Zanati Zsófia: Görbeország fényei

Akárha egy meséből lépett volna ki maga a szó is: Görbeország. Szelíd lankákon, girbegurba utakon túl, túl pajtán és veteményesen, szántóföldön és tehénkéken, túl háborún, veszteségeken és örömökön, túl özvegységen, halálon, vigasztaláson és imádságon, túl spalettás kicsi ablakokon, billegű lábú hokedlin és mindent elnyelő súlyos komódokon, valahol Magyarországon. És mindez egy fiatal lány fotográfiáin, aki megtalálta és feltalálta Görbeországot, benne az utolsó csepp erejéig kötelességtudó és a rábízottakról gondoskodó Rózsi nénit még a léten innen épphogy csak… és még épp jókor... Jelenléte csendes, finom, tapintatos.
Mohos Zsófia már elkapott egy szálat, amely mentén haladva a legjobb dokumentarista hagyományok folytatója lehet.

Nagyon lehet szeretni az Ön Görbeországban született fotográfiáit. Hol van Görbeország, amit a legenda szerint még az oroszok sem találtak meg a második világháborúban, s hol Rózsi néni és a többiek? Mikor került kapcsolatba velük?

A nagymamám vett egy parasztházat a 80-as években ebben a kis faluban. Akkoriban ez nem volt divat, úgyhogy a falusiak nagyon kíváncsian fogadták a városi asszonyt, hogy mi is történik itt. Miután mi voltunk az elsők, elfogadtak bennünket falusinak, nem tekintettek betelepülőnek minket. Nagyon sok időt töltöttem ott. Tizenkét-tizenhárom évesen kitaláltuk, hogy falumúzeumot alapítunk és biciklivel körbejártunk, hogy adjanak hozzá egy-két tárgyat. Jól megmosolyogtak bennünket, hogy mit akarnak ezek a gyerekek, de azért szívesen fogadtak mindenütt. A múzeumból végül nem lett semmi, de így ismertem meg az ott élő embereket. Tizenhat évesen kezdtem el fotózni, s amikor évek múlva visszamentem a faluba, azt tapasztaltam, hogy a világ, amit megismertem és megszerettem, kezd eltűnni, a falusi nénik és bácsik sorra elmennek, s velük együtt a történetek is – amiket valaha még kazettás magnóra is felvettem – elfelejtődnek. Azt éreztem, hogy szétfolyik az egész, és hogy ezt valahogy meg kell mutatnom, meg kell mentenem… A fényképezőgép volt az egyetlen eszköz a kezemben. Rózsi nénire persze nem rontottam rá, mise után szólítottam meg, hogy szívesen meglátogatnám valamikor. Amikor elmentem hozzá, akkor sem a fotózással kezdtem, hanem csak beszélgettünk – kérdezni sem kellett, ömlött belőle a szó. Megemlítettem, hogy szívesen csinálnék róla néhány képet, de nem rendeztem át körülötte semmit, nem állítottam őt sehová. Nagyon szeretek időseket fotózni, mert természetesen viselkednek, nem öltöznek át rögtön a legszebbik ruhájukba. Rózsi néni önmagát adta ezeken a képeken, bár ezek sikerét már nem érhette meg, mivel közben eltávozott közülünk... A falu nevét tudatosan nem írtam le sehová, mert nem a kicsi zsákfalura akartam felhívni a figyelmet, hanem arra, hogy az országban léteznek még ilyen falvak, életük végéig szorgalmasan dolgozó emberek; Rózsi nénik.

Ritkán tapasztalt, már-már elementáris tetszést arattak a Rózsi néniről készült fotográfiái a szeretlekmagyarország.hu és az egyébként gyakran szidott internetnek hála. Pedig a jelenléte egyáltalán nem előzmény nélküli: saját oldala a „PhotoSophiae” évek óta létezik. Mit jelent ez a hirtelen jött népszerűség az életében?

Engem is megdöbbentett, hogy közel 60 ezres megosztásnál tart a cikk, és én is nagyon sok üzenetet kaptam, hogy mennének Rózsi nénihez segíteni behordani a fát. Mindenkinek írtam is, hogy sajnos Rózsi néninek már nem tudnak segíteni, de biztosan találnak olyan időseket, akiknek még igen.

André Kertész óta tudjuk, hogy jót tesz a fotográfusnak, ha amatőr, azazhogy kenyérkereső, választott hivatása egészen más – nem szorítja korlátok közé a megrendelő. Gyógytornászként dolgozik, gyakran éppoly idős emberekkel találkozik nap mint nap, mint például Rózsi néni.

Naponta igyekszem megtartani az egyensúlyt a munkám és a fotózás között, nagyon sokáig nem lehet a kettőt egymás mellett csinálni. Mindkettőt nagyon szeretem, úgyhogy majd kiderül, mit hoz az élet. Azért mentem gyógytornásznak, mert szerettem volna gyerekekkel dolgozni, aztán már a főiskolai gyakorlatok közben megtaláltam az időseket, és nagyon megszerettem őket. Egy kórház rehabilitációs osztályán dolgozom, főként idősekkel. Munkám során sokszor újra megtanítom őket járni, s mivel gyakran találkozunk, nekem mondják el a félelmeiket, örömeiket is. Igyekszem segíteni nekik, hiszen mindig nem mondhatom azt, hogy forduljanak a pszichológushoz. Sokat tanultam ez alatt az idő alatt szakmailag és lelkileg is, de mit is mondhatnék egy néninek, aki valószínűleg nem fog többé lábra állni? Nagyon nehéz... De nagyon szép.

Hogyan került kapcsolatba a Közel Hozzánk Alapítvánnyal és az általuk pártfogolt gyerekekkel?

A Közel Hozzánk egy születő alapítvány, amit tulajdonképpen egyetemisták hoztak létre annak keretéül, hogy gyermekotthonban élő gyerekeket látogassanak meg. Önkéntes fotóst kerestek, jelentkeztem, behívtak, és egy beszélgetés után felvettek. Lassan két éve rendszeresen látogatunk gyermekotthonokat. Legutóbb a Börzsönyben fotóztam gyerekeket – elég nagy kihívás volt szót érteni velük, de sikerült!

Régi és új képein is érezhető, hogy még kísérletezik: hogyan lenne a legszebb, a leghitelesebb, keresi a képkivágást, a nézőpontot, a távolságot, a színeket. Milyen technikával dolgozik a legszívesebben? Befolyásolják-e a trendek, az újdonságok?

Értek a technikához, de nem nyűgöz le. Igyekszem fejleszteni a tudásomat, de persze ez pénz kérdése is, hiszen a fotózáshoz szükséges eszközök nagyon drágák és gyorsan elavulnak. Meglátok és kipróbálok egy újdonságot, azután felfedezek egy másikat, elkezdek rá gyűjteni, s mire megveszem, már ott a következő.

Évtizedek óta fotografáló mesterektől hallani, hogy kutyafülét sem ér a mégoly profi technika, ha nincs mögötte az ember, akinek érzelmei és gondolatai vannak a látványról és legfőképp közlendője.

Ez így igaz. Volt egy időszak az életemben, amikor tönkrement a gépem és kénytelen voltam telefonnal képeket készíteni, és akkor tapasztaltam meg, hogy nem az a fontos, hogy milyen technika van a kezemben, hanem hogy mennyire állok szeretettel a témához. Nem az a fontos, hogy mivel készítek képeket, hanem hogy miről és kinek. Legyen szó esküvőfotózásról, portréról, tájképről – minden üzen valamit az embernek. Le is szoktam írni a képekhez tartozó történeteket, gyakran csak egy idézetet, ami eszembe jut róla, mert úgy gondolom, összetartoznak. Egyébként nem csak Rózsi néniről készítettem sorozatot, hanem egy bognármesterről is, aki sajnos azóta ugyancsak elhunyt, s eljárok egy nénihez is, aki maga készítette hímzett párnát tart az ölében az egyik képen, és aki őszintén meghatódott, hogy valaki éppen róla akar fotográfiákat készíteni. Ő talán nem is tudja, milyen értéket képvisel. Ezek a képek színesben szépek, de gyakran érzem úgy, hogy ideje visszatérni az analóg technikához és a fekete-fehér képekhez. Most is használom persze, mert ezekhez az „életszagú” témákhoz jobban illik.

Elgondolkozott-e már azon, hogy egyszer felcseréli a gyógytornász hivatást a fotográfusi hivatásra? Fiatal lányként hogyan képzeli el az életét, ha tíz év múlva találkozunk, mit mesél majd?

Mindenképpen szeretnék családot és gyerekeket, gyógytornászként pedig inkább egy kisebb rendelőben dolgoznék. Csak fotózásból nehéz volna megélni. Egyrészt Magyarországon nagyon sok tehetséges és nagyon sok önjelölt fotográfus dolgozik, másrészt a fotózáshoz pénz kell. Mindenesetre szeretnék minél több emberhez eljutni a képeimmel, éppen úgy, mint Rózsi néni portréjával. Sokszor gondolok rá, hogy az én gyerekeimnek ezek a kendős nénik a képeken csak múzeumi darabok lesznek – és ez elszomorító.

Sokakat szíven ütnek ezek a képek. Az egyik korosztály fájón látja viszont saját szüleit, nagyszüleit, egy másik tagjai talán arra gondolnak, hogy egyszer ilyenek leszünk mindannyian. Emlékek és kopott tárgyak között, magányosan, szemüveg és imakönyv társaságában.

Rózsi néni régóta özvegy volt, az egyetlen fiát el kellett temetnie, rokonai másutt éltek és mégis sugárzott belőle az igazi, mély hit. Minden éjjel elmondott egy rózsafüzért a fiatalokért. Értem imádkozott! És bár hajlott volt a háta és a lába is sokszor fájt, mégis eljárt a templomba minden vasárnap. Lehet, hogy magányos volt, de sosem volt egyedül.