Vásárhelyi Anzelm OSB: A három evangéliumi tanács mint terápia

„A megszentelt életet élők lelki gyógymódot kínálnak az emberi nem számára.” (Szent János Pál pápa: Vita consecrata 87.)

aA korai szerzetesek írott hagyományának egyik alaptémája a szenvedélyek. Eszerint aki szerzetessé akar válni, annak meg kell tanulnia a szenvedélyeivel bánni. A Krisztus utáni első században Alexandria térségében therapeutáknak1 nevezték azon szerzeteseket, férfiakat és nőket, akik belső gyógyulásuk során gyógyító emberekké, mások segítőivé váltak. Alexandriai Philón a therapeuták nevének jelentését értelmezve megjegyzi: „És valóban terapeuták azért is, mivel őket már kezdettől fogva a természet és a szent törvények tanították arra, hogy a Valóságosan Létezőt szolgálják.” Ezek szerint a betegek gyógyítói az istentiszteletből merítettek erőt. Az ő praxisukban a kultusz és a beteggondozás szorosan összefüggött egymással. Ez a sivatagi hagyomány feltehetően hozzájárult, hogy a 3. században Egyiptomban és a Közel-Keleten megszületett a keresztény szerzetesi mozgalom: Isten ismeretének élő, közösségteremtő tapasztalata.

Hogyan válhatnak napjainkban, a 21. században monostoraink, szerzetesházaink és életközösségeink a gyógyulás helyeivé, gyógyító közösségekké? Valószínű, amilyen mértékben korunk szerzetesei megértik ennek a kérdésnek a súlyát, és amilyen szintű választ adnak erre a kérdésre, olyan mértékben van esélye, jövője térségünkben a szerzetesi mozgalomnak. Az önreflexió és a megtérés segít bennünket, hogy Isten Igéjéből és az elődök példájából inspirációt merítsünk. Szent Jusztinosz a 2. században újraértelmezi a delphoi bölcsességet: „Ugyanis az, hogy ismerd meg magadat, azt jelenti, ismerd fel Istent, aki alkotott téged. Ismerni és ismertté lenni csak annak osztályrésze, akit ő meghív.”