus jazz-formát feladó, szigorúbban megkomponált darabok, melyek között lírai etűdöt (Adagia), groteszk miniatűrt (Genealogy), jazz-popba hajló slágert (We Go On) és csendben, szinte lábujjhegyen búcsúzó záródalt (Kqu) egyaránt találunk. Amíg Pat Metheny albumonként próbálja integrálni a legkülönbözőbb zenei műfajokat, sajátos „világfalu-zenét” teremtve, addig Sting szólólemezeinek során járta be stíluskalandjait, s régóta dédelgetett tervét szintén egy szimfonikus kísérlet végeztével valósította meg: musicalt írt gyerekkoráról, melyet Wallsend hajóépítő munkásai között töltött. A felfokozott személyesség megért egy teljes egészében új dalokat tartalmazó korongot, melyre 2003 óta nem volt példa Sting karrierjében. A The Last Ship zeneileg mindazt egybesűríti, amit Sting a Police-évek után szólóban elért. Ha Pat Metheny kifejt, Sting kifejezetten sűrít: rövid dalokba önt rég elfeledett történeteket, sokszor elliptikus modorban, balladai tömörséggel. S megtér zenei gyökereihez: a felvett tizenkét dal minden eddiginél erősebben viseli magán az angolszász népzene jegyeit, legyen középtempós keretdal (The Last Ship), csibész vidámság (Dead Man’s Boots), misztikus ballada (Language Of Birds, Ballad Of The Great Eastern), félénk udvarlás (a sanzonos beütésű The Night The Pugilist Learned How To Dance), vérbő kocsmadal (What Have We Got?) vagy életbölcsességét megkapó egyszerűséggel megfogalmazó zárlat (So To Speak). Sting szerzőként és énekesként is kitűnő formában van: ezernyi színt, érzelmet és gondolatot közvetít keresetlen egyszerűséggel úgy, hogy nem kierőszakolja, inkább szelíden ébresztgeti figyelmünket.

Ott, ahol a kezdeti manírok az évek során stílusjeggyé nemesülnek, nem várhatóak zenetörténet- fordító újdonságok. Pat Metheny és Sting ma már egyaránt függetlenítheti magát a siker csalóka ígéretétől, s ez el is kényelmesíthetné őket, ám mi sem áll tőlük távolabb: kitartóan készítik újabb albumaikat, melyeket hallgatva szikrázó katarzisok helyett immár az egyenletes színvonal fölött érzett boldog megelégedettség érzése kerít hatalmába rajongót és kritikust egyaránt. Talán ezt hívják márkaérzéknek.

Pat Metheny Unity Group: Kin,
Nonesuch Records, 70 perc, 2014.

Sting: The Last Ship,Cherrytree–A&M,
45 perc, 2013.