Paksa Balázs: Az olajmécses fénye

Két vásott kölyök felajánlja az idős szerzetesnek, hogy megtölti kiürült olajlámpáját. A mécsesbe viszont olaj helyett vizet öntenek, s a szent ember cellájának ajtaja mögött várják a hatást. Meggyullad-e a puszta víz, hogy világosságot nyújtson az esti sötétségben? Hasonló, szinte csodát kívánó nehézséggel szembesül az a filmkészítő is, aki egy kételyek nélkül megtalált hivatásban eltöltött, külsőleg eseménytelen életet szeretne elmesélni. Nem véletlen, hogy a filmvilág viszonylag ritkán merészkedik a szerzetesközösségek közelébe.

hHa pedig megteszi, abban rendszerint nincs sok köszönet: botrányt vagy intézményes elnyomást sejt és sejtet a kolostorok szigorú falai között. Így tesz Denis Diderot, a nagy enciklopédista is, kinek Az apáca című, hírhedt regénye már a második filmfeldolgozást éri meg. Jacques Rivette 1966- os, ellentmondásos fogadtatású adaptációja nem rejtegeti az eredeti mű egyházellenes élét, Guillaume Nicloux saját bevallása szerint szabadulni szeretett volna ettől az értelmezéstől. Az akarata ellenére kolostorba kényszerített, súlyos lelki és fizikai terrort elszenvedő Suzanne pokoljárása (a gyermekarcú Pauline Etienne odaadó alakításában) azonban önkéntelenül is az elnyomást működtetőkre irányítja a néző figyelmét: a rideg úrnőként viselkedő elöljáróra, a megfélemlített nővértársakra vagy a zord apára, aki felesége félrelépésének nyomán eltávolítandó problémaforrásként tekint a lányra. A főhőse szabadságszeretetét kidomborító, szépen fényképezett film mégsem képes markáns tanulsággal szolgálni, miközben a rendező ígérete ellenére az alapmű általánosító egyházellenességét sem kerüli el.

Nyoma sincs mindennek Nabil Lebbos libanoni rendező filmjében, aki sommás ítélkezés helyett a nehezebb utat választotta: bemutatni egy gáncs nélküli, nyílegyenes életpályájú szent történetét. A hat évvel ezelőtt készült, ám a hazai mozikba csak tavaly megérkezett Charbel – A szív csendje meditatív tempóban és csodálatos képekben mesél a libanoni maronita keresztények máig mélyen tisztelt szentjéről. Az édesapját korán elvesztő, legkisebb fiúból jámbor férfivá érő Yussuf Makhlouf útja a közeli kolostorba eleve elrendeltnek tűnik, melytől sem anyja kérlelése, sem a finoman felkínálkozó feleségjelölt nem tudja eltéríteni. A rendben a Charbel nevet fölvevő, őszinte hitével az első pillanattól kezdve kitűnő szerzetes (Elie Mitri / Antoine Balabane) csupán néhány rövid jelenet erejéig küzd lelki nehézségekkel: a családtól való elválás fájdalmával, majd később az emberi gonoszság megtapasztalása fölötti mélységes szomorúsággal. Csendes mindennapjai során rendületlenül végzi egyszerű földműves munkáját, s mind többet és többet imádkozik. Remeteségbe vonul, majd a környékbeliek egyre többször hívják betegeikhez, haldoklóikhoz. A már életében több csodát tevő szerzetes története felborítja hagyományos dramaturgiai elvárásainkat, s az eredeti helyszíneken, kevés párbeszéddel felvett jelenetek sajátos ritmusa elmélkedésre hív.

Nabil Lebbos ezzel eléri célját – Guillaume Nicloux-val ellentétben, akinek filmje nem elég erős élmény ahhoz, hogy botránkozást, sem ahhoz, hogy önvizsgálatot váltson ki nézőjében. A Charbel-filmben viszont megtörténik a csoda: a vízzel töltött olajmécses meggyullad, fénye pedig bevilágítja legmélyebb sötétségeinket is.

GUILLAUME NICLOUX: Az apáca (La Religieuse). francia-német-belga film, 112 perc, 2013. NABIL LEBBOS: Charbel – A szív csendje (Saint Charbel). libanoni film, 106 perc, 2009.