Előző cikk Következő cikk

Baán Izsák OSB: Ősi életforma modern köntösben

Enzo Bianchi a monasztikus szerzetesség prófétája

Annak ellenére, hogy a „régi” monasztikus szerzetesrendek képviselői nem feltétlenül fogadják kitörő lelkesedéssel Enzo Bianchi kritikai hangtól nem mentes szerzetesi tanítását, a bose-i közösség és perjele sokat tett és tesz a monasztikus élet megújulásáért szerte a világon.

hHamarosan ötven éve lesz annak, hogy a II. vatikáni zsinat befejezésének napján, 1965. december 8-án egy olasz fiatalember kiköltözött egy elhagyott tanyára azzal a vággyal a szívében, hogy szerzetesi életet éljen a Hagyományból merítve, mégis új módon. Lépésében az éppen befejezett egyetemi tanulmányok idején szerzett tapasztalatok vezették: a zsinati szellemtől áthatott francia teológia nyitottsága, az egyház egységére való mély vágyakozás, a találkozás Taizé szerzeteseivel és Roger Schütz perjellel, valamint Abbé Pierre sugárzó, karizmatikus alakja. Az ifjú lépése nem volt rendkívüli – amennyiben a szerzetesség megújulása a zsinat után számtalan új kezdeményezésen, kísérleten és kudarcon keresztül bontakozott ki –, ő csupán egy volt a sok új közösségalapító és remete közül. A rendkívüli az, amit az elkövetkező évtizedekben a Szentlélek megvalósított a hívást meghalló és önmagát egészen Krisztusnak adó férfi életén keresztül az egyházban: az egykori piemonti fiatalember, Enzo Bianchi, ma egy közel száz férfiból és nőből álló monasztikus közösség perjele, az olasz egyházi és politikai közélet prominens személyisége. Az Alpok lábánál fekvő, egykor elhagyatott tanya, Bose pedig olyan szerzetesi falucska, mely sokak számára világító fáklya a keresztény életben, s amelynek kisugárzása messze túlmutat Olaszország határain.

Enzo testvér kétségtelenül prófétai karakter, bár sajátos, modern köntösben. Ősz szakállú, öltönyös öregúr, aszketikusnak éppen nem mondható testalkattal, átható, élénk tekintettel, aki ha érdes hangján megfogalmazza a gondolatait, kevesen tudnak közömbösek maradni: lelkesedést vagy elutasítást vált ki. Mint igehirdető és mint személyiség a maga radikalitásával választás elé állít, az evangéliumi Krisztus-követés megkövetelte személyes döntésre sarkall. Bádogos-ezermester édesapjától örökölt és közgazdasági tanulmányai során fejlesztett gyakorlatiassága, makacs céltudatossága szerencsésen párosul azzal a mély, spirituális érzékkel és érzékenységgel, melyet édesanyja korai halála után szülőfalujának tanítónője és plébánosa tápláltak benne.
 

CSENDES MAGÁNYBAN

Ez az erős, Isten utáni vágy munkált Enzóban az alatt a három év alatt is, amíg a romos bose-i tanyán csendes magányban, fűtés és áram nélkül próbálta követni a Lélek útmutatását, és amikor Keletre utazott, hogy megismerje az athoszi szerzetesek életét. Három évvel később, 1968-ban két fiatal kopogtatott nála, hogy megoszthassák vele az Istennek szentelt életet. Isten különös ajándéka volt, hogy az első testvérek egyike svájci protestáns lelkész, a másik pedig egy fiatal lány volt. Mindez kijelölte az utat, amin Bose és Enzo Bianchi hivatása a továbbiakban haladt: olyan ökumenikus szerzetesközösség született, ahol férfiak és nők imádkoznak és dolgoznak együtt az egyház monasztikus hagyományát követve. Bár rendkívül erősen ihleti a keleti és nyugati szerzetesatyák tanítása, Bose nem tartozik egyik szerzetesrendhez sem. A közösség szabályzatát, mely az Evangélium mellett főleg Szent Baszileiosz, Pakhómiosz és Benedek tanításából merít, Enzo testvér fogalmazta meg. Egyházjogi szempontból a monostor világi hívők társulásaként működik a helyi püspök fennhatósága alatt. A különböző keresztény hagyományokhoz tartozó testvérek és nővérek külön házakban laknak, de közösen végzik a zsolozsmát és a közös élet alapját jelentő Lectio Divinát. Szerzetesi öltözetet nem viselnek, csak a liturgián öltenek fehér kukullát. A különböző, nagy szakértelemmel gondozott munkaterületeken – kertben, kézműves műhelyekben, könyvkiadóban – szintén együtt dolgoznak férfiak és nők. A monasztikus hagyományban nagy szereppel bíró vendégfogadás Bose egyik legjelentősebb szolgálata. A vendégházakban sok keresztény talál befogadásra és útmutatásra, évente rendezett, magas színvonalú liturgikus és ökumenikus konferenciájuk sok tudóst vonz, Enzo Bianchi prédikációira pedig keresztények százai érkeznek hónapról hónapra a monostorba.

Prófétai karizmájuk megélésének feltétele annak a szabadságnak a megőrzése, ami sajátos egyházi helyzetükből fakad. Enzo perjel többször mondott nemet a papságra, s a korai szerzetesség hagyományához ragaszkodva a testvérek közül csak a közösség szolgálatára szenteltetnek papot, plébániai szolgálatban nem vesznek részt. Függetlenségük érdekében sem egyházi, sem állami forrásokat nem fogadnak el, a gazdaságilag önálló közösség a radikális szegénység jegyében fölöslegét a szegényeknek adja.

Az évtizedek során Enzo Bianchi és a bose-i közösség karizmája egyre több gyümölcsöt termett a monostor falain kívül is. Új alapításokat hoztak létre Itália más vidékein (Ostuni, Assisi, Cellole) és Jeruzsálemben, melyekben a testvérek és nővérek a helyi egyház szerves részeként élik a monasztikus hivatást. Enzo Bianchi tapasztalata és szakértelme a Szentszék számára is segítség volt az elmúlt évtizedekben a kele ti egyházakkal való párbeszéd különböző fórumain, valamint a 2008-as Isten Igéjéről, illetve a 2012-es új evangelizációról szóló püspöki szinódusokon.

Annak ellenére, hogy a „régi” monasztikus szerzetesrendek képviselői – főleg Olaszországban – nem feltétlenül fogadják kitörő lelkesedéssel Enzo Bianchi kritikai hangtól nem mentes szerzetesi tanítását, a bose-i közösség és perjele sokat tett és tesz a monasztikus élet megújulásáért szerte a világon, így Magyarországon is. Komoly és rendszeres segítséget nyújtott a bakonybéli bencés közösség monasztikus projektjének kialakításában. A pannonhalmi konventnek tartott lelkigyakorlata, illetve könyvbemutató előadása a Sapientia Szerzetesi Főiskolán szintén nyomot hagytak a magyar szerzetesi élet útkeresésében.

NEM VAGYUNK KÜLÖNBEK

A bose-i közösség sikerének egyik titka a szerzetesi identitás világos és radikálisan egyszerű megfogalmazásában keresendő. Enzo testvér a magyarul is olvasható Nem vagyunk különbek című könyvében fejti ki a szerzetesi identitással, a szerzetesség teológiájával kapcsolatos gondolatait, melyek több évtizedes szerzetesi és vezetői tapasztalat erőterében érlelődtek szerzetesi hitvallássá.

Enzo alaptézisei az idők jeleire hívják fel a figyelmet. Górcső alá veszi a II. vatikáni zsinat utáni helyzetet: a kiváltságait és bizonyos értelemben autonómiáját veszítő nyugati szerzetességet, mely keresi helyét és önazonosságát az egyházban és a világban, de amely ugyanakkor a korábbinál nagyobb szomjúsággal merít Isten Igéjének forrásából, s nagyobb szabadsággal tanul a keresztény Kelet egységes és virágzó szerzetességétől is. A bose-i perjel ebben a koordináta-rendszerben mozogva, három nagy téma köré rendezve próbálja megérteni a szerzetesi identitás alapvonásait, feltárni azokat a struktúrákat, melyek előre viszik a szerzetesek életét s végül megfogalmazni az üzenetet, amit ez az életforma közvetíteni akar.

Az első, identitásra vonatkozó, s meglehetősen provokatív fejezet a szerzetességet azonnal a bibliai prófétahagyományba ágyazza. A szerzetesség önkéntes száműzetés, szakítás a konformizmussal, alternatív élet, amelyet kritikus szemlélet jellemez egyházi és világi vonatkozásban egyaránt. Mindennek hátterében egy olyan eszkatologikus szemléletmód áll, mely tisztában van a jelen világ viszonylagosságával. A különböző szerzetesrendek részleges identitásaival szemben az egységes önazonosságot kereső szerző prófétai, túlzásoktól sem mentes vehemenciával vonja kétségbe olyan berögzült alapelvek és fogalmak létjogosultságát, mint „az alapító karizmája”, az „evangéliumi tanácsok” vagy a „megszentelt élet”. Az újszövetségi Krisztus-követés tükrében Enzo Bianchi „alapvető szerzetestana” csak két ismérvet ismer: az Isten Országáért vállalt cölibátust és a közösségi életet. A szerzetes élete ezek szerint nem különb, nem felsőbbrendű a többi keresztény életformájánál, de különbözik attól. Hiszen a keresztség révén mindenkire vonatkozó evangéliumi radikalizmust a szerzetes sajátos lelki módon éli meg: közösségben megélt cölibátus formájában. Csak a leegyszerűsödés és a bibliai gyökerekhez való visszatérés Bianchira jellemző igénye teszi értelmezhetővé a könyv provokatív alcímét (A szerzetesek, mint jelentéktelen laikusok), melyet a magyar kiadó némileg önkényesen ragadott ki az árnyalt egységbe szerkesztett fejezetek közül, s állított az olasz kiadás sokkal pozitívabb csengésű „Szerzetesélet az Egyházban az emberek között” alcíme helyére. Az olasz médiában közismert és népszerű, vatikáni kapcsolatai révén egyáltalán nem „jelentéktelen” bose-i perjel tanítása szerint a szerzetesek csak abban az értelemben jelentéktelen laikusok, amennyiben szerzetességük lényege nem papi mivoltukban és nem is kiváltságos, befolyásos társadalmi pozíciójukban keresendő, hanem abban, hogy az evangélium élő emlékeztetői, prófétai jelei az egyház szívében és az emberi közösség peremén.

A könyv további fejezetei újszerű közelítésekkel és üdítő belső szabadsággal tárgyalják a szerzetesek mindennapjaiban megjelenő témaköröket: a szabályzat, a képzés, a belső élet kérdéseit. A szerteágazó teológiai ismerettel és nagy élettapasztalattal megírt fejezetek közül kiemelkedik a Lectio divináról és a szerzetesség pneumatológiájáról írt két fejezet. Enzo Bianchi írásának utolsó része a szerzetesség jel szerepére reflektál, s a társadalom felé közvetített üzenet, az egység, az ökumené témakörei mellett megkísérli felvázolni a szerzetesség jövőjével kapcsolatos elképzeléseit, melyekben a monasztikus szerzetesség kitüntetett szerepet tölt be. Enzo Bianchi könyve jól tükrözi személyiségét: egy szerzetes-próféta írása a prófétai szerzetességről. Egyszerre jellemző rá a néhol túlzó radikalizmus, az Isten Igéjéből merített frissesség, a művelt éleslátás, a tapasztalatból származó emberség és – a színvonalas magyar fordításban is érzékelhető – magával ragadó stílus.

Bose mellett, a monostortól nem messze áll egy román- kori templom, San Secondo ősi kultuszhelye. Az Alpok távoli csúcsai előtt magasodó harangtornya jól látható a közösség életterét jelentő új épületegyüttesből, mégsem használják a liturgiák alkalmával. Beszédes szimbólumként jeleníti meg Enzo Bianchi és a bose-i közösség viszonyát a monasztikus szerzetesség évezredes hagyományához, mely állandóan jelen van, mely forrás és útmutatás, s amelytől ugyanakkor képesek újra és újra távolságot venni, képesek azt újraértelmezni az idők jeleinek, a Lélek mindig új útmutatásának megfelelően. Bose a maga ötven évével monasztikus szempontból fiatal közösség, melynek szembe kell még néznie a generációváltás, az intézményesülés, az alapító visszavonulásának próbatételeivel. De ha képes lesz mindezt az Enzo testvértől kapott evangéliumi szabadsággal, bátorsággal, őszinteséggel és örömmel tenni, akkor még sokáig lehet a monasztikus szerzetesség megújulásának előmozdítója, inspirálója az egyházban.