Szombath Attila: A boldogság kétféle arcáról
A boldogságról, noha mindenki ismeri és sokan sóvárognak rá, korántsem egyszerű írni. Kiváltója látszólag akármi lehet, fogalmában kétértelműség lappang, s komolyabb megragadása a filozófia számos alapkérdésének megválaszolását igényli. Ez utóbbi munkát én A feltétlen és a véges című átfogó metafizikámban végeztem el, ahol az itteni témáról is megemlékeztem. E helyütt azonban néhány útbaigazító megjegyzésre szorítkozom.
A boldogság kétértelműsége
Nyílnak a virágok, a nap fényesen süt, valaki jónak, szépnek, okosnak és erősnek nevezett minket, a pénzügyeink kiválóan állnak, a betegséget hírből sem ismerjük és ráadásul még szerelmesek is vagyunk – köztudott, hogy ilyenkor elemi erővel tör ránk az a mámoros érzés, amelyet boldogságnak neveznek. E csodálatos állapottal szemben azonban fenntartások is fészkelnek bennünk, egy hang mintha arra figyelmeztetne, hogy ennél többre születtünk, s immár csak két lépés választ el minket attól, hogy gombolyaggal játszó, értetlen tekintetű kismacskává alakuljunk át. Ahogyan azt József Attila írta az Eszmélet című versében:
„Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém –
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.”
Ez a kétértelműség nemcsak tapasztalatainkban, de a nyelvben is felfedezhető. A boldogságot jelölő görög szó, az „eudaimónia” például „jódémonúságot” jelent, hátterében pedig a (később, a kereszténységben angyalokként szereplő) daimónokról szóló régi elképzelés áll. A daimónok isteni lények, akik az egyes emberek „megóvásáért” feleltek. Boldog tehát az lehetett, akire jó daimón vigyázott, ez azonban nem feltétlenül volt azonos azzal, hogy védencét tejben-vajban fürösztötte. Az az értelmezés is nyitva állott (és Szókratész híres daimónja épp ezt támasztotta alá), hogy a daimón az istenek hírnökeként kivezet a természeti szükségletek elégedettségéből, s az isteni élet szabadsága és tudása felé visz. Ami pedig a magyar nyelvet illeti, a mi „boldogság” szavunk sem kevésbé talányos. Bárczi Géza 1941-es Magyar szófejtő szótára a „bódít, bódul” szavakból való képzésre hivatkozik, ami mögött a bolyongás és balgatagság jelentésárnyalatai is fellelhetőek. (Így boldognak lenni annyit tenne, mint esztelen mámorba merülni.) Sára Péter viszont 1994-es, A magyar nyelv eredetéről másképpen című munkájában török eredetűnek tartja a szót, s a bőséggel, jóléttel hozza kapcsolatba – eközben azonban a „bódult” szót szintén a balgasághoz köti, különösen a pálinkától lerészegedett állapothoz. Így előttünk áll egy negatív (bódultság, butaság) és egy némileg pozitív (bőség) jelentésárnyalat, melyeket mintha egyszerre gondolnánk a világi megelégedettséget kifejező „boldogság” szó használatakor.
A boldogságban rejlő filozófiai probléma
Egy dolgot azonban minden kétértelműség mellett is megkockáztathatunk a boldogságról: hogy valamiképpen összefüggeni látszik az ember „helyes”, illetve „természetének megfelelő” életmódjával – így alighanem nem is más, mint az efféle élet örömteli lecsapódása a kedélyünkben. Ha a kéklő ég, a szerelem és mindaz, amit föntebb mondottunk boldogságot váltanak ki bennünk, úgy ez bizonyára azért van, mert általuk lényünk elemi szükségletei elégülnek ki.
Mármost abban az igen gyakori esetben, ha csak természeti és társadalmi szükségleteinket észleljük, s ugyanakkor sajnálkozva állapítjuk meg, hogy kielégítésük eszközei nincsenek egészen hatalmunkban (sőt, folyton kicsúsznak kezeink közül), elkezdünk komolyan „gondolkodni” a boldogságnak, ennek a gyorsan elszökő nagyvadnak elejtési taktikáin. „Szerencsénkre” azonban számos olyan szakmát találunk, amelynek képviselői részben vagy egészen e taktikai tanácsadásra rendezkedtek be, így könnyen felkereshetjük őket, akár felváltva is. Életmód tréning, „ezotéria”, népszerű pszichológia, coaching, karrier- és pénzügyi tanácsadás, mindent érteni vélő agykutatók, politikai mozgalmak – ha magunkat nem is, de őket mindenképp boldogabbá tesszük azzal, hogy hozzájuk fordulunk.
Miért állíthatjuk azonban mégis azt, hogy a boldogság valójában ma is arra a régi és fennkölt területre tartozik, melynek neve „filozófia”? Az összefüggés önként adódik abból, hogy a boldogság a természetünknek megfelelő életből fakadó öröm. Ahhoz ugyanis, hogy tudjuk, mi a természetünknek megfelelő élet, előbb tudnunk kellene, mik is vagyunk mi „természetünk” és rendeltetésünk szerint. Ez pedig ismét csak akkor mondható meg, ha helyes fogalmunk van arról, végső soron mi a valóság, és ilyenformán mi ebben a mi szerepünk. A valóság egészének megragadása azonban a filozófia (azon belül is a metafizika) feladata, mert egyedül ez a terület rendelkezik azzal a 2500 éven át finomított kultúrával, amely e végső kérdés megválaszolására alkalmassá teszi. Ezzel visszakanyarodtunk oda, hogy (és a fentebb szóba hozott sokféle boldogság- tanácsadó épp erről feledkezik meg) nem eldöntött kérdés, vajon a köznapi értelemben vett boldogság valóban teljesen megfelel-e természetünknek: ahhoz a gyanúhoz tehát, mely már nyelvünkben is nyomokat hagyott hátra.