Hofher József SJ: Zárójelbe tenni magunkat

Lehet-e boldog az, aki aszkézist gyakorol, illetve lehet-e boldogító egy aszketikus gyakorlat? Célját tekintve, hívő ember esetén biztos, hiszen az üdvösségre irányul. De abban az esetben, hogyha lehangolt vagyok, ha rossz a lelki közérzetem, merném-e ajánlani az aszketikus gyakorlatokat barátaimnak, akik talán nem is hívő emberek, vagy inkább agnosztikusok?

bBármilyen meglepő,
Sonja Lyubomirsky Hogyan legyünk boldogok? című könyvében ezt teszi. Közel 12 gyakorlatot ajánl a szomorkodóknak, de ezek között – bármilyen meglepő – ott szerepel az alamizsnálkodás vagy jócselekedetek gyakorlása, a megbocsátás, a vallásgyakorlatok, spiritualitás – vagyis az imádság –, a böjt, a háládatos magatartás, továbbá a közösségi kapcsolatok ápolása.

A szerző ahhoz a „pozitív pszichológia” néven ismert pszichológiai iskolához tartozik, amelynek Csíkszentmihályi Mihály az egyik vezéralakja. Sonja Lyubomirsky szigorúan pszichológiai, statisztikai alapon vizsgálódik. Amint írja, a boldogság nehezen definiálható, összetett valóság, de vannak események (gyakorlatok), melyek hatására az emberben lévő örömérzetért felelős hormonok (endorfin) aktivitása növelhető, mérhető. Vagyis, hogy milyen boldogok vagyunk, génjeink és helyzetünk mellett a viselkedésünk 40 százalékban képes boldogságérzetünket alakítani. Vagyis, nem kis százalékban mi is tehetünk arról, hogyha depresszívnek, levertnek érezzük magunkat.

No, de nézzük meg most röviden a – különösen az aszketikus jellegű – gyakorlatok hatását, ezek közül is kiemelten a megbocsátást, a jócselekedeteket és az imádságot, az imán belül pedig a ritmikus imák hatását.

MEGBOCSÁTÁS

Az aszkézis szó jelentése: a halál begyakorlása. Lehet a halál boldog? Ha boldogító halálról nem is beszélünk, de a jó halál fogalmát a teológia is ismeri. Mitől válhat boldogítóvá, jóvá a halál? Talán pont a kiengesztelődéstől, a megbocsátástól. Vagyis megbocsátunk magunknak, Istennek és felebarátainknak.

Ady, mint hívő ember így fogalmaz: „Uram, háborúból jövök én, / Mindennek vége, vége: / Békíts ki Magaddal s magammal, / Hiszen Te vagy a Béke.”

Általános tapasztalat, hogy amíg nem tudtunk megbocsátani személyeknek, akikkel haragban voltunk, addig nyugtalan, békétlen a szívünk. A megbocsátás magam boldogsága miatt fontos.

Sokszor, aki megbántott minket, nem érez semmiféle gyötrő érzést, bűntudatot. Mi viszont, akik a sérelmet hordozzuk, folyamatosan sajog a szívünk. Tehát a megbocsátásra magunk miatt van szükség. Saját békénk, jó létünk függ attól, hogy megbocsátottunk a másiknak, vagy sem. És amíg ez meg nem történik, sokszor képtelenek vagyunk meghalni. Viszont a kiengesztelődés után egy-két nap, és minden további nélkül „el tudunk menni”.

Ezzel kapcsolatban egy ragyogó filmet és egy könyvet ajánlok az olvasó figyelmébe.

A film Jack Lemmon utolsó filmje, a Leckék az életről. Talán nem véletlenül ihlette meg a művészt Mitch Albom regénye, a Keddi beszélgetések életről és halálról, amiből a forgatókönyv készült. Mori, az öreg professzor a halál kapujában ifjú barátjának „gyónja” meg, hogy hosszú ideig nem bocsátott meg szeretett pajtásának. És mire ez megtörténhetett volna, a barát előbb meghalt. Ez a késői gyónás, kiengesztelődés hozza meg számára a békét, hogy végül is boldogan tudjon átmenni a túlsó partra.

A könyv pedig Eric-Emmanuel Schmitt műve, a címe: Oszkár és Rózsa mami. Egy bájos, rendkívül megható történet, ahol egy leukémiás kisfiú megbocsát szüleinek, akik ügyetlenségből, félelemből, hit hiányából végig hazudoznak fiuknak a gyógyulásról, pedig a kisfiú már régen tisztában van történetével, betegségével.