Mihályi Anikó: "A párbeszéd a misszió új formája"
„A párbeszéd abból indul, hogy mindenkinek van valami egyéni, megismételhetetlen gazdagsága, csodája. Ez azt jelenti, hogy a párbeszédet csak úgy lehet művelni, ha bennem őszinte kíváncsiság, tisztelet, elfogadás, tanulni vágyás van” – beszélgetés Sajgó Szabolcs jezsuitával hivatásról, költészetről és a párbeszéd fontosságáról.
Sajgó Szabolcsot (1951) 1974-ben szentelték esztergomi egyházmegyés pappá, 1981-től 1990-ig külföldön élt, Kanadában lépett be a magyar jezsuita rendtartományba 1982-ben. 1984 és 1994 között A Szív újság szerkesztésével és kiadásával foglalkozott. 1990 és 1994 között a Szent Ignác Szakkollégium alapító lelki vezetője, a Magyar Katolikus Újságírók Szövetsége (MAKÚSZ) alapító tagja és alelnöke, lelkigyakorlatokat rendszeresen 1983 óta vezet/kísér, csendmeditációs szemlélődő lelkigyakorlatokat 1992 óta. 1993-tól 2007-ig dolgozott a Manrézában, 2008-tól öt éven át a torontói magyar egyházközség plébánosa, 2014-től a Párbeszéd Házának vezetője Budapesten. Eddig hat verseskötete jelent meg.
Egyházmegyés papból lettél szerzetes. Mi adta ezt az indíttatást, a jezsuita hivatást?
Amikor 1982-ben jelentkeztem a jezsuita rendbe, még Leuvenben éltem, de már pap voltam. 1981-ben mentem el Magyarországról azzal a szándékkal, hogy belépek egy szerzetesrendbe, elvégzem az orvosi egyetemet, és a har madik világba, például Bhutánba megyek szerzetesnek. Olyan helyre vágytam, ahol nincs szervezett egyház, ahol nem lehet direkt missziót végezni, viszont orvosként jelen lehet lenni, és Krisztust lehet szolgálni. Hét év papság után azt éreztem, hogy nem vagyok a helyemen. Próbáltam mindent lezárni, az egyházmegye felé is rendeztem dolgaimat. Egy hátizsákkal indultam világgá. Sokáig keresgéltem.
Több lehetőségem is lett volna: Németországba lelkipásztornak hívtak, Muzslai István jezsuita Leuvenben befogadott a Magyar Kollégiumba, aztán Török Jenő piarista atya Bécsből írt, hogy szeretné átadni az egész OMC kiadót. Át is jött Leuvenbe, hogy átbeszéljük a dolgokat, de nemet mondtam. Beiratkoztam az egyetemen a vallásfilozófia szakra, elkezdtem flamandul tanulni, és amikor volt időm, különböző monostorokat látogattam, ami nagyon jó volt. Megérintettek a trappisták és Vaals, ahol egy nagyon puritán bencés monostor működik. Jártam jezsuitáknál is. Amikor eltelt egy fél év, egy férfi bencés szerzetesrendbe utaztam a luxemburgi Clervaux-ba. Emlékszem, március volt. A testvér azzal a hírrel fogadott, hogy van itt egy magyar szerzetes. Nagyon furcsa volt nekem az illető és csapata: reggel jógáztak, ültek egy sámlin. Megtudtam, hogy Jálics Ferencnek hívják az atyát. Akkoriban még nem működött a lelkigyakorlatos ház Griesben, így különböző helyeken szervezett lelkigyakorlatokat fiatal német értelmiségieknek, szeminaristáknak. Én azért mentem Clervaux-ba, hogy átimádkozzam, kérjem-e felvételemet a magyar jezsuita rendbe. És mit ad Isten, találkozom ott egy magyar jezsuitával! Vele beszélgettem át a dolgokat. Mi vonzott a jezsuitákhoz? Szerettem azt, hogy a külföldön élő magyar jezsuiták megőrizték a gyökereiket. Láttam, hogy Muzslai István és Matyasovich Henrik atya mennyire elkötelezetten dolgozik a külföldi magyarok szolgálatában. Ignác spiritualitásában vonzott többek között az, hogy ha több van az emberben, akkor keresse, mi az a több. Hogy ami bennünk van, annak ki kell jönni, hogy tanulni, képezni kell magunkat halálunkig. Felvételemkor jeleztem, hogy szeretném elvégezni az orvosi egyetemet.
Probációba a torontói St. Michael’s Kórházba küldtek, ahol napi 14-15 órát töltöttem. A provinciális a noviciátus alatt közölte döntését, hogy nem támogatja orvosi tanulmányaimat. Három napig forgattam magamban ezt a dolgot, aztán elengedtem. Azóta sokszor eszembe jut, milyen jó döntés volt ez. 1984-ben tettem fogadalmat a torontói régi magyar templomban, aztán belekezdtem egy Phd-programba, de igazán nem akartam tanítani. Így amikor égető szükség lett valakire A SZÍV havilap szerkesztéséhez és kiadásához, vállalkoztam rá. Tíz évig végeztem ezt, 1990 elején haza is telepítve a lapot.
A világi papi kezdet is érdekes…
Katolikus családban nőttem fel, de aztán kamaszként ateistának és materialistának vallottam magam – egészen negyedikes gimnazista koromig. Emlékszem, erős depressziós rohamaim voltak, órákig csak céltalanul gyalogoltam és gyalogoltam. Egy decemberi vasárnapon bementem melegedni a Szent Imre templomba (ott bérmálkoztam 12 évesen). Éppen vége volt a misének, megálltam hátul, nézegettem az embereket, és egyszer csak valami nagy béke és öröm öntött el. Nem volt semmi rendkívüli – látomás, hallomás –, csak egy mélységes bizonyosság, hogy a világ rendben van, gazdája van... Gondoltam, majd elmúlik ez az érzés, de nem múlt el a következő héten, meg azután sem. Ide vezethető vissza az, hogy az elméleti fizika helyett jelentkeztem az esztergomi szemináriumba filozófiát, teológiát tanulni. Persze, nem volt ez azért diadalmenet, sokszor jöttek vissza erős egyházkritikus gondolataim. Emlékszem, egy gyerekkori barátommal sétáltunk Pest utcáin, és arról beszélgettünk, hogy az embernek az Isten felé vezető úton a templom a legnagyobb akadálya, és éppen ezért le kellene a templomokat rombolni! A barátom csak nézett rám, hogy én papnak készülök. Amikor édesanyámmal a szentelés előtt találkoztunk, mondtam neki, jobbat nem tudok, mint hogy pap legyek... Később mesélte el, hogy megfordult körülötte a világ, hogy lehet így papnak menni. Ez nálam később is így volt. Az ember a döntéshelyzetben, amikor nem lelkesedik valamiért egyértelműen, amellett dönt, ami kisebb rossznak látszik. Ezek a döntések nekem bejöttek. Az a tizenhét és fél évesen történt belső gyógyulás határoz meg ma is. A nem látható teljesség, ami jelen van, és mindenben benne van.
Nagyon sokféle feladatot bíztak Rád az eltelt negyven évben az újságszerkesztéstől, kiadói tevékenységtől kezdve a lelkigyakorlatos ház vezetéséig, de ezek mellett külön utakat is találtál. Verseket írsz, fordítottál is. Emlékszel, mikor szólalt meg Benned az a hang, hogy írni kell?
Egész fiatal gyerekkoromban kezdődött. Azóta többször megsemmisítettem irományomat. Emlékszem, amikor papszentelésre készültem, a naplómat, s benne a verseimet el akartam égetni. Egy barátom azt mondta, ő inkább elteszi. Később kiderült, hogy szerette ezeket a szövegeket, amelyeket le is gépeltetett valakivel, és egyszer csak elém állt a beköttetett példánnyal. Megfordult velem a világ, nagyon dühös voltam rá. Nem is foglalkoztam a kötettel, nem tudom, megvan-e még valahol.
A hetvenes évek közepén elvittem a verseimet Lator Lászlónak, aki nagyon biztatott a további írásra. Amikor már nem bírtam ki, hogy ne írjak, általában akkor írtam. Torontóban a noviciátusba bejárt Tűz Tamás költő, akivel összebarátkoztunk. Nemesszeghy Ervin provinciális tanácsára néhány versemet megmutattam neki, ő meg azt mondta, szedjem össze a többit is, mert ki akarja adni. Nem nagyon lelkesedtem, de azt mondtam, ha ír egy előszót, ám legyen. Két hét múlva fölhívott, hogy elkészült egy első előszó. Akkor összegyűjtöttem a többi versemet is. Így jelent meg 1987-ben az első kötetem az Amerikai Magyar Írók sorozatban: Az elárult látomás.
Mit jelent Neked a versírás: önkifejezést, imát, kikapcsolódást, esetleg valami mást?
Valószínűleg mindezt. Valami feszít belül, amit próbálok szavakban megfogalmazni. Afféle nyitott válaszok ezek ki nem mondott kérdésekre. Nagyon hamar elhagytam az írásjeleket, a nagybetűket, elkezdtem középre rendezni a sorokat. Aki rendesen elolvassa a szövegeket, az pontosan érti, tudja, hol vannak a határok. A középre rendezésben az is kifejeződik számomra, hogy bár még nem látjuk, de a világban mégis harmóniába rendeződik minden.
A legutóbbi köteted, a Kapuid bennem 2012-ben jelent meg. A nyitó versek apokaliptikus világából jutunk el a „romjaiban is gyönyörű teremtés törmelékei alól” (majd egészen) ahhoz a kapuhoz, amely megnyitja a belső világot a transzcendens felé. Ennek az útnak a végigjárása a versek tanúsága szerint igen gyötrelmes. Mennyire küzdelmes mindent szavakká formálni a költőnek akkor, amikor „az égi dikció földi szavakban mondhatatlan” (deákélet)? Hogyan éled meg ezt a paradoxont?
Nagyon régen, Stefan Zweig egyik novellájában (Az érzelmek zűrzavara) olvastam egy neves professzorról, aki igen nehezen írt, viszont ha megszólalt, elfogta a hév, a raptus, és a kommunikációban az ékesszólásnak, a jó fogalmazásnak egyfajta himnikus változata született meg. Sokszor eszembe jut ez, mert én is nagyon nehezen írok, sokkal szívesebben beszélek, kommunikálok. És mégis írok. Azt gondolom, mindenkinek van olyan tapasztalata, amikor elragadtatottan és pontosan tudja mondani a dolgokat, és úgy érzi, minden a helyén van. Egyfajta flow állapot, amiről Csíkszentmihályi Mihály ír. Sajnos, nem ez az alaphelyzetünk. Amikor komolyabb dolgokról kell beszélni, elkezdünk dadogni, keressük a szavakat, érezzük a pontatlanságát annak, amit mondunk. Az írásnál nagyon ritka, hogy valami megszületik, és nem nyúlok hozzá. A legtöbbször nagyon nehéz megtalálni a szavakat. Pilinszky néha igen nehezen születő tömörsége nagy elemzésekre ragadtatott embereket. Engem gyakran foglalkoztat a szavak helye a térben. Erőterekről van szó. A nem látható terek és erővonalak metszéspontjában elhelyezett szavak robbantanak, szólnak. A Bibliában az időtlen Isten szavát halljuk, az Ő mindent átjáró jelenlétének, személyes erőterének szavait, a mi szavainkba öltözötten. Mitől válnak világítóvá, erővé? A jelenléttől, Isten jelenlététől, hogy pillanatról pillanatra személyesen vállalja ezeket a szavakat, személyes szeretetével áll a szavak mögött, a mindnyájunkat szólító szavakban Ő maga van jelen.
Olvasva a kötetet a kint és bent, a fent és lent ellentéte figyelhető meg, amelyre ráíródik a két világ közötti folyamatos átjárás. A test mint „húsvér karosszéria” (sofőr a semmihez), mint „több tucat kiló, amelyhez hozzákötöttek […] hat évtizede” (zenél tovább), amely azonban „egyszerűen szeretni való” (íz s velő). Mit jelent neked ezek után testben élni?
Elfogadni saját magamat, akit nem én, hanem az Isten álmodott, és megpróbálni fölfedezni. Az emberben él az a lenyűgöző tapasztalat, hogy az Isten szép és jó, és így, amit alkot, az is úgy jó, ahogy van, akármennyire is éljük meg sokszor tehernek, mindenféle botrány forrásának. A káosz, a sötét a mi tudatállapotunktól függ, az önmagunkkal, a világgal és az Istennel való rendezetlen kapcsolatunkból forrásozik. Nagyon könnyű a testtel kapcsolatban pozitív vagy negatív túlzásokba esni, nehéz megmaradni középen. Az a fajta keresztény etika, amely a testet nem becsüli, nem keresztény. Hiszen az Isten annyira megbecsüli a testet, hogy belé költözött. Más kérdés, hogy ne a test földhöz ragadtsága kösse gúzsba az ember lelkét. Az értékek hierarchiáját az embernek helyesen kellene elfogadnia és megélnie. A test nem öncél, eszközként érték, a kifejezésnek, a jelenlétnek, az alkotásnak a helye, vagy inkább a csodája.
Harmónia van tehát benned?
A keletiek azt mondják, amikor feloldódik a dualitás, akkor eltűnünk. Én még itt vagyok. Azt gondolom, mindenkinek napi feladata földi létében megélni a harmóniát. Mindannyian hordozzuk a harmóniát, mert mindenkiben jelen van Isten, de kérdés, az ember erre mennyire reflektál, mennyire igyekszik ezt tudatosítani és ennek a jegyében élni.
„Más juhaim is vannak, melyek nem ebből az akolból valók. Ezeket is vezetnem kell.” (Jn 10,16) –- ezt a bibliai mondatot választottad magadnak pappá szentelésedkor. Mintha visszaérkeznél oda, ahonnan elindultál: a Párbeszéd Házának vagy az igazgatója.
Amikor huszonhárom évesen ezt a mondatot választottam, az volt bennem, hogy a Jóhír nagyon kevesekhez ér el az ateista, kommunista rendszer és más okok miatt. Ezért ki kell lépni a hagyományos formák és keretek közül. Akkor ezt a mondatot elsősorban így értettem. Ezzel akartam jelzést adni, hogy akik nincsenek ott a templomban, ők is éppoly fontosak Jézusnak. Jézus szavait tehát a magam feladataként értelmeztem. Amikor „világgá mentem”, más jelentést is kaptak ezek a szavak. Azoknak, akik még nem hallották Jézus örömhírét, nem ismerik Jézus csodáját, nem hallották a szavait, feléjük az én felelősségem is, hogy meglegyen a lehetőségük fölfedezni. A párbeszéd a misszió új formája. Nem azt jelenti, hogy valaki megmondja a „tutit”, és aztán akinek füle van, hallja meg. A párbeszéd abból indul ki, hogy mindenkinek van valami egyéni, megismételhetetlen gazdagsága, csodája; azt jelenti, hogy a párbeszédet csak úgy lehet művelni, ha bennem őszinte kíváncsiság, tisztelet, elfogadás, tanulni vágyás van. Ez az egyik fele a dolognak. A másik fele az, hogy tisztában vagyok a saját értékeimmel, és ezeket fölkínálom. Ha észreveszem, hogy a másiknak csak saját magára van füle, akkor segítem őt a mások értékének befogadására. Amit megtapasztaltam, megéltem, azt viszem bele a párbeszédbe. És hiszem, hogy a Szentlélek működik. Nem mi kezdtük el a dialógust, hanem Jézus, mi is megszólítottak vagyunk, mi „bedolgozunk” Neki. Jézus nem úgy jött, hogy mindegy neki, jön vagy nem, hanem alapvetően tudta, hogy nekünk szükségünk van rá, a tanítására, a személyével való kapcsolat felfedezésére. És nekem erről kell beszélnem. Ha pedig a párbeszéd működik, mind a két fél úgy érzi, megértik, becsülik, elfogadják. Ebben az értékcserében valami nagyobb, több születik. Ha a megtestesülést nézem, az arról szól, hogy egy konkrét ember Istennel teljes. Az evangélium útja sem más. Amikor én tizenhét és fél évesen valahogy befogadtam az örömhírt, nem változtam meg külsőleg, de más lett számomra mindennek a középpontja. A párbeszédben is, amikor Krisztusról helyes tanúságtétel történik, én nem azt akarom, hogy a másik egy általam meghatározott formában kövesse Jézust, hanem hogy találkozzon Vele. Beszélek Róla, a többi a Szentlélek dolga. Mindenki egyéni úton tart Isten felé. Ha a kölcsönösen elismert és fölismert értékeket úgy tudják felkínálni, hogy azok a másikba valamiféle megtestesüléssel érkezzenek meg, akkor az jó párbeszéd.