Görföl Tibor: Az evangéliumi radikalitás korunkban

A közelmúlt nagy teológusainak terjedelmes életműve sokszor még azokat is megrémíti, akik foglalkozásszerűen tanulmányozzák a keresztény teológiát, ahhoz pedig különösen kevesen veszik a fáradságot, hogy átolvassák a legendásan sokat író Hans Urs von Balthasar vaskos és kevésbé vaskos köteteit. Pedig meglepődve tapasztalhatnák, hogy az elméleti beállítottságúnak elkönyvelt svájci gondolkodó egy egészen gyakorlati, életszerű kérdést helyezett a középpontba: az evangéliumi tanácsokra fogadalmat tevő laikusok élethelyzetét.

EGY ŐSI ESZMÉNY KORTÁRS FORMÁJA

„Nem látható be, hogy egy fiatalembernek, aki egész egzisztenciáját Istennek és Isten országának szeretné szentelni, miért kellene ezért elhagynia a »világot«, miért kellene kolostorba vonulnia és teológiát tanulnia. A lehetősége megvan rá: a monasztikus és nem monasztikus rendek hagyományos életformája a legkevésbé sem idejétmúlt, számos közösség ma ugyanolyan életerős, mint korábban, és a tevékenysége nélkülözhetetlen az egyház életéhez. De nem ez az egyetlen formája az evangéliumi tanácsok szerinti életnek. […] Lehet, hogy a fiatalunk inkább valamilyen foglalkozási ág területén olyanokkal szeretne együtt dolgozni, akik nagyrészt nem hisznek, vagy legalábbis távol vannak az egyháztól, s így olyan rétegekhez szeretne elhatolni, amelyek szinte megközelíthetetlenek a papok és a szerzetesek számára. Miért is ne valósíthatná meg a teljesen Istennek szentelt ember képét orvosként, jogászként, újságíróként, politikusként, építészként, mérnökként vagy bármilyen más világi foglalkozást választva, s miért ne igazolhatná így, hogy teljes értékű munkás, és ugyanúgy teljes értékű és természetes ember, nem pedig valamilyen furcsa szerzet?”

Ezeket a hosszan idézett sorokat Balthasar a hatvanas években vetette papírra. Ekkor a katolikus egyház már közel két évtizede jogilag is lehetőséget adott olyan „világi intézmények” létrehozására, amelyek tagjai a szerzetesekhez hasonlóan fogadalommal köteleződnek el a három evangéliumi tanács mellett, de a külső megfigyelő szemében (a hit szemével látók persze mást észlelnek) az életformájuk semmiben sem tér el az átlagos polgárokétól. Hans Urs von Balthasar úgy vélte, hogy ez a ténylegesen laikus életállapot kétszeresen is a kereszténység gyökereiig visszahatolva hoz megújulást.

Egyrészt azért, mert az egyház eredeti küldetésének újrafelfedezésével fonódik össze: az egyház ugyanis nem önmagáért van, hanem a világba, a világhoz szól a küldetése, azért van, hogy a világba behatoló isteni cselekvést követve maga is a teljes valóságba belépjen, és belülről átalakítsa azt, ahová eljut. Éppen ezért irányulhatott kitüntetett figyelem a legutóbbi egyetemes zsinat után éppen a laikusokra, hiszen ők valóban a konkrét világi struktúrákban helyezkednek el. Másrészt azért is a gyökerekhez hatol vissza az új életforma, mert a keresztény szerzetesség legnagyszerűbb kezdeményezései sokszor laikusokhoz fűződtek: Remete Antal, Ferenc és Ignác eredendően laikusként valósított meg valami teljesen újat, és Balthasar kiemeli, hogy ha később klerikalizálódott is amit létrehoztak, laikus eredetük soha nem felejtődött el. A megszentelt laikus intézmények 20. századi egyházi jóváhagyása tehát egy egészen ősi eszmény és cél elfogadását jelenti. Az 1947-ben megjelent Provida Mater kezdetű apostoli konstitúció – állítja Balthasar – nem egyszerűen csak „integrálja a rendekhez hasonló laikus közösségeket a kánonjogba, hanem azt is elismeri, hogy az eszméjük megfelel az egyház értelmének és szellemiségének” (Der Laie und der Rätestand 33.).

Azoknak a keresztényeknek, akik szellemi téren tehetségesek voltak és laikusok kívántak maradni, de úgy, hogy engedelmességben, tisztaságban és szegénységben akartak élni, a megelőző századokban tulajdonképpen nem volt helyük az egyházban – a szerzetesrendekben a testvéreket nem szellemi téren foglalkoztatták, a tehetségeseket mindig klerikalizálni igyekeztek, arra pedig végképp nem volt mód, hogy valaki fogadalmasként intézményes életforma keretében ténylegesen a világban maradjon. A középkorban persze többször is megjelentek a színen laikus mozgalmak, de hosszú életűnek egyik sem bizonyult. Így hát a laikusok megmaradtak dilettánsnak, vallási téren egyedül a papok és a szerzetesek számítottak „szakértőnek”.

Ennek tükrében nagyon is érthető, miért fűti izzó pátosz Balthasarnak azt a kis kötetét, amelyet még 1947-ben kiadott a laikusok és a tanácsok összefüggéséről. Ő, aki pontosan tudta, hogy az egyház története során válság idején mindig születnek új kezdetek, amelyek soha nem láthatók előre (ki számolhatott volna előre Antallal, Ferenccel, Ignáccal vagy Teréz anyával), maga is egy új kezdet részesének érezte magát, amikor felismerte, hogy általában a laikus intézmények teológiájának kidolgozása és konkrétan egy laikus intézmény létrehozása, vezetése és támogatása az egyik legkomolyabb (ha nem a legkomolyabb) feladata. Ezért is hárította magára magára a 20. század teológiatörténeti ízléstelenségeinek jelentős részét: sokan gúnnyal és megvetéssel konstatálták, hogy elkötelezte magát Adrienne von Speyr bázeli orvosnő karizmája mellett, sajtó alá rendezte, kiadta, magyarázta és felhasználta Adrienne műveit, sőt egy laikus intézmény alapítójaként is teológiai és egzisztenciális közösséget vállalt vele.