Balázs Zoltán: Az erőtlenség győzelme

A jelen sokat nyújthat: az elragadtatás pillanatait, a testi gyönyör, a meghatódás, a dicsőség, a megkönnyebbülés, az ujjongás örömeit. Van aztán tartós elégedettség is, amikor az ember nem vágyik már többre, megelégszik azzal, amije van: kitolja, amennyire tudja, a jelent. Csakhogy ezek az örömök és gyönyörök a mulandóságnak vannak alávetve, s a szerencse legalább annyira kormányozza őket, mint mi magunk, így dőreség volna boldogságnak tartani őket.

aA Könyv vallásai éles különbséget tesznek múlt, jelen és jövő között. Volt valaha, valahol egy Éden. Ezt sokféleképp érthetjük, de abban nincs vita, hogy volt idő, volt olyan állapot, amikor és amelyben minden jobb volt: közvetlenség, béke, harmónia, belső derű és uralomnélküliség. Aztán sorsunk az elszakítottság, az elidegenedés, a tudatlanság, a háború, az erőszak lett, oly sok egyéb rosszal. Ám az idők végén ismét vár ránk az Éden, sőt, a korábbinál teljesebb, elképzelhetetlenül tökéletes formában: már nem is az Éden, hanem a Kánaán, a Paradicsom, a Mennyei Jeruzsálem.

Persze részben hasonló eszméket más vallási hagyományok is ismernek, különösen az egykorvolt aranykor gondolata népszerű, amit a legtöbb ember saját tapasztalata is alátámaszt: ahogy múlik az idő, a régmúlt megszépül, s az öregkor egyik legfőbb öröme a nosztalgiázás. Visszaút ugyan nincs, de az emlékek sajátos módon annál élénkebbek, minél régebbiek, s így mégis részünk lehet, ha töredékesen is, a valahai boldogságban, amikor minden szebb, jobb, gazdagabb, ízesebb, nyugodtabb, békésebb volt. Persze ez a legtöbb esetben illúzió, de mély vágyakról és sóvárgásról tanúskodik.

Mindenesetre úgy látszik, arra ítéltettünk, hogy a boldogságot csak időben távoli, bizonytalan dolog gyanánt szemlélhessük. Nem csoda, ha sokan a jelen örömeit értékelik a legtöbbre, s tudatosan félreteszik, mint haszontalant, a távoli reményt. Hiszen a jelen is oly sokat nyújthat: az elragadtatás pillanatait, a testi gyönyör, a meghatódás, a dicsőség, a megkönnyebbülés, az ujjongás örömeit. Van aztán tartós elégedettség is, amikor az ember nem vágyik már többre, megelégszik azzal, amije van, élvezi a vagyonát, a jólétét, az egészségét, a tudását, a békéjét és a biztonságát: amennyire tudja, kitolja a jelent. Csakhogy ezek az örömök és gyönyörök a mulandóságnak vannak alávetve, s a szerencse legalább annyira kormányozza őket, mint mi magunk, így dőreség volna boldogságnak tartani őket. S még tovább is mehetünk. Lehet mindennapos öröme a mélyen vallásos embernek is. Jézus figyelmeztet az aggodalmaskodás hiábavalóságára, s ezzel a mindennapi kenyér örömére. S lehet élni, sőt el is múlni Istennel eltelten, kegyelemben és békében, mint Assisi Szent Ferenc, akár a halált is testvérként üdvözölve. Mindazonáltal még ez a lét – legyen bármilyen áldott – sem az, ahol és amelyben „jó nekünk […] lennünk.” Hisz még a pogány bölcs is megszabadulhat földi vágyaitól – de boldognak mernénk-e nevezni?