Előző cikk Következő cikk

Tábori Kálmán: Átlépés és visszatérés

Stefan Bauberger könyvében kereszténység és buddhizmus párbeszéde elvezet az Istent keresni és megtalálni mindenben ignáci elv mélyebb megértéséhez. A Nyitottan a teljességre című könyv szerzője nem kínál könnyű válaszokat a két vallás közötti különbségek feloldására, épp ellenkezőleg: arra hív, hogy éljük át az ellentétek feszültségét.

n

Nem véletlen, hogy napjainkban egyre népszerűbbek a keleti vallások elemei: a zen és más meditációs formák, a vallásgyakorlás olyan testi elemei, mint a zarándoklat és a böjt. Zajban és a bennünket szüntelenül ostromló reklámok, érzéki benyomások özönében élünk. „Mivel az állandó zaj a zaklatottság érzését kelti az emberben, vonzanak bennünket az imádkozás csendben végezhető formái” – magyarázza Bauberger. „Olyan spirituális utakra vágyunk, amelyeken gyorsan hallgatásba burkolózhatunk, ahelyett, hogy mindennapi életünket még több szóval, képpel és gondolattal terhelnénk meg.” Sokan, akik ma a zent vagy a meditáció egyéb technikáit gyakorolják, elsősorban csendre vágynak, sokszor egyszerűen csak azért, hogy megbirkózzanak a mindennapok kihívásaival és a stresszel. S. Bauberger azonban ennél tovább megy. Nem egyszerűen krisztianizálja a zen egyes elemeit, hanem jezsuita szerzetesként a zent gyakorolja. A kereszténység és a buddhizmus közti párbeszéd így belső útja részévé válik. E tapasztalat fényében megerősíti zen-mesterének, a szintén jezsuita Ama Samy-nak megállapítását, miszerint ha a kereszténység és a buddhizmus találkozik, különbözőségeik révén megtermékenyítően hatnak egymásra. „Zent gyakorló keresztények számára ez a dialógus mint belső út, átmenetet jelent a buddhizmusba, ugyanakkor visszatértükkor mélyebben megismerik saját keresztény hagyományukat.” Stefan Bauberger azonban figyelmeztet: aki következetesen gyakorolja a zent, annak gyökeresen meg kell változnia, sőt lelke legmélyéig meg kell rendülnie. „A legmagasabb és legvégsőbb, amit az ember elhagyhat, az az, hogy Istent hagyja el Istenért” – idézi Eckhart mestert. A zen útja ugyanis megköveteli, hogy az Istenről alkotott összes elképzelésünket feladjuk azért, hogy „egészen elmerülhessünk a kimondhatatlan misztériumban”.

Azért ne gondoljuk, hogy Stefan Bauberger végérvényesen a buddhizmusra cserélte volna jezsuita szerzetesi hivatását. Könyve mély spirituális formálódásról tanúskodik, amelyen végighúzódik a maga belső párbeszéde kereszténység és buddhizmus között. Rácsodálkozhatunk mennyi a közös elem Szent Ignác lelkigyakorlatai és a zen intenzív formái között. Például mindkettő gyakorlatához hozzátartozik az ima és a meditáció idejét pontosan meghatározó, szigorú napirend, a rendszeres, személyre szóló beszélgetések, a gyakorlat keretét pedig a teljes szilencium adja.

Bauberger karcsú kis kötetét elolvasva nem fenyeget az a veszély, hogy buddhistává lennénk, de ha a szerző gondolatainak aktív befogadóivá válunk, bizony alaposan felpiszkálja elkényelmesedett vallásos beállítódásunkat és mindenre kész válaszainkat. S talán éppen ez a célja a szerzőnek is, mint a meditációs gyakorlatoknak, hogy „újra és újra, minden pillanatban legyünk nyitottak saját létünk és a teljes valóság ajándékára”. Hiszen vagy minden teremtett dologban képesek vagyunk meglátni Isten képmását, vagy nem látjuk meg semmiben soha.