Zatykó László OFM: Mi az igazi öröm?

Két, karakterében eltérő költő, Dsida Jenő (1907–1938) és Pilinszky János (1921–1981), egymástól – térben is és időben is – függetlenül, arra a belátásra jutnak, hogy Assisi Szent Ferenc derűjének, örömének titka a lemondásban rejlik. A lemondásban, mely bár könyörtelenül valóságos, de mégsem önkínzó aszkézis, önsanyargatás, életidegen besavanyodás, élettagadás, hanem épp az ellenkezője, a teljesebb élet, a szeretet, a szerelem megélése, kegyelem gyanánt.

vVas István erről így vall kétsoros szerelmes versében: „Gyönyörűség soha sem kötött / Veled össze úgy, mint a lemondás”. E vers két legteljesebben egybetartozó szava, az első és az utolsó, a két hevülő anapesztus: „Gyönyörűség… a lemondás”.

Dsida Jenő, kolozsvári költő 1935-ben tanulmányt jelentet meg Cantico di frate Sole (A Nap testvér éneke) címmel, ebben így jellemzi Ferencet: „Szent Ferenc olyan határtalanul szerelmes volt az emberszerető, világot becéző kedves Istenbe, hogy majd megpattant szíve a határtalan szerelemtől.” Ugyanebben az évben a Kereszténység és életöröm című előadásában Ferencet a lemondás nagy szentjének mondja: „Nézzünk csak a lemondás nagy szentjére, minden idők legcsodálatosabb, legnagyobb emberére: Assisi Szent Ferencre. Nincs semmije, de övé az egész kitárt, napsugaras szabad világ, és övé az Isten. Ő a tökéletes, legteljesebb lemondás, és ugyanakkor ő a legtökéletesebb boldogság.”

A kincsre találás öröme

Pilinszky János, aki Ferencet „nagy szentnek és költőóriásnak” tartotta, Az okos utazókról című esszéjében azt írja, hogy „[…] akik igazán boldogok, azok mernek lemondóbbak lenni, sőt kívánják a lemondást, hogy egészen boldogok lehessenek.” „A fiatal, tiszta szerelmesekben ez a megindító, ez a legszebb: öntudatlan aszkézisük, mellyel boldogságukat hordozzák. Maga a szegénység még nem feltétlenül öröm, de ahol boldogság van jelen; kísérőül valamilyen formában mindig ott van a dolgok utánozhatatlan egyszerűsége. Mikor Szent Ferenc elvetette földi javait, lemondásában egy sokkal nagyobb és határtalanabb vágyakozás és gazdagság megszületését szemlélhetjük. Élete és szentsége a példa rá, hogy csak az olyan szív, mint az övé, képes beöltözni a mindenség örömébe, érezheti testvérének a napot, szelet, csillagokat, a madarakat, sőt a ragadozó farkasokat is, s pillanthatja meg egyedül a mindenség szépségét, mely már-már az örökkévalósággal rokon.”

„Gyönyörűség… a lemondás”. Ezt éli meg Ferenc, megélve Jézus szavait: „aki elveszíti életét énérettem, megtalálja azt.” (Mt 10,39) A kincsre találás öröme (Mt 13,44) sugárzik az ő mindent odaadásában. Ferenc lemondásaiban annak örömét éli meg, akiért vállalja azokat. Életében a János evangélium utolsóvacsorai öröm-teológiája kel életre. Jézus azt kéri az Atyától tanítványai számára, hogy „az én örömön teljes legyen bennük” (Jn 17,13), Ferenc életében ez teljesül. Pilinszky János Sík Sándor Áldás című verseskötetéről írt méltatásában Sík Sándorról írja, hogy ő kezdetben „János kívánt lenni, ki fejét Jézus keblén nyugtatja […] De tudjuk, ez csak keveseknek adatott meg, Jánoson kívül talán csak az egy Assisi Ferencnek.” Ferenc fejét valóban „Jézus keblén nyugtatja”, élete regulájává Jézus utolsóvacsorai imája lesz. A szóban jóváhagyott Regula (1221) XXII. fejezetében, melyben összefoglalja mindazt, amit a testvérek lelkére akar kötni, befejezésképpen Jézus főpapi imáját írja be, csaknem teljes terjedelmében. Ferenc soha nem szakad el az utolsó vacsora asztalától, Jézus örömében él, odaadottságban, hálaadásból éli az Eukarisztiát. A Regula utolsó, XXIII. fejezete pedig már másról sem szól – himnikus szárnyalással – mint a hálaadásról, mely egybeköti az eget és a földet, és mely egyedül ad értelmet minden cselekvésnek. Halála évében, 1226-ban, már súlyos betegen, levelet diktál, melyet az egész rendhez címez. E levélben arra kér, szólít fel Ferenc, hogy miközben nézzük a pap kezében Krisztust, lássuk meg Isten alázatát, s válaszoljunk rá: „Öntsétek ki szíveteket, alázzátok meg magatokat, hogy felmagasztaljon. Semmit magatokból vissza ne tartsatok, hogy egészen befogadjon titeket, aki magát egészen átadja nektek.”

Ezt az a Ferenc mondja, aki 1225 áprilisának egyik hajnalán megízlelte ennek a befogadottságnak, az üdvösségnek a határtalan és kimondhatatlan örömét. Ezt a hajnalt egy borzalmas éjszaka készíti elő. Ferenc a poklok poklát szenvedi. Úgy érzi, a világ minden nyomorúsága sűrűsödik szenvedésében. Testi-lelki kiszolgáltatottságának, fájdalmai elviselhetőségének a végpontján, elgyötörtségének, a kínoktól kimerültségének mélypontján, azon a bizonyos „nem bírom tovább” nullponton, már-már lelkét, türelmét vesztve az Úrhoz kiált, s nem hiába. Az Úr nem marad néma. Ferenc úgy hallja, hogy az Úr Jézus, az Atya dicsőségéből őt többször is testvérnek szólítja, testvéréül fogadja, befogadja örömébe. De nemcsak a maga üdvösségének örömét ízleli meg, hanem határtalanul, az egyetemes teremtett testvériség örömét is. „Beöltözött a mindenség örömébe.” Az üdvösség öröme egyetemes öröm: annak ünnepe, hogy a teremtett világ célba jut, hazaérkezik, Teremtőjét dicsőítve megérkezik, beöltözik Teremtője dicsőségébe. Ezen a hajnalon „költőóriás” születik, megszületik a Laudi delle creature, a Cantico di frate Sole (a Teremtmények dicsérete, a Naptestvér éneke). Ez az ének zeng fájdalmas haldoklása közepette is. Emiatt megrovásban is részesül a haldokló. Nem illik ilyen zeneszó mellett, vigadalomban haldokolni. A válasza Ferencnek ez: „Engedd meg testvérem, hogy gyötrődésemben vigasságomat találjam az Úrban és az ő dicsőítésében. Mert a Szentlélek kegyelméből annyira egybeforrottnak érzem magamat az én urammal, hogy az ő irgalmából bízvást vigadhatok őbenne, a Magasságbeliben.” (A tökéletesség tükre)