Török Csaba: A boldogság zarándokai

A boldogság keresése az ember alapállapota. Egyszerre egyetemes, hisz „minden ember boldog akar lenni”, ugyanakkor személyes is, hisz az én boldogságom személyességemnek, egyediségemnek a beteljesülése. Együtt és külön, ugyanúgy s mégis ezernyi különféle úton kutatjuk a boldogságot életünk során. A boldogság zarándokai vagyunk.

Ahonnan az út indul…

A bibliai emberkép alapvonásait a teremtés-elbeszélések összegzik (Ter 13): az ember összetett lény, föld és isteni lehelet, áldott és mégis vágyakozva meg-megingó. Istenképmás, aki bűnös. A Szentírás megindító képei írják le embervoltunk szívét: a szüntelen Isten-előttiséget és az elégtelenséget, bűnösséget. „Lehet-e az ember Isten előtt igaz? [...] Angyalaiban is lel kivetnivalót. Hát akkor azokban, kik viskókban laknak, kiknek alapjául a föld pora szolgál, kiket összenyomhat, akár egy molylepkét?” (Jób 4,17–19) Az ember, mint a bűn miatt összeomló vályogház – mennyire egyszerű és mégis erős kép! A minket minden gyarlóságunkkal együtt ismerő Isten irgalmassága az oka annak, hogy ebben a helyzetben nem kell rettegővé, elveszetté válnunk. „Ahogy az apa megkönyörül fiain, úgy könyörül az Úr azokon, akik őt félik. Tudja jól, milyen az alkatunk, tudja, hogy a porból származunk.” (Zsolt 103,13–14)

Ha ilyenek vagyunk, por és vályog, hogyan indulhatunk meg mégis a boldogság felé? A különböző korokban keletkezett zsoltárok elénk állítják a boldogságkeresés ószövetségi útjának a fázisait. Ott él bennük a mindeneken átívelő meglátás: az élet maga a boldogság. Az, hogy egyáltalán létezhetünk, fennállhatunk, hogy még nem kell visszatérnünk a porba – már önmagában öröm forrása. Ám ha a halál után csak homály, a semmi és a lét közötti átmenetiség van, nincs örök élet és feltámadás, akkor a boldogság megdöbbentően hétköznapi és „emberarcú” állapot. Ferenc pápa idézi Evangelii gaudium kezdetű buzdításában Sirák fiának könyvét, ahol ezt olvassuk: „Fiam, ha vannak javaid, tégy jót magaddal [...] Ne engedd, hogy elkerüljön a nap öröme.” (Sir 14,11.14) A boldog élet ugyanis nem más, mint egy olyan emberi egzisztencia, amelyet hűségéért, törvényteljesítéséért láthatóan megáldott az Isten, amelyben érzékelhetően jelen van a jutalmazó Úr. A 144. zsoltár mintegy listát készít erről a boldog létről: „Fiaink legyenek, mint az ültetvény, amely fiatalon nagyra nő. Leányaink, mint szegletoszlopok, amiket palotákhoz faragtak. Csűreink teljenek meg gazdagon, mindenféle gyümölcs bőven legyen bennük! Juhaink szaporodjanak ezerszeresen, s tízezerszeresen legelőinkön! Barmaink is sokasodjanak, pusztulás és vetélés nélkül. Utcáinkon ne hallatsszék jajszó! Jó a népnek, amelynek ez az osztályrésze. Jó a népnek, amelynek az Úr az Istene.” (vv. 12–15)

Keresztényként meglepődhetünk, mennyire lehatárolja ezt a létörömet a halál. Hisz a boldogság az itt, a földön élőké. Akik meghaltak, akik a seolban (vagy szójátékkal: a seholban) vannak, nem ízlelik meg többé az örömet. Az élők jó, ha tudják ezt, ugyanis ehhez mérten kell a megholtakra tekinteniük. Kemények Sirák fiának szavai: „Fiam, a halottért ontsad könnyeidet, énekeld el a siratóéneket; ahogy az jár neki, temesd el tetemét, és ne rejtőzz el, amikor temetik. [...] Aztán hagyd fájdalmadat, s keress vigasztalást, mert a szomorúság a halálhoz vezet, és a kedvetlenség megtöri az erőt. [...] Ne engedd át szíved a szomorúságnak, utasítsd el, s gondolj a saját végedre. Ne felejtsd el soha: nincsen visszatérés. Mit használnál neki? Magadnak meg ártasz.” (Sir 38,16.17–18; 20–21)