KÉP

„Makáriosz abba kérte Zakariás abbát: »Mondd meg nekem, mi a szerzetes dolga! « Azt felelte: »Engem kérdezel, abba?« Makáriosz abba erre azt válaszolta: »Bízom benned, gyermekem, Zakariás, mert valaki arra kényszerít, hogy téged kérdezzelek meg.« Erre így szólt hozzá Zakariás atya: »Én úgy vélem, atya, aki mindenben erőt vesz magán, az a szerzetes.«”1

a A szerzetesség története egy sajátos szempontból éppúgy tekinthető az örök újrakezdés folyamatának, mint az állandóság időn kívüli életformájának. Mind az aszketikus életvitelt, mind a lelki erényeket újra és újra minden szerzetesi generációnak el kell sajátítania elődeitől, hogy azután teljesen „az angyali élet” követésének szentelhesse magát. Ettől kezdve azonban már nem a profán, egyenes vonalban haladó idő határozza meg életét – annak egyetlen kiemelt pontjaként Krisztus második eljövetelére, a parousziára való várakozás marad meg –, hanem liturgikus időként éli az üdvtörténet eseményeit: éves, heti, sőt napi ciklusban szüntelen megemlékezve a megváltás eseményeiről, mintegy újraéli, elevenen tartja azokat. A keresztény kelet szerzetesi ideáljának mindig is ez, az „angyali élet” volt – és az is maradt – a központi eszményképe.

A hagyomány Nagy Szent Antalt tartja a szerzetesség megalapítójának, s – bár elég egyértelmű nyomai vannak korábbi aszketikus mozgalmaknak a keresztény világ más pontjain is – ekkor, a 4. század első felében tényleg valami olyan új mozgalom veszi kezdetét Egyiptomban, mely évszázadokra meghatározza a kereszténység alakulását. Ekkoriban szervezte szoros közösségbe Szent Pahóm a szerzeteseket a felső-egyiptomi Tabennészében, s ezzel megvetette a közösségi (koinobita) életforma alapjait, ami az általunk is jobban ismert, európai típusú szerzetesség előfutára lett. Ugyanekkor Alsó-Egyiptomban – Szent Antal példájára, s jórészt az ő tanítványainak hatására – a még nagyobb elvonultságot megvalósító remeték (anakhóréták), s a közös eukharisztikus ünneplésre nagyobb közösségben összegyűlő félremeték (szemianakhóréták) életmódja kezdett elterjedni. Mégpedig olyan viharos gyorsasággal történt mindez, hogy fél évszázad elmúltával joggal írhatta le Szent Athanáz, hogy „a sivatag szinte városként népesült be szerzetesekkel, akik elhagyták saját javaikat, és életmódjukkal beiratkoztak a mennyei város lakói közé.”