Radóczy Jusztina: „A legnagyobb penitencia a közösségi élet”

„Az imádság a szeretet első gesztusa. Ez után már csak az a feladatom, hogy próbáljak figyelni a másikra, keressem az értékeit. Fontos, hogy minden konfliktus után keresni kell a kapcsolatot azzal, akivel nézeteltérésem támadt” – a házasság és szerzetesség közötti párhuzamokról Csóka János szerzetest, a
Magyar Pálos Rend tartományfőnökét kérdeztük.

Az Ön számára mit jelent a megszentelt élet?

Amikor a főiskolára, könyvtáros asszisztens képzőbe jártam, éreztem, hogy az Úr meghívott a papságra. Ekkor még nem gondoltam a szerzetességre, sőt, egyértelműen nem akartam szerzetes lenni. Egyszer aztán a Sziklatemplomban az egyik atya adott egy imádságot, ami a pálosok napi imája. Otthon, amikor elolvastam, éreztem, hogy én ezt az imát még nagyon sokszor el fogom imádkozni. Ezen nagyon meglepődtem, mert teljesen nyilvánvaló volt, hogy ez nem az én gondolatom, hanem egy kívülről jövő gondolat, egy prófécia. Az első reakcióm az volt, hogy nem akarom. Volt bennem egy „legyen elég ennyi is Uram” gondolat, ugyanakkor azt is éreztem, ha valóban Isten hív erre a megszentelt életre, akkor azt szeretném elfogadni. Így elkezdtem ezért imádkozni, kértem világosságot az Úrtól és megkaptam.

Miért érezte úgy, hogy „elég” a papság, mitől érezte nehezebbnek a szerzetesi életet?

Kicsit féltettem az önállóságomat és az időmet. Papként magam osztanám be a teendőket, mikor, mire, mennyi időt fordítok, szerzetesként viszont közösségben kell élni, a szabályokhoz és a rendtársakhoz kell igazodni. Úgy is fogalmazhatnék: nagyobb szabadságra vágytam.

Milyen párhuzamokat figyelhetünk meg a házasságban élők és a szerzetesek között?

Erről a kérdésről eszembe jut az a példa, amikor megkérdeznek egy halat és egy sirályt, hogy hol könnyebb élni: a vízben, vagy a levegőben? Egyik út sem nehezebb a másiknál. Szerintem Isten mindenkit arra hív meg, ami a legjobb a számára. Az Úr nem „szórakozik” velünk, Ő mindenkinek a legjobbat akarja, mint egy jó apa. Nem gondolom, hogy valakit nehéz feladatra hív, másokat meg csak a könnyű élethelyzetekre. Mindenki számára az az elvégzendő feladat, amire Isten őt kiválasztja. A meghívással fel is ruházza az embert azokkal a talentumokkal, amelyekkel képes lesz azt a hivatást, azt az életformát élni.

Akkor Ön szerint arról van szó, hogy ha nem találjuk, vagy nem fogadjuk el azt a hivatást, amelyet Isten nekünk szánt, akkor léphetnek fel nehézségek?

Nem arról beszélek, hogy nincsenek nehézségek. Azt nem lehet elkerülni. Azonban ha elfogadom Isten meghívását, akkor a plusz nehézségeket el tudom kerülni, melyek akkor adódnak, ha nem ott vagyok, ahol lennem kellene. Ugyanakkor azt is el tudom fogadni, hogy van szabadsága, szabad akarata az embernek, tehát üdvözülhetünk szerzetesként és házas emberként egyaránt. Visszatérve az én történetemhez: én tudom, hogy engem meghívott az Úr, hogy szerzetes legyek. Ettől függetlenül dönthettem volna úgy is, hogy megházasodom vagy világi pap leszek, és akkor is üdvözülhetnék. Sok imádság és gondolkodás után megértettem, hogy az Úr rám bízta a döntést, miután meghívott.

Biztosan sokszor fordulnak Önhöz tanácsért házas emberek. Az Ön meglátásai szerint mi okozza a legfőbb problémákat a házasságokban?

Az együttéléssel járó súrlódások, egymás elviselése, egymás hibáinak tolerálása a legnehezebb feladat. Jó, ha az ember mellett ott van a társa, de sokszor adódnak feszültségek, meg nem értések és egyenetlenségek is egy kapcsolatban. A kapcsolatokból sajnos sokszor hiányzik az intimitás, a mélység, amiket nagyon nehéz újra és újra megtalálni. Így sokszor tapasztalják meg a házasok a magányosságot annak ellenére, hogy nem élnek egyedül.